CD kritika

A fölöslegesen szófosó bevezetést elkerülendő, csapjunk rögtön a közepébe: a brit stoner/doom/satöbbi metal csapat hatodik lemezével kapcsolatosan a banda ismerőinek számára két dolog kizárt: a csalódás és a meglepetés. A Narancs Kobold ugyanis ezúttal is a jól bevált recept szerint dolgozott, amit – ha még nem volt hozzájuk szerencséd – legkönnyebben a következő klisés kép segítségével képzelhetsz el.

Bár a levelet egykori shockolónknak, Tóth "Björn" Balázsnak címezték, de ő ugye már inkább gitározik, mint írogat, rajtam kívül meg senki nem hajlandó meghallgatni ilyen zenéket, így naná, hogy engem utálhat ösmét megint minden blacker. Rajta! Már jól kezdődik: a borítóban az egyik tagon Gorgoroth pólót láthatunk...

A kiadó már megszűnt, ne is keressétek náluk a cd-t. A brazíliai csapat debütáló lemeze még 2002-ben látta meg a napfényt. Hárman vannak és kb. olyan mészárlást visznek véghez ebben a szűk fél órában, mintha egyszerre lenne orkán és tornádó egy húsz négyzetméteres körzetben.

A metal műfajon (és annak is progresszív ágán) belül kevés olyan öntörvényű csapat létezik, mint az ötödik nagylemezénél tartó svéd Opeth. Zenei világuk teljesen egyéni, messziről mutatnak fityiszt a konkrét elvárásokkal rendelkező death ill. progresszív tábor kevésbé nyitott tagjainak, magasról tesznek a hagyományos dalszerkesztés elveire - szóval abszolúte a saját útjukat járják.

Vannak zenék, amikről baromi nehéz írni. Az Opeth is ebbe a kategóriába tartozik. Hiába próbálom körülírni, milyen is, amit hallok, úgysem adja vissza a hangulatot. Sebaj, megpróbálom, ezért vagyok itt, vagy mi a fene. Szóval. A hangszeres alap egyfajta atmoszférikus, lassan hömpölygő metal, sok akusztikus betéttel, de a torzított részek sem klasszikus értelemben vett zúzdák, mint inkább monumentális, lassú, szép hangulatok gyűjteményei.

Mi lehetne az akusztikus Damnation album után következő logikus lépés? Egy gonosz hangulatú 66,6 perces album a sátánról - legalábbis Mikael Akerfeldt (Opeth gitáros-énekes-dalíró-mindenes) így határozott. Mellesleg ez az egyre szélesebb körben jól csengő nevű svéd csapat első nagykiadós lemeze, és nagyon remélem, hogy csak előnyük származik a váltásból. (Nem úgy, mint pl. a Carcass-nak annak idején.)

Mondhat bárki bármit, az Opeth egy különleges és egyedi zenekar, és az ahonnan indultak és ahová elértek, többet mond mindennél. A death metal alapoktól oly messzire távolodtak, hogy abból már talán csak a hangulat és Mikael Akerfeldt durva vokálja maradtak. Ez a lemez a Ghost Of Reveries turné egy állomása, és Mikael Akerfeldt szerint egyben annak csúcspontja is. Itt már Martin Axenrot dobol, de még itt van az azóta már kilépett Peter Lindgren, és itt van természetesen Martin Mendez és Per Wiberg is.

Ennél találóbb címet keresve sem találhatott volna az Opeth-agytröszt Mikael Akerfeldt a 2008-as albumhoz. Az új lemez tartalmilag, és persze néhány új zenekartagot is nézve valóban vízválasztó – annak ellenére, hogy értelemszerűen Mikael neve egyenlő az Opeth nevével. Úgy vízválasztó, hogy ordító különbségek persze nincsenek az előző anyagokhoz képest, mégis egyfajta koherens összefoglalása az eddigi Opeth életműnek – és egy kicsit túl is mutat mindezen.

