CD kritika

Alig pár hete dobtam egy hátast a Tony MacAlpine-Billy Sheenan-Virgil Donati trió alkotta Slingshot formáció hangszerbemutatójától, zenei maszturbációjától (csak hogy a főokosok kedvében járjak a „koncert" kifejezés mellőzésével), erre nem egy hasonló, releváns kiadvány akad utamba?

Ez a kedvenc lemezem 2005-ből. Pedig voltak jók. És ezen az albumon - mondhatnánk - nincs semmi különleges. És mégis - folyamatosan ezt hallgatom már mióta, vezetés közben, bármilyen elfoglaltságom alatt, otthon, máshol, bárhol. Leginkább hard rockként lehetne aposztrofálni a stílust, amelyben egy kedves, szappanoperába illő dramaturgia alapján a Pink Cream 69 zenészei azzal a Michael Kiske énekessel szövetkeztek, aki helyére pont a PC69 egykori énekese került annak idején... A Barátok Közt storylinerei is illatosított alsóneműikbe pisilnének egy ilyen kaliberű fordulattól.

Alighanem Michael Kiske az egyetlen ember a világon, aki nem veszi észre, hogy az utóbbi bő másfél évtizedben tett nyilatkozataival rendszerint az egyetlen olyan helyre piszkít, ahonnan a mai napig eszik és a jövőben is enni fog. Az egykori Helloween frontembernek nagy hitbuzgalmában valahogy még mindig nem esett le, hogy az őt ismerő közönség csak és kizárólag rock/metal zenét akar tőle hallani, hiába próbálja magát olyan távol tartani a hard rock és heavy metal színtértől, amennyire csak lehet.

Bruce Turgon és Philip Bardowell – melodikus rockban utazóknak aligha kell többet mondanom, hogy tudják, miért is kell meghallgatniuk a Places Of Power lemezét. A basszusgitáros-gitáros-billentyűs-dobos-énekes Turgon a '70-es évek óta aktív különböző formációkban, de azután vált igazán keresett muzsikussá, hogy bekerült a Foreigner énekes Lou Gramm szólóbandájába, és ott szerzőként is oroszlánrészt vállalt a munkából.

Gondoltam, egy kicsit nagyító alá lehetne venni a Placebo legutóbbi albumát, de sajnos ki kellett ábrándulnom a skandináv srácokból, mert biza nincsen szükség semmilyenfajta segédeszközhöz, hogy szembetűnjön: nem ez a lemez lesz az, mellyel maguk mellé állítják az esetleg kételkedő Placebo híveket.

Amit a dallamos metal muzsikáról 2000-ben tudni kell, az mind hallható a Pink Cream 69 idei albumán! Jó, ez így túlzásnak tűnhet, de tény, hogy ez a németországi székhelyű, "ezernyelvű" (hiszen Alfred Koffler gitáros az egyedüli született német a csapatban, Dennis Ward bőgős amerikai, Kosta Zafirou dobos görög származású, David Readman énekes pedig Angliából érkezett Andi Deris helyére), egyszívű brigád a '98-as Electrified után ismét kitett magáért.

Még a tavalyi év vége felé került piacra ez a hatszámos EP, egy jó kis PC69-vegyesfelvágott. Rajta van gyakorlatilag minden, aminek egy ilyen jellegű kiadványon helye lehet. Indításként megkapjuk a nagy favorit, az első lemezes One Step Into Paradise mai változatát. Fölösleges rá a szót vesztegetni, ez a nóta David Readman énekével is álomszerű!

De jó is az, ha vannak biztos pontok az ember életében! Amióta a nemzetközi négyesfogat 1998-ban visszakanyarodott az Andi Deris-korszak dallamvilágához, nem is tágít az újra megtalált eredeti irányvonal mellől. Az általam látott két koncert után zártam csak igazán szívembe a csapatot.

Anno a kettes lemezzel talált el a rózsaszín hatvankilences krém brigádja. Egyből elkapott a feeling, az az igazi, európai és amerikai HR/HM keverék, amit német bandától sosem hallottam még előttük. Némi énekesváltás és grunge kirándulás után nagy örömömre visszataláltak az igazi gyökereikhez, és a Thunderdome már a negyedik lemezük eme "második rock'n'roll korszakukban".

