CD kritika

Nem hiszem el, ván for óll, jaj de béna, micsinájjak, előítéletekkel vagyok kénytelen leülni hallgatni az új Ravent. Ez most megint egy újjáalakulás vagy mi? Nagyon olyan szaga van, aztán ki tudja, lehet évi egy sorlemez rendben megvan. Kedvemet a borító sem hozza meg, kábé két perces munka, szégyen tényleg ilyen rosszat csinálni, bár lehet ez már maga a művészet.

Égszakadás-földindulás! Már eleve rossz érzéssel tettem be a Ravager második és egyben utolsó lemezét, a 2004-es Naxzgul Risingot, ugyanis az infólap elég rosszat sejtetett a mexikói (!!!) brigádról. Aztán jött a kezdő Nuclear Vomiting Warcraft (ez ám a komoly társadalomkritika - Make Love Not War!), és beigazolódott minden balsejtelmem.

Szeretnék kegyes és elnéző lenni, de nem tudok. Szeretnék örülni a Raunchy feszes, gépies, agresszív lázadó metaljának, de nem tudok. Raunchyék dánok. A Velvet Noise-ot már két éve felvették, azóta sejtéseim szerint házaltak vele, annak ellenére, hogy egy kisebb kiadónál megjelent akkoriban a lemez. A Nuclear Blast meg ráharapott, merthogy a Fear Factory kardjába dőlt és mindenképpen kell egy pótlék a világnak.

Nem mondom, hogy a dán Raunchy belopta magát a szívembe első lemezével, mert nem lopta be. Nem volt annyira rémes, de hiába akartak nagyot dobbantani, a végeredmény olyan semmilyen lett a nagy akarás miatt. Legalábbis számomra. Tartottam tőle, hogy most sem lesz ez másképp.

A Raunchy úgy látszik, nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (izé, talán nem véletlenül, sosem volt egy gigantikus és eredeti zenét játszó formáció), így kerülhetett egy kisebb kiadóhoz. A Lifeforce teljesen korrekt a saját szintjén, csak hát valahonnan lepotyogni mindig kellemetlen érzés.

Ez az ifjú dán együttes négy évvel ezelőtti második lemezével gyakorlatilag véghezvitte azt, amiről a legtöbb újonc csapat egészen feloszlásáig csak álmodik. Sikerült betörniük a metalos köztudatba, s a későbbiekben már egy soron következő gyengécske album se volt képes rontani a hírnevükön.

A San Diego-i Ratt a Van Halen által vezetett '80-as évek eleji amerikai metal robbanás egyik főszereplője volt a Mötley Crüe, a Quiet Riot és a Twisted Sister mellett. Első két lemezük, az 1984-es Out Of The Cellar és az 1985-ös Invasion Of Your Privacy simán ott vannak a korszak legjobbjai között, nem véletlenül emlegették őket akkoriban rendszerint az új Aerosmith-ként: a zenekar évekig fej-fej mellett haladt a Mötley-vel, útjukat platinalemezek, teltházas arénaturnék és sikoltozó kiscsajok szegélyezték.

Be kell vallanom valamit: régóta kacérkodtam azzal, hogy írjak a Shock! részére valamilyen jó kis korongról. Valahogy mindig elmaradt a dolog, pedig a szándék mindkét oldalról megvolt. Azonban az új Rata Blanca lemez kapcsán nem tudtam magamban tartani a gondolataimat. Ez most néhányatoknak jó lesz és remélem keveseknek lesz rossz!

Meglehetősen aktuális ez a lemez a régóta várt és – csak el ne kiabáljam – végre megvalósuló budapesti W.A.S.P. koncerthez közeledve, Randy Piper ugyanis arról nevezetes, hogy a legendás banda első két klasszikus lemezén hegesztette a riffeket Blackie Lawless és Chris Holmes oldalán.

A Cardiac Arrestel úgy indul az új RP's Animal lemez, ahogy vagy tíz éve szeretném hallani a W.A.S.P.-ot! Egy hót egyszerű, ám tökös riff, megfejelve egy ökölrázós, fogós refrénnel. Más nem is kell a Rock 'n Rollhoz, slussz-passz! A Can't Stop is tökéletes, szinte énekelném is rá kapásból, hogy el-o-vi-í!

Az ilyenekre mondják, hogy jó helyen és jókor landoltak. Ha valaki még nem tudná, a német techno metal (nagyon megy ez nekik!) új üdvöskéiről van szó, ráadásul ékes germán nyelven. Amit elsőre végigröhögsz, másodszorra megmosolyogsz, sokadik hallgatás után pedig már egész "normálisnak" tartasz (vagy nem).

Hol van, hol nem van, van egyszer egy anya, s annak 11 gyermeke. Nos, kevés anyáról mondható el, hogy amikor megszólal, valósággal letapossa, földbe döngöli azt, aki hallja. Márpedig a Rammstein harmadik sorlemeze, a Mutter kirobbanó, elsöprő dinamikája képes erre. Egyike a manapság létező legjobb hangzású albumoknak.

Ilyen randát is rég láttam! De végre láthatom! Érdemes hamarjában megszabadulni a redvásnak ható, narancsos borító rémétől és a szemrevaló helyett a belbecsre helyezni a hangsúlyt. (Mert ennél biz' még az elhalt bébi is kellemdúsabb látványt nyújtott...)