Nem kell hozzá sok fantázia, hogy az ember kitalálja, hogy korai Black Sabbath riffel fog nyitni az Open Hand - elég csak rátekinteni a hippiszínű- és mintájú borítóra. A gyors kezdés (másfél perc) után le is állnak pihenni, nem bírta a tüdejük, kell a füstös lebegés már most.

Második albumával rukkolt elő a tradicionális, hősies énekkel felvértezett heavy metalban utazó Onward. A csapat gitárosát, Toby Knappot néhány éve szinte gitárhősnek titulálták, hogyha ő előveszi a Fenderét, ott aztán... No, ebből annyi hallatszik, hogy szép klisés dolgokat teljesen ízesen el tud játszani, a gitárszólók egész pofásak, sokat tanult a nyolcvanas évekbeli heavy metal zenekaroktól - azaz lenyúlt -, egyénisége viszont egy szál se.

Elég nehéz úgy koncertlemezről írni, hogy az ember nem ismeri a zenekart és az eredeti, stúdióverziós dalokat. Ahogy elkezdődött a cd, a Woodstock fesztivál tripla bakelitlemeze ugrott be, a bátyám anno jó sokat hallgatta - így én is. A zenekar amúgy 13 éve alakult Dániában és inkább a helyi undergroundban értek el sikereket az első nyolc évben.

Nagy-Britannia a thrash hőskorában sem számított a műfaj fellegvárának, de azért akadtak jó angol csapatok ezen a vonalon. A Xentrix és a Sabbat mellett ilyen volt például a bristoli Onslaught is, akik annak idején három albumot jelentettek meg inkább mérsékelt, mint jelentős sikerrel – az utolsót 1989-ben –, most pedig megállapodott családapákként valamiért ismét kedvet kaptak az erősítők csutkára tekeréséhez.

Valószínűleg Ausztrália legelmebetegebb együttese a One Step Beyond, bár e téren világviszonylatban sem állhatnak túl rosszul. Az 1997-ben alakított bandának ez már a második nagylemeze, melyen olyan szintű eklektikusság uralkodik, hogy az már-már zavarba ejtő. Akinek ezt a lemezt sikerül kettőnél többször végigharcolnia, az vagy egy perverz állat, vagy szimplán egy kritikus, akinek valamiféle írást kellene összehoznia erről a khm..., alkotásról.

Hogy a black metal nem tűnt el teljesen a föld színéről az utóbbi majd' tíz esztendőben, azt többek között a norvég (ugyan milyen?) 1349-nek is köszönhetjük. 2000-es debütálásukkor még csak sejteni lehetett, hogy a tucat arcfestés és klisés megjelenés mögött valami ígéretes dolog készülődik. Aztán a harmadik, Beyond The Apocalypse, de még inkább a legutóbbi, Hellfire című lemezük nyomán azonnal a black metal krémjéhez csaptuk őket.

Ugyan a lemez még 2008-ban jelent meg, de a zenekar szeretné, ha írnánk róla, nos, legyen. A melodikus (svéd vonalas) death metalt játszó csapat több zenekar átalakulásával kelt életre, és a fogósan egyszerű riffek, melodikus szólók és az üvöltős énekstílus követői. Ami mind szép és jó, csak valahogy nem érzem az átütő erőt, ám a legkínosabb, hogy az égvilágon semmilyen erőt nem érzek a zenében.

Ilyen zenét tolna a garázsban Lemmy, ha jó öreg bibircsókja környékén ma kezdenének pelyhedzeni az első, pubertáskori szőrkezdemények! Nagyjából ez volt az első gondolatom, mikor a The Crownból ismerős Johan Lindstrand zenekarának bemutatkozó, 21st Century Killing Machine címre hallgató korongját végigpörgettem. Bár nem túl aktuális a lemez (a második OMA cucc épp a napokban látott napvilágot a Nuclear Blast istállóban), mégis érdemes róla szólni!