Jobb későn, mint soha! Amikor megismertem a PC-t, nem lettem rögtön rajongó: a 2003-as Bang Your Head fesztiválon, bár tetszettek, valamiért nem fogtak meg annyira, amennyire kellett/lehetett volna. Akkor kezdtem el intenzívebben érdeklődni irántuk, amikor teljesen rákattantam a neoklasszikus prog Adagio zenekarra, amelyben szintén David Readman koptatta a hangszálait.

Az igen érdekes elnevezésű veszprémi kvintett 2006 októberében kezdte meg röptét, majd fél évvel később került sor az első koncertre, Superbutték társaságában. Abból, hogy rövid két év alatt a sertések eljutottak oda, hogy születésnapi bulijukra közel ötszázan kíváncsiak, továbbá év végére várható a Pig City Life elnevezésű bemutatkozó nagylemez, több minden kiolvasható.

Ez a nem semmi, 22 szám bő 36 perc alatt. Na igen, a Relapse mindig is a szélsőséges zenék kedvelőihez szólt, ez alól a Pig Destroyer sem kivétel. Mondjuk ilyen idétlen névvel elég nehéz komolyan venni őket, bár ha a máris betiltott borítóképet nézem (öncsonkolás egy gusztustalan, de sötét hangulatú a festményen), máris biztosra vehető, hogy a srácok a "letaposlak egy nagy úthengerrel"-típusú darálás mellett voksoltak.

Félrefésült hajú tejfelesszájú kölykök hada: ki lehet találni, metal(emo)core a stílus neve. Sokan rögtön máris lapoznak tovább - de lássuk, mit rejt a lemez. Fél másodperc után éneket. Fura. Utána jön a tikatikás rész az ordítással. Tegyünk egy próbát: ha nem unom meg három dal után a cd-t, akkor még akármi is lehet belőlük. Egyelőre csak a tipikus sémákat ismételgetik - hjajj, de hányszor hallottunk már ilyeneket... Gyertek, srácok, lepjetek meg valamivel!

Megvallom, idétlen-idők óta a fiókom alján bűzölgetem ezt a korongot. Tán azért, mert a bandáról fikarcnyit sem tudok. Tán azért, mert rusnya a borító kívül-bévül. Az a néhány kép, mely a zenekart lenne hivatva bemutatni, inkább taszít, mintsem. Úgy nézem, négy van a súlyosan dizájnolt, mátrixos fazonból, akik agyonfestett, rémfejű külsővel élnek bele a világba. Nemüket illetően bizonytalan vagyok.

Koszos rockandroll, AC/DC-, illetve nagyon kicsit Motörhead-módra, a csapat vokalistája egy az egyben lenyúlta Brian Johnson ráspolyos orgánumát - illetve sokkal rosszabb nála. Az első dal még úgy-ahogy elmegy, bár négy percig húzva kicsit sok, utána annyira rokkandroll már, hogy egészen az ötvenes évekből lesték el a legalapabb alapr'n'r riffet és abból próbáltak dalt írni. Majd' öt percig elég unalmas egyetlen gitártémát hallgatni, nem?

Ennek a cikknek az apropóján nyugodtan megismételhetnék szóról-szóra néhány, a Distant Thunder ismertető kapcsán kifejtett gondolatot, mégpedig az amerikai underground metal színtérről szólókat. Ugyebár sírni szokás az ottani állapotokon, a netet böngészve azonban kiderül, hogy az megolvaszthatatlan fém odaát is fényesen csillog - legfeljebb nem látják annyian, mint az öreg kontinensen.

Most, hogy itt van nálam az új Pharaoh lemez, előkerestem az előző anyag kritikáját és mint már oly sokszor, rájöttem, hogy gyakorlatilag egy az egyben átkopizhatnám a régi cikket ide. Nem változott ugyanis semmi: a Control Deniedban megismert Tim Aymar énekes (azt a lepukkant suttyó kultmetalos megjelenést!) és cimborái másodszorra sem akarnak mást játszani, mint azt a zenét, ami az ereikben pulzál, amivel felnőttek és amelyből egy metalos sosem „szeret ki": tradicionális fémet, amerikai módra, úgy, ahogy azt csak odaát lehet. Karcosan, szikáran, harapósan, mégis szívet melengetően – egyszóval, kultikusan.

