CD kritika

Földünk legtudorabb kutatói még manapság is számtalan új fajt fedeznek fel a planéta dzsungeleinek, óceánjainak mélyén. Valamiért ez jutott eszembe, midőn kagylózni kezdtem ezt a korongot. Tüstént meg is próbálom érzékeltetni, miért.

Egy album, mely felkavar. Egy album, mely átadja összes fájdalmát. Az album, mely tengernyi érzést vált ki és nem lehet szabadulni tőle. Csak hallgatni. Belefeledkezni. Fájni. Érezni. Van aki "betépős" zenének hívja, van aki hangulatzenének. Én zenének.

"Live on stage: Porcupine Tree"- így konferálta fel egy lengyel rádióadó alkalmazottja enyhén sarkos akcentussal korunk progresszív rockzenéjének egyik legtevékenyebb géniuszát, Steve Wilsont és csapatát, mikor 2001-ben egy varsói stúdióban pár szerencsés rajongó előtt színpadra léptek. És mivel nevezett koncert rögzítésre is került, így ezekkel a szavakkal indul ez a majd 80 percnyi fantasztikus zenét rejtő, unikumnak számító lemez is.

Elvileg mostanában jön ki az angol prog-rock csoda új lemeze, így most vagy soha, de írnom kell a 2002-es előző lemezről. Főleg, hogy majd két éve próbáltam beszerezni, és múlt héten végre sikerült hozzájutnom a limitált dupla verzióhoz. Örök hálám érte a CD Pincének!

Újfent fejet kell hajtanom az Opeth hangmérnökeként is hírnevet szervett Steven Wilson zenei munkássága előtt. A Rush-os Geddy Lee öccsének kinéző bölcsészfejű zseni főbandája a Porcupine Tree. A Deadwing immár sokadik lemezük (próbáltam számolgatni, de követhetetlen), ami méltó utódja a legutóbbi mesterműnek (In Absentia, 2002). Ami itt hatvan percben hallható, az röviden a szállós pszichedelika, a gitárközpontú rock és a szomorkásan bontakozó énekdallamok tökéletes keveréke, az érett zeneiség esszenciája.

A Sündisznófa már két éve tart rabságában, méghozzá az ágain megtermett Deadwing lemezzel csalt kelepcébe. A Rush, Pink Floyd, Tool és sok mindenki más zenéjét beolvasztó érzelem-prog csapat ezúttal kissé szúrósabbra vette a figurát, amely talán annak köszönhető, hogy egy kivétellel az album minden dala az előző lemez turnéján formálódott véglegesre, de az is közrejátszhatott, hogy a banda agya, Steven Wilson énekes-gitáros-mindenes nem egy plafonbámulós fajta, megannyi projectje és elfoglaltsága közé talán csak időkibővítővel tudta beszorítani anyazenekara új lemezét.

Steven Wilson és kis formációja nem könnyíti meg a zenekedvelők dolgát, de még a masszív Porcupine Tree rajongókét sem. Az új lemez koncept volta még nehezebben emészthetőbb zenei világot mutat be - bár nemrég volt szerencsém belehallgatni Wilson totálisan agyament instrumentális ki tudja milyen projektjébe, annál azért a The Incident jóval szerethetőbb.

A svéd The Poodlest sokáig az előítéleteim miatt nem vettem komolyan. Rettenetes név, vicceskedő imázs, köszi, inkább nem, mondtam az előző két lemezükre, pedig a zene önmagában még tetszett is. A körítéssel együtt viszont elriasztottak maguktól. Bevallom, először a Clash Of The Elementset is csak azért hallgattam meg, mert tetszett a borítója, aztán láss csodát, mindössze egy-két hallgatás után teljesen rákattantam.

Kinek jut eszébe olyan borítót készíteni, amin néhány felhőkarcoló előtt gigantikus darazsak repkednek? És egyáltalán, miért?... És miért kell mindenáron jelezni az olvashatatlan logóval, hogy bizony brutális zenét fog hallani a kedves érdeklődő?

