CD kritika

Nézem a zenekar honlapját. 1997-ben alakultak egy Pink Floyd cover bandából. Hmm, már nem is csodálkozom akkor a zenén, amit hallok. Furcsa, melankolikus rockzenével indul a lemez, sok akusztikus gitár, hangminták, visszafogott, majd később kiteljesedő ének.

Az előző RPWL lemez a kellemes hallgatnivalók közé sorolódott nálam, de annyira nem ragadott meg, hogy folyton ott legyen a kezem ügyében a cd. A mostani valahogy jobban belopta magát a szívembe, bár még mindig olyan a zenekar, mintha a Pink Floyd valamiféle modernizált hibridje lenne néha.

Még emlékszem azokra az időkre, amikor a dán Royal Hunt neve legfeljebb ha a japán piacon okozott izgalmakat, az öreg kontinensen a kutya sem ismerte őket. Nekem anno az azóta kihalt Wackond 'zine főmunkatársai mutatták meg az akkor aktuális Moving Target albumot (amelyen tudvalevőleg már a zseniális D.C. Cooper énekelt), kisvártatva pedig a Paradoxot is megízlelhettem.

Egy hónap is alig telt el a The Mission album óta, amikor felbukkant a piacon ez az újabb Royal Hunt anyag, több mint egy órás játékidővel! Hogy mi minden hallható itt? Először is felkerült a CD-re egy Intervention című hősi eposz, amely szövegileg szervesen kapcsolódik a The Mission sztorijához, viszont negyedórás időtartama miatt már csak itt kaphatott helyet. Ebben a dalmonstrumban csúcsosodik ki André Andersen vonzódása a progresszív muzsikákhoz.

Andersen újra mesél. Mármint Andre Andersen billentyűs és kis kompániája. Konceptalbum az Eyewitness, ezúttal a média visszásságairól szól a történet. Tulajdonképpen egy teljesen megszokott színvonalat és stílus-csomagot kapunk ezúttal is, tehát nem újították meg a királyi vadászok se a neoklasszikus metalt, se önmagukat, de a végeredmény akkor is kellemes.

Újra itt van Andersen, a nagy meseíró, aki mintegy 10 évvel ezelőtt kezdte újra áldásos tevékenységét. Igaz, kimeríthetetlen fantáziája akkoriban kissé más jelleget öltött a korábban megszokottól, de a szimfonikus alapú prog metalra (is) fogékony mesebarátok hamarosan ráéreztek az újdonság ízére és keblükre ölelték a nagy meseírót.

Nem tudom egész pontosan, kitől és mikortól eredeztethető ez a nagy folytatás-láz, de tény, hogy mostanában kezd egy kissé terhessé (és kínossá) válni ez a jelenség. Akárhogy is, ha egy klasszikus anyag második részét valaki tisztességesen, felvállalható módon és főleg ízlésesen akarja elkészíteni, akkor mostantól valahol az új Royal Hunt album környékén kell keresni a megfejtést.

Máshol talán már írtam, hogy abszolút betiltanám a kétévenkénti lemezkiadást. Egy olyan baromi jó anyag után, mint amilyen a Paradox II. – Collision Course volt, pláne óvatosnak kell lenni a folytatással, zenekarnak és hallgatónak egyaránt. Ugyanakkor a Royal Hunt sose nyúlt igazán mellé – a korai lemezeken a középszerű énekes dacára is baromi jók voltak a dalok és az általam legkevésbé kedvelt Paper Blood leggyengébb daláért is sok banda adná oda sokmindenét.

Nem könnyű olyan tribute albumról írni, ahol sem az eredeti előadóról, sem a munkássága előtt tisztelgő művészekről nincs sok fogalmam. Szégyen, nem szégyen, a (kiadói szöveg szerint a „progresszív pop" alapjait lefektető) Steely Dan zenekar munkásságáról nem sokat tudok (bár rémlik, hogy pár éve jazz-prog-fusion-rajongó szomszédom mintha mutatott volna tőlük lemezt), de igazából a kortárs jazz-rock nagyjait sem különösebben kultiválom.

