CD kritika

Most azt kellene mondanom, hogy Rob Rock akkora torok, hogy már csak az ének miatt is 10 pontos az összes olyan produkció, amin ő előfordul. Az igazság azonban az, hogy nem minden általa felénekelt album győzött meg maradéktalanul - érdekes módon ezek pont a dallamosabb produkciók közül kerültek ki.

Ha a Voice of Rock titulust Glenn Hughes már elbitorolta, a Voice of Metal megnevezés pedig Ronnie Dio-t illeti, mi mást lehetett volna kitalálni Rob Rock számára, mint azt, ami legújabb lemezének címe is egyben. Igaz ugyan, hogy a fickó ismertségben sehol sincs az említettekhez képest, de elismertsége azért számottevő a metal világában.

Negyed évszázad nem semmi idő, főleg akkor nem, ha egy underground metal kiadó ünnepli 25. születésnapját. A Roadrunner számos óriási zenekarnak adott lehetőséget, hogy megmutassa magát a világnak, akik most a kiadóvezető Monte Conner ötletére összehoztak egy olyan gyűjteményes lemezt, ami mindezidáig példa nélkül áll.

A jó ég tudja, mi történik a lengyeleknél (egészségesebb színtér, egészségesebb élet és mentalitás úgy általában), de a progos (és nem a Dream Theater-féle neoprogmetalra gondoljunk) zenekarok körében olyan szintű minőségi ugrás történt, aminek a magyarázatát majd cirka 10 év múlva lehet keresgélni.

Amcsi kvartettről van szó, mely Chicago ege alatt látta meg a napvilágot, méghozzá 1990-ben. Hogy azóta mi az ördögöt csináltak, nagyjából rejtély. (Majd Frei vagy Vujcsi kinyomozza.) Mindez azonban még nem magyarázza, mitől lett az albumuk mindössze 35 perces...

Az amerikai-japán összetételű Ritual Carnage harmadik albumát van szerencsém most bemutatni. Szerencse, mert kitűnő az anyag, és mert valóban sajátos színfolt az undergroundban. Hagyományőrző vagy éppen retro jellegű cuccokban nem szenvedünk hiányt mostanság, viszont a régi jó tengerentúli thrash metal jelenkori művelői nem igazán tolonganak, ahogy elnézem...

Két CD és egy EP után jelentette meg jelen lemezét ez a 10 éves svéd banda. A bio alapján progresszív csapatként indultak, de ez a - kissé már elcsépelt - jelző annyira már nem illik a csapatra. Azt mindenképpen azonnal leszűrheti az első hangok alapján is bárki, hogy svédek a fiúk, egész egyszerűen az összképen hallatszik valahogy.

Tavaly már írtam a Ritual ötödik lemezéről, melyet bizony meg is szerettem. A svédes ízekkel eljátszott Flower Kings-szerű, ötletes, játékos zene egyértelműen megfogott, mint ahogy megfoghat szerintem minden igényes zenét szerető egyedet.

A banda debütáló albuma egy fémpados Göteborg-Budapest járat jóvoltából landolt a kezemben. Röpke bevezetőjükben (alias: intro) csatajelenet fültanúi lehetünk, ahol kardok csattognak, lovak nyerítenek, sötöbö. Az Andy LaRoque (King Diamond) által felügyelt album eztán indul be igazán s beleízlelhetünk a klasszikus, feszes-dallamos metalban nyomuló kvintett világába.

Az amerikai illetőségű, de egy magyar taggal is büszkélkedő - név szerint István Lendvay, gitár és vokál - Rise friss albuma a death metal keretein belül mozog, friss albumukat a Nephilim vette szárnyai alá. A nyitó, bő 7 perces dal - Resurrection - a szélvészgyors darálástól kezdve a megjegyezhető dallamos részekig mindent tartalmaz, István tipikus death hörgésével kísérve. Nem rossz.

A Mark Reale gitáros vezette amerikai Riot pályája az 1970-es évek második felében indult, nagyjából akkor, amikor Ritchie Blackmore Rainbow-ja egyik hagyományteremtő klasszikus albumot alkotta meg a másik után. Számos tagcsere (Mark az egyetlen megmaradt alapító tagja az együttesnek) és kisebb-nagyobb stílusmódosítások után a Riot pontosan erre a zenei világra talált rá a 90-es években.

Azért annak is van előnye, ha egy banda eltűnik 4-5 évre. A Riot esetében ez pont arra volt jó, hogy ezen intermezzo alatt retrospektíven megismerkedjek munkásságukkal a klasszikus 88-as Thundersteel lemezig. És minél többet hallgatom az elmúlt 18 év termését, annál inkább megjön a kedvem ahhoz, hogy egész a kezdetekig visszaássak.

Tudva tudván, hogy Vitalij Kuprij sokáig a Ring Of Fire oszlopos tagja is volt, kimondottan érdekes pont az új Artension lemezzel együtt értékelni a Lapse Of Reality lemezt. Hallatszik-e, hogy kivált Mark Boals bandájából a billentyűk császára? Hiányzik-e játéka a zenéből és ha igen, mennyire? Más lett-e a muzsika és mennyire tudta belevinni saját egyéniségét az utód?