Peter Green már akkor gitározott, amikor én még csak egy pajzán gondolat sem voltam. Peter Greent a Fleetwood Macből ismerhetik a szakértők. De megfordult olyan arcok mellett, mint John Mayall. Többek között. Csak, hogy a zöldfülűek is sejtsék, hogy blues gitárosról van szó. Saját csapatát, a Peter Green Splinter Groupot a kilencvenes évek közepén alapította (az első lemezen maga Cozy Powell dobolt).

Nem tudom, hány embernek ismerős ez a furcsa zenekarnév. Nos, azoknak, akik a nyolcvanas években a felfutó ágban lévő metalbandák mellett nyitottak voltak a dallamos punk-rock bandák világára (vagy esetleg eleve punkos beállítottságúak voltak), azoknak biztosan, és máris nosztalgiázva szedhetik elő a Plasmatics, UK Subs, Angelic Upstarts bakelitlemezeiket.

Kezdjük egy kis rejtvénnyel: mi a közös az alábbi zenészben és zenekarokban, természetesen a zenei műfaj mellett: Eddie Van Halen, Golden Earring, The Gathering, Within Temptation, Epica, Asphyx, Gorefest. Nos, a válasz igen egyszerű, valószínűleg a legtöbb olvasó azonnal rá is vágta, hogy ezek az ikonok bizony mind egyazon nemzetiségűek, azaz hollandok. De itt van még egy kérdés: ki hiányzik a felsorolásból?

Könnyű dolgom van, mivel aránylag egyszerű és egyértelmű támpontot nyújthatok a degesz pénztárcával tétlenkedő fémbarátoknak: a Persuader nagyjából olyasmi, mint a Blind Kardigán, amikor épp nem agyamentkednek, viszont erejük teljében, teljes elánnal nyomulnak.

Nem is oly rég méltattam e csapat Evolution Purgatory című albumát, ezért nem igazán világos számomra, hogy a Persuader miért küldözgeti most világgá a 2000-ben megjelent, debütáló anyagának promo-változatát. Utánanéztem a honlapjukon, de ott nem említenek ismételt, esetleg feljavított vagy bővített kiadást - holott ilyesmiről lehet szó, hiszen a kiadványon 2005-ös szeptemberi megjelenés szerepel. Így vagy úgy, mivel szétküldözgették ezt a CD-t, kötelességünk foglalkozni vele.

Szigetvári illetőségű kvartett, gitár, basszus, pozan, dob felállásban, ének csak effektjelleggel van a lemezen. Én már előző anyagukon megpadlóztam, alig-alig kitaposott úton járnak, furcsa, komplex, agyas zenéjükkel, talán a Másfélhez tudnám hasonlítani őket itthon, de ennek a hasonlítgatásnak nem sok értelme van, mert végül is teljesen mások, mint a Másfél, a hasonlóság talán az instrumentális megszólalásban, a ritmuscentrikusságban és az összetettségben érhető tetten, nem a zenei világban.

"Sógoréktól" érkezett a Perishing Mankind lemeze, mely elég nehezen körülhatárolható zenét tartalmaz. Alapvetően egyfajta death/thrash alapú témákra hörögve ordít egy vokalista, mellette azonban dallamos, éneklős refrének is találhatók, melyek inkább metalcore-hatásúak. Illetve ha a mostani divatos metalcore alapját nézzük, akkor a svédmetal vonalat említhetném támpontnak.

A Symmetryből lett Perfect Symmetry első nagylemezét tartom a kezemben, jó néhány demó, valamint válogatásokon való szereplés után itt van az a dalcsokor, ami oly sok évet ölel át... Ha valaki esetleg még nem tudná, a zenekar a korai Queensryche és a Fates Warning bizonyos korszakainak a zenei örökségét oltotta a sajátjába, Kusinka Tamás kiválóan megírt gitártémái és élvezetes szólói a dominánsak, mellette a vokálokban gazdag ének, melyért Friskó Pétert kell dicsérni, kinek angyali hangja szöges ellentétben áll mackós megjelenésével.

No, van ez az A Perfect Circle nevű formáció, mely a honi propagandának köszönhetően az égvilágon semmit nem mondana. Ám aki nyitott szemmel jár ezen zeneileg (is) felgyorsult világunkban, s esetleg az ilyen műfaj felé tendál, azon egyén már jó régen várja az említett együttes debütáló korongját. Ugyanis.