A Lindemann & Co. nem gatyázik. A srácok úgy döntöttek, nem kotlanak tovább azokon a dalokon, amelyek a nem is oly rég megjelent Reise, Reise album után raktáron maradtak. Ugyan minek várjanak? Csupán azért, hogy a rajongók golyvás szemmel, nyálcsorgatva kaparjanak valami újdonság után?

Az úgynevezett Neue Deutsche Härte német zenei mozgalom egyik úttörőjének számító Rammstein idén már a tizenötödik születésnapját ünnepli, amire azért a kezdetekkor nem sokan számítottak volna. Az angolul gondolkodó világban szinte hihetetlennek tűnt, hogy egy nem angolul éneklő zenekarra is odafigyeljenek az emberek, mi több, komoly sikereket is elérjenek.

A görög Ramhorn belepottyantott egy cd-t a borítékba, elküldte jól, aztán úgy gondolta, elég lesz ez információnak, nyomozzon a kritikus kedvére. Hosszadalmasan hömpölygő bevezető után indul el a zene, kicsit pattogósabbra vált az addigi funeral doomos hangulat, így már csak simán doomos lesz. Az ének meg hamis. Nagyon. Bár szerencsénkre jól a háttérbe keverték, de attól még így is kiszaladok a világból egyszer-kétszer.

A Ramesseshez már volt szerencsém egy elég terjedelmes demó formájában és nem mondom, hogy belopta volna magát a szívembe. Az új anyagukon csupán négy dal szerepel, bár nem vészesen hosszúak, harminc perc az egész, illetve két video is megnézhető.

Három tagot, plusz egy dobgépet számláló orosz zenekart az olasz code666 kiadó vette szárnyai alá és jelentette meg legújabb művüket, ami még 1999 októberében került rögzítésre, és 2000-ben jelent meg. Furulyaszóval indul a zene, később a vokalista "mesélős" énekkel folytatja, majd blackbe viszik a témát károgással, és így tovább.

Kedves képernyőnéző gyerekek! Ez az a borító, amit érdemes közelebbről megszemlélni, elnézően kuncogni egy jót, majd örökre elfelejteni. (Esetleg gonosz mód mutogatni azoknak, akiknek hosszú távú rémálmokat kívántok.) Utoljára a szomszéd kisfiú, Lajcsika irkafirkás füzetében láttam ehhez hasonlót. (Lajcsika alsó tagozatos, de már kétszer megbukott rajzból...) További amatőrség: két nótacím felcserélve került rá borítóra...

Az olasz Raising Feart még 2000-ben alapította, a korábban a progos vonalon mozgó Heldreih gitárosa, Yorick, valamint a thrasher War Trains bárdistája, Alberto Toniolo. Ahogy ez lenni szokott, az első időszakot jó néhány tagcsere színesítette, míg 2002-ben az énekes Rob Della Frera érkeztével kialakult a végleges felállás, és 2005-ben megszülethetett a debütáló Mythos is. Nem sokat gatyáztak a srácok, tavaly év végén már meg is jelent második anyaguk, jelen cikk tárgya, az Avalon.

Piros szörppel bemázolt felsőtesttel, nyakig szegecsben riogatják a hallgatót a minden kétséget kizáróan északi fiatalok. Igazi harcos black metal - már csak a bombákkal telerajzolt borítót nézve is. De ez rögtön kihallatszik a zenéből is, agresszív, kíméletlen darálás, amiből árad a fékezhetetlen düh.

Harmadik stúdiólemez, a másodikhoz volt szerencsém, akkor még elég blackes zenét játszottak, ráadásul piros festékkel kenték össze magukat a hatás fokozása érdekében. Ma már más szelek fújnak, váltani kellett, a művér ugyan még bejátszik, bár csak a borító hátterén folydogál lefelé szerényen.

Bizonyos kiadóknak jó szimatuk van ahhoz, hogy a mai metal-dömpingben is kiszúrjanak egy-egy igazán figyelemreméltó csapatot. Olyanokat, akiknek az albumait hallván kénytelenek vagyunk hosszabban kotlani, ha érzékeltetni szeretnénk, miként írható le az általuk létrehozott muzsika.

Ez a lemez még a tavalyi elfekvő kupacból került elő, tulajdonképpen nem is tudom, miképp feledkeztem el róla ennyire: határozottan emlékszem, hogy mikor megérkezett, pár hallgatást megért, és teljesen szimpatikusnak találtam az albumon hallható zenét. A csapat 2005-ös lemezéhez volt már korábban szerencsém, azt sem tartottam rossznak, kellemes dallamos, de azért még bőven riffelős zenéjük az ígéretes kategóriába soroltatott.

Ugyan májusi megjelenésű a Rain Paint Nihil Nisi Mors c. albuma, de csak nemrég jutott el hozzánk. Három finn srác zenél itt, gótikus/doom/stb. metalt játszanak, amelyben megtalálható az Anathema, a Katatonia fájdalma, a Sentenced szirupossága olykor, meg a My Dying Bride ős-magánya. Csak valahogy nem olyan mélységesen, mint az említett csapatoknál.

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy kizárólag női énekessel felálló zenekarokat hallgatok. No nem tartott sokáig, talán ha néhány napig ez az időszak, de azért így utólag mégis furcsa. Black Light Disctrict, Souvenirs: a késői The Gathering remekművek, de kellett valami könnyedebb, kevésbé megterhelő hallgatnivaló is. Így akadt sok egyéb dolog mellett a Rainer Maria lemeze is a kezembe (egy másik darab közülük a szintén az ebben a frissítésben recenzált Life Without Buildings).