CD kritika

Miután Symphony X-es kollégái, Michael Romeo gitáros és Michael Pinnela szintis alaposan lekörözték, sőt, a bőgős srác is megcsinálta félig-meddig saját bandáját James Rivera-val (Distant Thunder, yeah!); Sir Russell Allen is úgy látta, az anyabanda pihenőidejében ő maga sem elégedhet meg vendégszereplésekkel, legyenek azok bármennyire illusztris ismerősök felkérései.

A kanadai Rush a világ egyik legcsodálatosabb zenekara, és ezt nem is szeretném feltétlenül tovább ragozni. Több mint három évtizedes pályafutásuk során mindvégig a tökéletességre utaztak, és habár mindenkinek megvannak a kedvenc Rush korszakai, albumai, azt minden hívük elismeri, hogy objektív mércével mérve soha még csak gyengébb lemezt sem adtak ki. Geddy Lee, Alex Lifeson és Neil Peart neve nyugodtan ott szerepelhetne a szótárakban az igényesség szinonimái között.

Gyorsan zajló, változó világunkban kell egy biztos pont, egy fogódzó, amihez bármikor menekülhetünk, ha a túlságosan felgyorsult események magukkal ragadni látszanak. Ilyen biztos pont a Running Wild. Az a Running Wild, ami a 80-as években is az a Running Wild volt, mint ma.

Brühü... Bár arról áradozhatnék, hogy megérte a várakozás, mert Rokkant Rolf végre lenyűtte komikus csákóját, mentéjét és visszatért a földre! Erről sajna szó sincs. Amint megpillantottam a CD füzet fotóin Kasparek urat, először nem tudtam eldönteni, zokogjak-e vagy inkább reményvesztetten lőjem magam hátba...

1. Nagyon elvétve akad olyan koncertalbum, amely igazán tetszik. 2. Ezt az RW bulit kazin hallgatom, ráadásul csupán a fél fülemen szól... de azért így is prímán képet kapok a tartalmáról.

Ez nem egy francia divatlap címe, hanem lelőhetetlen Rolf Kasparek cimboránk legfrissebb alkotása. Rolf, miután az egója kellőképp messzire üldözött mellőle minden élő és mozgó muzsikust, jobb híján saját maga tákolja össze az albumait mostanság. Erényére legyen megjegyezve: a dobolással egyelőre még nem próbálkozik önkezűleg... Nos, az eredmény magáért bazsevál...

Legyen ma a kakukktojások napja, a Limbo után rávettem magam A Runes Order cd-jére, hogy ezt is meghallgassam végre, ne csak belefüleljek, aztán rémülten kikapjam a lejátszóból. Az olaszok sok idegesítő álművész elektronikus zenét bírnak kreálni, a Runes Order is ilyen, ők 1988 óta rémisztgetik (vagyis jórészt egyszemélyes formáció volt ez) a világot zenének csúfolt kompozícióikkal, melybe néha van ugyan egy-egy hang (vagy inkább zaj), de értelme, célja, miértje nem nagyon akad mindennek.

Gregorián danolással indít a három tagot számláló svéd Runemagick új lemeze, ami ugyan márciusban jelent meg, de csak most jutott el hozzánk a kiadójuk jóvoltából. Vehemens doom/death riffel folytatódik a dal, saját bevallásuk szerint ez a legjobb albumuk, lássuk tényleg az-e. A hangulat síron túli eddig.

A svéd Runemagick tavaly megjelent lemeze után rendezte sorait, második gitárosnak beszállt hozzájuk Tomas Eriksson (ex-Grotesque, Hym To The Ancients, ha ezek mondanak bárkinek valamit), aki néhány koncerten vastagította a hangzást, a lemezen még nem tüntették fel, mivel néhány hónap után személyes okok miatt tovább is állt.

Hopp-hopp! Litván csapat a láthatáron. Lássuk, mit tudnak. A riffelés amolyan régebbi Paradise Lostos, MDB-s, gótikus metal. Az ének lehetne jobb is, inkább szaval vokalista barátunk a zenére, ha néhol énekelni próbál, az nem igazán jön össze.

Természetes, hogy beindulnak pavlovi reflexeim, amikor amerikai power csapat lemeze kerül a kezeim közé. Pláne, ha valami extra mézesmadzag is jár vele: a Ruffians legfőbb vonzereje pedig nem más, mint az a tény, hogy Carl Albert, a néhai hangszálisten itt énekelt a Vicious Rumors előtt.