2004-ben jelent meg az első demója a budapesti Oneheadmannek, akik tovább finomítottak világukon. A matekozás mellett kicsit szárazabb lett a zene – illetve mindez talán annak köszönhető, hogy mindannyian jobban uralják hangszereiket, és most mintha visszafogták volna magukat minden téren, nehogy túltengjenek, az ösztön helyett kiszámíthatóbbá váltak.

Néhány évvel ezelőtt valamelyik egybenyitott Yuk bulin sikerült elcsípnem az akkor még igencsak alakulófélben lévő Oneheadedman zenekart. A kissé egzaltált fazonnak tűnő gitároson kívül annyi maradt meg velük kapcsolatosan, hogy bár érdekes irányba indult el a banda, még közel sem nyújtják igazi, kiforrott stílussal rendelkező zenekar képét.

Na, ilyenkor van baromi nehéz helyzetben a cikkíró emberke, mert ugye össze kellene hozni egy épkézláb ismertetőt egy olyan albumról, amelynél az azt világra szabadító csapat maga sem tudta eldönteni egyértelműen, hogy merre hány méter.

A kultikus, így nagyrészt underground státuszú amerikai power metal bandák nagy rajongójaként és lelkes kutatójaként idei ásatásaim során az Omen zenekarra is ráleltem: Battle Cry című debütáló munkájuk kimondottan megnyerte a tetszésemet, így amint hírét vettem a szóban forgó, példaértékű gondossággal összerakott kiadványnak (2 CD+DVD!!!), rögtön tudtam, hogy amint kapható lesz, megveszem.

Örömteli, hogy a Magyarországon is magasabb sebességfokozatba kapcsolt újrakiadási láz nem kerüli el a keményebb műfajok klasszikusait sem, már csak azért is, mert bizonyos lemezeket évek óta nem lehet beszerezni normális minőségben.

Időről-időre bukkannak fel a semmiből olyan új csapatok, akik nem akarják megváltani a világot, bemondani a tuti megfejtést, csak megkapó színvonalon nyomják azt a zenét, amit szeretnek. Ilyen a Philadelphiából származó Omegalord is, akik esetében ez a zene az a fajta, amit mostanában előszeretettel neveznek - vélhetően igen kiművelt, és nagyszerű zenei ízléssel rendelkező emberek - paraszt(villantós) metalnak.

Adott egy fantasy borítós album, melyen kardos, páncélos hős piszkálgat egy földön vonagló, tőrt szorongató, ledér öltözetű, szilikon keblű hölgyeményt. A 2002-ben létrejött finn csapat a Mars vulkánjának nevét kölcsönözte el magának. Egy villámkezű gitáros, nevezett Jari Sundström, valamint egy tenor hangszálbűvész, nevezett Ian E. Highhill (jó név!) állt párba, hogy összehozzon valami piacképes cuccot odafenn, északon.

Elég, ha csak ennyit írok: remek zene, menj és vedd meg?... Az Olen'k nevű csapatra egy kedves ismerősöm hívta fel a figyelmemet: valószínűleg tetszeni fog nekem, és ezek szerint ismeri az ízlésemet, mert azonnal beleszerettem a zenébe. Nem, ez nem metal, nem rock, ez valami más.

1993-ban, Norvégiában alakult death banda, mely később black metalba nyergelt át, mit megtűzdelt a mostanában oly divatos heavy metal elemekkel (már megint...). Ezt jól is teszik, mert nem lett belőlük tucatbanda, hanem hangulatokban gazdag albumot tettek le az asztalra újfent.

A 98-ban megjelent Ill-Natured Spiritual Invasion számomra egy új kedvencet avatott, az Old Man's fogós black metalja sokat hallgatott vendég volt nálam. A csapat egy személyes zenei agytrösztje, Galder a felelős a zenéért most is, a legtöbb esetben azért nem a legsikeresebb az ilyen tartós egyeduralom.