Annyira vártam ezt az EP-t, és jaj. Nem tudok lelkendezni. Nem és nem. Egész egyszerűen azért, mert nem azt a zenekart tükrözi, amelyet megismertem. Hogy miért? Elsősorban a hangzás miatt. Hol vannak a gitárok???? Hogy a felvételen nincsenek, az tény. Az a halk, hátulról jövő, alulkevert zsezsegés nem nevezhető gitárhangzásnak.

Újra van létjogosultsága a magyar metal zenéknek ez már nem kétséges! Megállt a lábán az Ossian, feltörekvőben van a Demonlord és még számtalan tehetség, jól fogy Kalapács Első Merénylete, s most a Pokolgépen a sor! Mivel semmit nem bíztak Kukovecz Gáborék a véletlenre szerintem biztos a zenekar jövője! 12 kiforrott, megfelelően feljátszott nóta került fel a lemezre nem ritkán új zenei elemek keverésével színesítve azokat.

Valamiért a "régi" Pokolgépet nem igazán hallgattam, Rudán Joe beléptével kedveltem meg a csapatot, már csak azért is, mert Joe-t az egyik legnagyobb hazai rock toroknak tartottam - és tartom máig. (Ha valaki esetleg nem tudná, hihetetlenül jól énekelte a Codában a Zeppelin klasszikusokat.)

Ahhoz képest, hogy Magyarországon – a nagyközönség számára legalábbis – a Pokolgéppel kezdődött el a heavy metal, meglehetősen nonszensz, hogy a csapat bizonyos lemezei évekig hiánycikknek számítottak itthon CD-n, sőt, némelyiket ma is csak utánjárással lehet beszerezni.

Ville Laihiala. Mond ez a név valamit? Ha igen, akkor kár is tovább szaporítanom a szót! Bizony, a Poisonblack az ő nevéhez fűződik, s mint ilyen, a banda zenei világa nem áll igazán távol a Sentenced képviselte északi, dallamos cuccétól. Sőt - ha lehet ilyet mondani -, a Poisonblack egyfajta slágeresebb, könnyedebb változata a Sentenced-féle hangulatoknak.

Ciki, nem ciki, néha jólesik ilyesféle karcosabb love-metalt (vagy mit) hallgatni. A Poisonblack első lemeze is tetszett, bár azóta az énekes otthagyta a csapatot, így a gitáros Ville Laihiala ragadta meg a mikrofont (őt ugye a Sentencedből ismerhetjük), és nem is tette ezt rosszul, főleg, hogy főleg ő írja dalokat és a szövegeket.

Negyedik stúdiólemezével jelentkezett idén a finn Poisonblack, és talán nem árulok el azzal nagy rejtélyt, hogy a gótmetal zenekar a nyersebb, zsigeribb megszólalást választotta mind hangzás, mind dalok tekintetében. Valahol várható volt már, hogy a Sentenced/HIM örökségből előbb-utóbb elfogy a tartalék, muszáj más utakat keresgélni, és totál egyértelmű, hogy sok zenekar a harmadik lemez után megtalálja klasszikus gyökereit, a hard rockot, illetve annak mai formáját.

Erről a zenekarról eddig nem volt szerencsém hallani, bár megjelentettek két nagylemezt az utóbbi években. Chilei a csapat, és progresszív, komor, misztikus metalt játszanak. Nos, az ének tényleg olyan Moonspell-féle mélyen búgó gótos dolog, de nem annyira erős, kifejező a hang, mint a portugáloknál. Inkább bizonytalanságba hajló olykor. Kár, mert nem lenne rossz a dolog.

