CD kritika

Tavaly megjelent nagylemeze bemutatására kért fel az Another Way nevű békési hc/grind banda, s utánajárva némi meglepetéssel fedeztem fel, hogy ez a fiatal csapat nem is olyan fiatal, hisz nyolc éve hallatták legelőször a hangjukat, a Holtágak Az Ártérben pedig immáron a csapat ötödik lemeze, s állításuk szerint stílusuk az idők során folyamatosan formálódott, alakult.

Kutyából szalonna, csöbörből vödör, hardcore-ból pedig metal. Úgy látszik, vannak örökérvényű axiómák. A Shadows Fal ugyanis bősz hácé hordának indult, de ahogy az első album után énekest cseréltek, szép lassan tágult a látókörük is kifelé. Felfedezték maguknak a metal gyökereit, de a thrash és power metalt is.

Valahogy a Shadows Fall zenéje sosem működött nálam, meghallgattam, néha még tetszett is egyik-másik számuk, de nem állították el a lélegzetemet egy picit sem. Túlságosan kiszámíthatóak a dalszerkezeteik, a vokalista még mindig nem egy pacsirta - és még mindig hamiskás néha, ami így, a sokadik lemezen már elég ciki - a riffeket ezerszer eljátszották előttük hardcore, metalcore és heavy metal zenekarok.

Igazából hülye is lenne a Century Media, ha nem próbálna meg még utoljára egy kis pénzt csinálni egyik legjobb fejőstehenéből. A világ legsikeresebb metalcore bandája, a bostoni Shadows Fall következő sorlemezét Amerikában már az Atlantic gondozza majd, a világ többi részén pedig a Roadrunner, így hát a zenekar korábbi istállója még összekapartatott a srácokkal pár elfekvő témát, hogy öntsék őket végső formába, hozzácsapta két régebbi dal újra felvett változatát meg három feldolgozást, és piacra dobta, hadd szóljon.

A Threads Of Life mindenképpen fordulópontot jelent a bostoni Shadows Fall pályafutásában, hiszen az évek során Amerikában komoly lemezeladásokat produkáló, számos nagy turnén bemutatkozott banda odaát immáron az Atlantic istállójából indul neki a harcnak.

Képtelen lennék értelmesen megfogalmazni, miért, de az utolsó Shadows Fall album, a 2007-es Threads Of Life nem lett nálam olyan gyakran hallgatott kedvenc, mint két elődje. A helyén volt rajta minden, de valahogy mégsem kaptam úgy el a massachusettsi csapat hullámhosszát, mint a The Art Of Balance-nél és a The War Withinnél.

Hiába, a jó zene időtlen! A Legacy valamikor nyáron jött ki, viszont csak most jutott el hozzám, nagy örömömre. A Shadow Gallery egyik fő jellegzetessége a végtelenül igényesen kidolgozott vokáltémák sokasága, Mike Baker az elkövető, nagyon szép, szárnyaló hanggal rendelkezik, ráadásul rendkívül kifejezően tud bánni vele.

Nem kis meglepetést okozott, hogy a CD kritikák között visszakeresve egyetlen cikket nem találtam a Shadow Galleryről (lehet, hogy csak elvesztek azok az írások a magazin hálóra költözésekor?). [Egy pedig van - a szerk.] Igaz, jómagam is csak nemrég ismerkedtem meg a banda munkásságával, de abban a pillanatban meg is bántam, hogy nem tettem ezt meg már jóval korábban.

Bár manapság abszolút díjazom, ha egy-egy lemez között akár 5 év is eltelik, a Shadow Gallery esetében azért jobban örültem volna, ha ez mégse így történik, ők ugyanis Mike Baker énekes tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halála miatt függesztették fel a munkát 2008-ban.

André Matosék csapatának, amint az látható, nevet kellett módosítania. Persze radikális váltásról szó nincs, egyszerűen hozzácsaptak plusz egy "a" betűt a névhez és a másik Shaman zenekar (akárki legyen is az, gondolom, nem a magyar Sámánról van szó, hehe) ügyvédje megnyugodhat.

Néha teljesen kakukktojás zenék is terítékre kerülnek - a The Sewergrooves is ilyesmi, bár azt nem mondhatnám, hogy mától kezdve rajongójuk lettem. Kicsit hippista borító, barkó... valami hetvenes évekbeli cucc lesz ez. Nem is tévedtem igazán, a hangzás - szinte torzítatlan gitárok, beat-rock-szerű zene, kicsit talán lightosabb a kelleténél.ó

Hollandiából származik a zenekar, amely ország kapcsán a The Gathering példátlan népszerűsége mellett szót kell ejteni a felfutó death metal hullámról is (pl. Sinister, Mangled, Severe Torture stb). Rengeteg kis zenekar bontogatja a szárnyait tulipánföldön, meglátjuk, hogy kire kell majd odafigyelni a jövőben.

A Seven Witches egy New Yorkból származó power/heavy banda. Az énekes Bobby Lucas nem kevés Bruce Dickinson feliratú toroköblögetőt ihatott a stúdiófelvétel előtt, mert egy az egyben a B.D. iskolát követi, kicsit kevesebb áriázással ugyan, de megoldásaiban azonos hullámhosszon van a mesterrel.

Bár a lemezcím alapján az ember rögtön a "Sárkány évére" meg hasonlókra asszociál, a kínai naptárban valószínűleg nem szerepel ilyen, hogy a "Boszorkány éve". A metal időszámítás szerint azonban 2004 mindenképpen kedvez a vasorrú bábának, hiszen a rendkívül kultikus nevet viselő, Jack Frost által vezetett power metal csapat megint csinált egy nagyon állat power metal lemezt!

