CD kritika

Michael Schenker (gitár) és Davey Pattison (ének) közös lemeze, melyen örökzöldeket és kevésbé örökzöldeket dolgoznak fel, és mely cd-nek volt előzménye is, amit nem ismerünk, de nem kell hozzá sok fantázia, hogy elképzeljük, milyen lehet.

Négy számos, húsz perces EP egy meglehetősen ismeretlen finn csapattól. Viszonylag egyszerű, szélvész death metal hallható az anyagon, közepes hangzással, fantázia nélkül. Még 2005-ben rögzítették a dalokat a srácok egy pici stúdióban, a master viszont a Finnvoxban készült, a végeredmény ennek ellenére sem szakítja le a fejem. Erőtlen, kevés a gitár, és a dobhangzás sem az igazi.

Kétlem, hogy sokan hallottak volna az írországi Scavengerről, de talán majd most többen megkedvelik őket. 2001-ben alakult a csapat, a debütáló lemezüket a Sentinel Records gondozza.

Cd-t elindít, zene megszólal, én csodálkoz: tényleg a Let It Burn kiadó egyik újdonságához van szerencsém? A kiadótól hardcore, metalcore kiadványokat szoktam eddig meg, a Scars Of Tomorrow ennek ellenére inkább egy brutál death horda elsöprő erejével indított.

Ha egy zenekar túl nagy lánggal ég, előfordul, hogy a tagok egy idő után nem tudnak mit mondani egymásnak, nincs meg a közös hang, és lassított felvételként darabjaira hullik minden, amit addig felépítettek. Van, aki ilyenkor terapeutát fogad és készít egy rossz lemezt, vannak, akik külön utakon indulnak el, hogy megvalósítsák önmagukat.

Egészen friss, újdonsült társulat a Scar Symmetry, melynek tagjai a tavalyi év folyamán kezdtek közösen bazseválni, jelen alkotásuk pedig a bemutatkozó album. Az öt srác szándéka az volt, hogy alapvetően death alapokra rámoljanak többé-kevésbé dallamos harmóniákat.

Tavalyi, de néhány sort érdemlő megjelenés. Itthon viszonylag népszerű a Scar Symmetry, bár engem különösebben sosem fogtak meg, pedig papíron akár még működhetne is a dolog. Jópofa módon keverik a dallamos svéd metalt a svéd deathes témákkal, olykor heavy metalos (oké, ez a kínos pont nálam) szólókkal, és még az énekesváltással sem billentődtek ki pozíciójukból, pedig azért az mindig necces vállalkozás.

Volt idő, amikor a német Scanner számított az egyik legtöbbet hallgatott kedvencemnek a dallamos speed metal színtérről. Nagyon szerettem (és szeretem mind a mai napig) az 1980-as évek végén megjelent első két albumukat, meg a progresszívebb felfogásban írt, '95-96 során megjelent következő kettőt is.

Szinte egész pontosan két év után a brit Saxon leszállította új nagylemezét, mely méltó folytatása a 97-es, nagyon jól sikerült Unleash The Beast albumnak. Az biztos, hogy nem a Saxon jelenleg a világ legdivatosabb bandája, de hű rajongótáboruk nem is ezért szereti őket.

Az utóbbi években új erőre kapott veterán rockerek a nagyszerűen sikerült Metalhead album, és a nem kevésbé nagyszerű idei Wacken buli után friss lemezzel rukkoltak ki a közelmúltban. Természetesen reméltem, hogy a megkezdett széria folytatódik és Biff Byfordék az idei anyagra is átmentik jó formájukat.

A Saxon az Unleash the Beast lemez óta nem képes hibázni! Akármit tettek le az asztalra, az mind maximális teljesítmény volt, lett légyen szó akár a Metalhead súlyos, modernebb hangvételéről, vagy a Killing Ground lemez könnyed változatosságáról. A 2004-es év is hozott új lemezt és szerencsére a jó széria folytatódik, sőt, meg merem kockáztatni, hogy a Lionheart tényleg minden idők egyik legjobb Saxon korongja!

A Saxon igazi veterán banda, Biff Byfordék anno még a Maidennel és a Priesttel kezdték a NWOBHM-iskolát, viszont – ki tudja, miért – sosem jutottak olyan magasra, mint kollégáik. Oka lehetett ennek talán a r'n'r-osabb hangzás vagy Biff kissé szokatlan orgánuma, sosem tudjuk már meg, de kiváló lemezeik ellenére soha nem övezte őket akkora hype, mint a fentebb említett két csapatot.

Alig másfél évvel a remek Inner Sanctum után itt az új Saxon opusz, Biff Byford és csapata tehát nem pihen, sőt, a lemez által remélhetőleg megtermelésre kerülő babérjaikon sem kívánnak soká tanyázni, hiszen februárban már indul is az Iced Earth-szel közös turné, mely alighanem az első félév egyik legfontosabb körútja lesz klasszikus heavy metal fronton.