Számomra eléggé a semmiből bukkant elő a P.O.D. pár éve, mikor néhol elkaptam azt az autós-ütközéses (vagy mi) videoklipjüket. A rap nem nagyon jött be, de súly volt a zene és megjegyezhető a refrén, szóval valahol mégis benne volt a spiritusz a nótában. Aztán meghallgatva a teljes előző lemezt, megértettem, mi az amit szeretnek benne a népek, húz mint az igavonó, de emellett modern, és aki bírja a rappel kombinált zúzdát, annak simán azonnal bejött.

Remek ötletnek tartom a Rockinform kezdeményezését, hogy mellékletként klasszikus-kultikus magyar albumokat raknak az újságba, főleg, hogy ezek egy kis ráncfelvarráson is átesnek és amúgy sem nagyon hozzáférhetőek már eredeti kiadásban. Olyat is láttunk már, hogy ismeretlen bandák bemutatkozó felvételei kerülnek a CD-mellékletre. Ismert, népszerű zenekar viszont talán még sosem adta ki ily módon aktuális lemezét.

A német cím ellenére csak egy dalban ragaszkodnak anyanyelvükhöz az osztrák srácok, a többi négy szám szövege angolul íródott. New school hardcore, metalcore, nevezd annak, aminek akarod; a lényeg, hogy a Plegde Alliance is ennek a mai, radikális mondanivalót közvetítő irányzatnak a képviselője.

Ugyan már nincs sok teteje ennek a cikknek, mivel a zenekar a lemez kiadása után feloszlott, de azért egy posztumusz kritikát kapnak, ha már vették a fáradságot és elpostázták nekünk. A 2000-ben alakult csapat két demó után saját erőből vette fel ezt a nyolc dalt tartalmazó cd-t, amellyel sok társukhoz hasonlóan kiadót szerettek volna találni, de közben ugye elhalálozott a csapat.

Igazán illusztris tagsággal büszkélkedhet a talányos nevű Platypus formáció. Kik ők? A gitárt és a saját hangszálait Ty Tabor használja a King's X-ből, a négyhúrost John Myung pengeti a Dream Theaterből. Szintén innen nyomkodja a fekete-fehér billentyűket Derek Sherinian, a bőröket és cineket pedig maga Mr. Rod Morgenstein csépeli, akit megcsodálhattunk nyáron az álomszínház előtt.

Néhány érdekes tudnivaló:
- a svéd srácok igazán fiatalok, 16 és 21 év közöttiek,
- a banda hét tagot számlál.

Hogy miért jó a Shock!-nak írni? Elárulom. Mert annyit szövegelhetek, amennyit akarok. Ha egy album igazán magával ragad, akár kötetszám róhatom róla az ódákat. Senki nem szól rám a kétszázadik leütés után, hogy ne tovább! Ellenkező esetben pedig megelégszenek két mondattal. Vagy mégsem?...

Az előző Planet X-hez nem volt szerencsém, így előítéletek nélkül foghattam neki az új műnek. Mondjuk milyen előítélet kell olyan nevekhez, mint Tony McAlpine, a koros, de ifjonti lendületű gitárvirtuóz, Derek Sherinian, aki bár egyre gusztustalanabb külsőt ölt, de tehetségét nem lehet elvitatni, és a számomra ismeretlen ausztrál származású dobos, Virgil Donati, aki külsőre egy joviális 50 felé közelítő üzletember benyomását kelti, ennek ellenére olyan pinponglabdás lábdobtémákat tud hozni, amit ki nem néztem volna belőle.

Két lemez után itt egy koncertlemez, ki tudja mennyire volt erre szükség, mármint koncertlemezt nem szoktak volt kiadni ilyen friss zenekarok, kivéve ha. Na, a Planet X az egyik kivétel. Ha valaki nem tudná ez az ex-Dream Theater billentyűs, Derek Sherinian csapata, mellette Tony MacAlpine gitározik, illetve egy ausztrál dobmágus üti a bőröket, akár egy ifjonc tehetség, bizonyos Virgil Donati. Hát ciki, hogy az előző lemeznél jegyeztem meg a nevét, de most már bevéstem egy életre, az biztos.