Próbálom vadászebként követni az eseményeket, de a fent említett banda valahol az 1200-as sorszámúak között mozoghat abban a végtelenbe nyúló sorban, ahol azok kígyóznak, akik Tolkien mester gyűrűs alkotásai nyomán kaptak szárnyra. Ezen svéd ifjak ráadásul nem elégedtek meg annyival, hogy bemutatkozó albumukat a Szövetségnek ajánlják: ők nevükben is elkötelezték magukat, feloszlásiglan. Ők tudják...

Emlékszel még Ricky Warwickra? Ha a harmincas éveidet taposod, és a '90-es évek első felében nézted az MTV-t, alighanem igen: ő volt a brit The Almighty vörös sörényű énekes/gitárosa, akit a szigetország zenei sajtója istennek kiáltott ki, de hazáján kívül soha nem tudott befutni, pedig mindent megtett ennek érdekében.

Ha nem ismerné valaki a bácsit: Billentyűs, nem túl fiatal, ellenben a Yes tagjaként és szólóban is száznál több lemeze jelent meg, közben játszott David Bowie-tól Ozzyn át Elton Johnig megint csak több száz nagy névvel. Szóval ikon, monumentum, élő történelem, na.

Először nem tudtam mit kezdeni ezzel a lemezzel. A nevet se tudtam hová tenni, a CD-ről pedig pár másodperces mennydörgés-villámlás után nagyívű, neoklasszikus Malmsteen-kópia szakadt a nyakamba. Aztán kinyitottam a bookletet, és két dolgon kezdtem el csodálkozni.

Sorra jelentetik meg "bondzsoviék" a szólólemezeket. Most épp Richie Sambora adta ki második önálló albumát, melyen a stílus nem túl sokat változott az első óta, olyan rádióbarát "ámerikás" dalok sorjáznak rajta, pont 12 db. Egy ilyen lemez arra jó, ha az ember egy kietlen országúton autózik, a pusztán és néhány fán kívül nem sokat lát, valami szóljon, hogy ne aludjon el. (Bár...)

Richie Kotzen nevét a legtöbben a Poison második korszakából ismerhették meg. Nekem speciel akkor nem jött be a Poison puhulása, amit kölyökfejjel összekötöttem Richie érkezésével. Ezt a CD-t is úgy vettem kézbe, hogy elég távolságtartóan méregettem a borítón ücsörgő konszolidált srácot és letámasztott Stratocasterét. Aztán elkezdtem alaposan meglepődni.

Ha a nevet meghallják, a legtöbben a Poison „második" gitárosaként emlékeznek Richie-re, a 90-es évek kitartó hard rockerei esetleg a Mr. Bigből is ismerhetik. Pedig a 80-as évek elején a gitárhős-istállóként funkcionáló Shrapnel kiadónál feltűnt, akkor még szemtelenül fiatal srác karrierje sokkal színesebb, a korai gitárlemezek és a fent említett zenekarok mellett játszott jazzt és az utóbbi időkben megjelent lemezein érzelemgazdag rockzenét is.

Őszintén szólva nemigen hozott lázba, amikor jó két éve megjelent az első Space Odyssey lemez és az volt hozzá a reklámszöveg, hogy "az az album, amit Malmsteennek és Dio-nak már rég el kellett volna készítenie". Azt lehetett tudni, hogy amolyan szimfonikus prog-powert nyom a banda, és hogy az egész projekt Richard Andersson billentyűs agyszüleménye.

Talán emlékszik rá az Olvasó, mennyire beütött nálam a mennykő az idei Space Odyssey lemezzel. És alig telik bele pár hónap, a Fürge Ujjak svéd munkatársa, Richard Andersson billentyűvarázsló megint hallat magáról: műhelyében ezúttal egy retrospektív anyag készült, régebbi dalainak új változatait nem kisebb kaliberű arc, mint Göran Edman énekelte fel.

A Rhetorica is Romániából származik, mint ahogy a demók között elemzett Dirty Shirt is, ráadásul hárman ebből a formációból érkeztek (a másik fele a Legion nevű csapatból). '97-ben alakultak, aztán '99-ben néhány tag külföldre távozott, így szünetet tartottak. 2004-ben álltak össze újra és meg is jelentették első lemezüket. Azt mondom: jól tették!

Turilliék bekattantak. Nekem pedig visszatért a taljánokba vetett hitem, ami az évek folyamán egyre fogyadozott. Annak idején üdvözült mosollyal, odaadással csüngtem első munkáikon - aztán kezdtem belefásulni, amikor úgy éreztem, a csapat mintha mókuskereket hajtana és nem igazán tud megújulni, fejlődni.

A Sárkányláng Ereje. Elég csak a címet elolvasni, és az ember meghajlik azon vitán felüli tény előtt, hogy habár a 2002-es évnek még előttünk az oroszlánrésze, az új Rhapsody lemez valószínűleg vinni fogja az aranyérmet "Leghülyébb lemezcím" kategóriában.

Nincs egy perc nyugtunk: Turilliékbe újfent belecsapott a ménkű! Azért van nehéz dolgom, mert mindaz, amit leírtam a ...Thousand Flames kapcsán, ugyanúgy igaz erre az albumra. A srácok továbbra is tartják az üdvözítő irányt. Tempó, tempó és tempó. Szimfonikus dörgedelemmel kezdenek, aztán máris belecsapnak a közepébe, nekünk pedig lobog a sérónk. A dallamok fennen szárnyalnak, a vokálok vaskosak és erőteljesek.