Az újrakiadások sora folytatódik. Ismét az SPV volt élelmes és kibővített booklettel, élő bónusznótákkal gazdagítva dobott piacra hármat a Savatage korai anyagai közül. Jó lenne ugyanitt az első albumról, a Sirensről és az azt követő The Dungeons Are Calling EP-ről is írni legközelebb, mert ez a két klasszikus, hasonló extrákkal felszerelve, szintén beszerezhető már - sőt, a Mountain Kinget követő három korong is!

A tagcserékről egy szót se, úgyis mindenki tud mindent! A legfontosabb, hogy a jó öreg Jon Oliva ilyen balszerencsés előzmények után is képes volt talpra állítani a csapatot. Az új tagok még nem szerepeltek a mostani albumon, az ő rátermettségükről a koncerteknek kell dönteniük. A lényeg, hogy az átmenetileg négy főre olvadt Sava-legénység (plusz az állandó társszerző/producer Paul O'Neill) is képes volt egy nagyszerű lemezt összehozni!

Neves - és nem kevésbé sebességmániás - zeneművészek tömörültek össze, hogy a közösbe dobják elképzeléseiket, majd a katyvaszból mesteri mega-melódiákkal tűzdelt nótákat tákoljanak össze. A Savage Circus tagságát részint Persuader arcok (Emil Norberg, illetve Jens Carlsson) alkotják, részint a veterán fémharcos, Piet Sielck (Iron Savior), valamint a Blind Guardian-ütős Thomen Stauch. Ebből jó eséllyel csak zamatos, cupákos falatok születhetnek, nem igaz?

A borítón és a CD-n ott áll a figyelmeztetés, hogy maximum hangerőn illik hallgatni a lemezt. No, akkor tekerjük egy kicsit feljebb... A Satyricon teljes tagsága, azaz Satyr és Frost roppant gonosz módon kifestve pompázik a borítón. Norvégia egyik legeredetibb black bandája immáron a Nuclear Blast szárnyai alatt adta ki jelen albumát, az Intermezzo II minialbum után.

Tény, hogy a Satyricon egyfajta ikon-csapattá vált a black metalon belül, illetve mára inkább "etalon a metalon belül" - a trve blackerek úgyis sorozatban hányják magukra a fordított keresztet, ha a zenekar neve szóba kerül. Új kiadóhoz szerződtek, ami talán azt is eredményezi hosszú távon, hogy szélesebb látókörrel bíró emberek is meghallgatják őket és rájönnek, ez bizony jó zene.

Olykor elcsodálkozom, hogyan tud egy zenész vagy zenekar megújulni, újjászületni. A mai zenék világában még szembetűnőbb dolog, ha valaki egészen mással rukkol elő, mint amit megszoktunk tőle, ha ugyanannyi ideje van már az élvonalban, hogy egyáltalán lehetőségünk van megismerni és "megszokni" azt, amit csinál.

A Satellite Partyt pár hónappal ezelőtt még a következő nagy szupergroupként harangozták be, mivel itt kezdett új életet a heveny újjáalakulás után ismét kimúlt Jane's Addiction extravagáns frontembere, Perry Farrell, méghozzá nem kisebb arccal az oldalán, mint az Extreme-ből ismert Nuno Bettencourt, akinek nevéhez a '90-es évek első felében méltán tapadt hozzá „az utolsó gitárhős" állandó titulus. Ehhez képest alig jött ki a debütáló album, Nuno és a dobos Kevin Figueiredo máris leléceltek a színről, és szépen otthagyták Farrellt, hadd élje ki hóbortjait egyedül.

Szabályosan ódákat zeng az infólap a birminghami Sarpanitum bemutatkozó anyagáról, mely idén február végén látott napvilágot, sőt, a húszas éveik elejét taposó srácokat a Kerrang! egyenesen a brit underground új királyainak nevezte. Hát nem tudom, én meglehetősen átlagosnak tartom a lemezt.

Görög bandáról van szó, mindössze hárman gyúrják a kultúrát a mi boldogságunk (?) érdekében. A Sarissa történelme egészen a nyolcvanas évek közepéig nyúlik vissza, mikor is tettek-vettek egy sort, majd tíz évvel később bedobták a törülközőt. Most azonban, a fickók ismételt egymásra találásával szebbek és jobbak, mint valaha...

Sejtelmes intróval indul a spanyol Saratoga lemeze, az El Clan de la Lucha, mely már sokadik a sorban és még 2004-ben jelent meg. A tetszetős borítóval ellátott korong első igazi tétele aztán egy jófajta power nóta horzsoló gitárokkal, jó dallamokkal és egy kiváló, alapvetően a magas tartományokban tanyázó énekessel.

Apám! Szerintem az idei év egyik kellemes - és tiszteletet parancsoló - meglepetése ez lesz. Engem eleddig ezek a "Dimmu - típusú" zenék annyira nem találtak el, gondolok itt arra, hogy a black/death-vonalat ötvözzük gótikával, beleáztatva holmi cukros-vizes szintetizátor + női vokál trutymóba...