A Seven Witches Jack Frost, a fanatikus, munkamániás gitáros-dalszerző bandája. Frost az elmúlt években számos helyen felbukkant (Speeed, The Bronx Casket Co., Savatage, stb.), de nyugodtan mondhatjuk, hogy a Witches a fő terepe. Itt teljes mértékben ő a főnök, s hogy elég keményen foghatja a többieket, bizonyítja, hogy az ezzel együtt már hat lemezzel rendelkező bandában most debütáló Alan Tecchio már a Witches negyedik énekese.

Az új Seven Witches konkrétan a Xiled to Infinity and One Warmth of Winter dalának riffjével indul. Érdekes, hogy a Xiled-on nem csíptem ezt a nótát, az új lemez kezdésének viszont tökéletesen megfelel ez az újrahasznosított Jack Frost riff.

Ez az album olyannyira agg, hogy a borítóján a 2002-es szám szerepel, de hozzánk mégis csak mostanság jutott el... (2004 végén.) Öt svéd arc próbálja meggyőzni a világot, hogy a gyors, melodikus power metal gyártása nem kizárólag a Hammerfall-tagok kiváltsága. A fiúkat az a Metaliumos Lars Ratz kapta védőszárnyai alá, akivel kapcsolatban mindig az jut eszembe, hogy egyszer úgy "interjúztam" vele hosszasan, hogy abból utólag egyetlen mondat se látott napvilágot...

Amcsi bandáról van szó, benne egy vajon honnét szalajtott, Andrew Szucs nevű (!) gitárosról, valamint bemutatkozó albumról. A mindössze 38 perces anyag rémületes dübörgéssel kezdődik, mely beletorkollik egy jellegzetesen taljános gitárpilinckába. Tudjátok, a Turilli-féle - de Malmsteentől sem idegen - szaporázás, megspékelve a kötelezően csembaló hangzású billentyűkísérettel...

Jajj, de nagyon nagy szükség volt még egy ilyen bandára. Hogy milyenre? Hát, kicsit félve írom csak le, hogy metalcore, mert inkább HC ez, amiben azért a gitáros néhol metal-közelien riffel, a dobos szegel rendesen, az énekes viszont egy az egyben old school témákat hoz.

Ha nem lett volna Nightwish, talán senki sem próbálkozott volna két annyira eltérő műfaji sajátosság összeboronálásával, mint az operaáriák és a true / power metal. Akkor még újdonságnak, meghökkentő erejű ötletnek tűnt ez a párosítás, de egyre több az epigon, és bizony a sokadik kópia már nemhogy az eredetiség csíráját sem hordozza, de kifejezetten fárasztó is.

A promólemez hátulján látható zenekari fotó alapján a Destruction neve ugrott be, később kiderült nem is annyira alaptalanul. Noha a zenekar svéd, a zenéjükben sok thrashes hatás felmerül a német brigádoktól (Destruction, Kreator) kezdve a Bay Area-csapatokig. És ha azt is hozzáteszem, hogy alig több mint fél órás, tíz számot tartalmazó albumról van szó, akkor egyértelmű, hogy rövid, gyors, zúzós nótákat prezentáló bandáról van szó.

Annak idején, 9-10 éves koromban fanatikusan gyűjtöttem a G.I. Joe figurákat, de megesett, hogy becsúszott melléjük egy-egy amolyan „majdnem G.I. Joe" is. Ezek messziről nézve néha megtévesztően hasonlítottak az eredetiekre, mégis voltak különbségek: csúnyábban festették őket, netán kevesebb helyen lehetett hajlítani a végtagjaikat, kevésbé voltak kidolgozottak a fegyvereik, ésatöbbi. Vagyis felületesen nézve ugyanolyanok voltak, mint az igazi G.I. Joe-k, de mégsem. Játszottam ezekkel is, szó se róla, de nélkülözhetetlen kedvencekké sosem váltak.

Tény, hogy léteznek olyan előadók, akik a zenekaruk nélkül csupán félkarú óriások. Talán nem lövök le nagy poént már a kritika elején, ha elárulom: az Elect The Dead szimfonikus változata sem jó, sőt.Hiába zenél Serj Tankian mögött a komplett Aucklandi Filharmonikusok csapata és hiába érződik, hogy Serj valami igazán grandiózusat szeretett volna létrehozni ezekkel az átiratokkal, a gond csupán annyi, hogy már az alapanyag nem volt az igazi.

Hihetetlen, hogy időnként miket partra nem dob szerkesztőségünk promólemez óceánja: Nightwish-metal egyenesen Tajvanból! És még viszonylag értékelhető is a produkció! Persze, miért is ne lenne az, hiszen a zenészek ügyesek, az énekesnő képzett, bár jellegtelen (ha jól értem a köszönetrovatot, Lipcsében tanult énekelni), a stílus szűken behatárolt keretei sok hibalehetőséget nem rejtenek magukban, ráadásul a keverést is a Finnvoxban végeztették Mikko Karmilával.

Wow! Koncertlemez még a klasszikus felállású Sepulturával. Na igen. Bár kedvelem az új Sepu lemezeket is, de be kell vallani, azért az volt az igazi, amikor még Max állt a mikrofon előtt... Ugye. A koncertet 1996-ban rögzítették Londonban, remekül szól az cucc, Colin Richardsonnak hála. Azt nem értem, miért kellett ennyit várni, hogy kiadjanak egy ilyen gyöngyszemet. Vagyis értem, de mindegy, a kiadók már csak ilyenek.

Kissé megrémültem, mikor a kezembe kaparintottam az új Sepultura cd-t, a borítója enyhén szólva gyenge, buta hevenyészett rajzokat pingált egy Derek Hess nevű illusztrátor, aki több neves rock/metal zenésznek dolgozott már.