Furcsa egy szerzet ez a német társaság! Alapjában véve progresszív színezetű, dallamos muzsikát tolnak, amelynek összetétele egészen speciális. Kiindulópontnak nyugodtan vehetjük a jelenkori Savatage stílusát, soundját, ám ha úgy tartja Ferdy Doernbergék kedve, akkor a modern, elektronikus hangzásokkal kísérleteznek (Mephisto album), most meg akár 15-20 évig is leásnak a múltba...

A görög Rotting Christ mára egy letisztult, nyugis zenét produkáló társaság, kiknek legfrissebb albumát inkább lehetne jellemezni a gótikus elemeket tartalmazó atmoszférikus metallal, mint a black metallal. Igazából egy gyors nóta utal a csapat gyökereire (The World Made End), a többi szinte megkülönböztethetetlen egymástól.

Ijesztően kezdődik az új Rotting cd, egy üvöltéssel, bele az arcunkba, jól. Aztán riffek, majd valami effektezett vokál, hm, ez azért szokatlan a csapattól. Na jó, az utána következő gótikus hatás már a megszokott irányba ránt vissza, a dal végén még egy feelinges gitárszóló is helyet kapott. Ebben a stílusban ez a fajta gitárvarázslás meglepő. Ahogy nézem az infót, pont ebben a dalban vendégszerepel a Dream Evil és a Firewind gitárosa, Gus G., tehát így már nem is annyira döbbenetes az a szóló.

Finnország talán legelvetemültebb grindcore bandája már tíz éve dolgozik, a Murderworks pedig a kilencedik kiadványuk. K (polgári nevén Kai Hahto) dobos közel olyan mértékű pusztítást visz véghez a szerkóján, mint a borítón látható, véráztatta ruhájú hentes a vágóhídon és a torokszaggatóan ordító G sincs különösebb tekintettel az ember dobhártyájára.

A miskolci Rotor igazi veterán banda, kövület, dinoszaurusz, ahogy tetszik, és csak azért nem nevezem őket kultbandának, mert Magyarországon vagyunk, ahol ez a fogalom kevéssé értelmezhető. A csapat 1982-ben alakult, Szentesi Janó énekes és Ferenczi László régen szóló-, most basszusgitáros ott bábáskodtak a hazai heavy metal születésénél, lemezt azonban csak a rendszerváltást követően, 1991-ben tudtak kiadni.

A nem kimondottan barátságos nevű Rotkreis zenekar 2001 óta létezik, azóta tagcserékkel bíbelődtek, meg nyilván keresgélték a saját hangjukat. A Körbe jársz címet viselő EP (inkább az, mint demó, nyomdai borító, gyári cd) még 2007-ben készült, de érdemes róla szót ejteni, hiszen a csapat kifejezetten hangulatos, figyelemreméltó zenét játszik.

Annak idején a kevésbé tájékozottak olyan szinten ismerték ezt az ausztrál bandát, hogy a Guns N' Roses tőlük is rögzített egy feldolgozást (ez volt a Nice Boys című nóta). Pedig a Rose Tattoo a 70-es évek végén már létezett és nyomta a rock'n'rollt. Egy hosszú kihagyást követően éppen a GN'R előzenekaraként tértek vissza a színpadra 1993-ban, majd a 2000. évi wackeni fellépésüket meg is örökítették a 25 To Life koncertlemezen.

Olasz bandáról van szó, akik a true metal zászlaja alatt menetelnek, miközben egy konceptalbumnak tekinthető, dialógusokkal ellátott, történelmi ihletésű sztorit mesélnek el nekünk. Ez nagy divat mostanság, gondoljunk pl. a Rebellion albumára...

Négytagú olasz bandáról van szó, akikről már az avítt borító láttán is sejthető, hogy nem hétköznapi mjuzikkal állnak elibénk. A legalább körülbelüli érthetőség kedvéért idéznem kell az anyaghoz küldött ismertetőből: "avant-garde dark gothic". Mi több: érdekességként megtudhatjuk még, hogy a Katatonia stílusát vegyítik bizonyos new wave és darkpop (???) elemekkel.

1. A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen. 2. A robot engedelmeskedni tartozik az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások az első törvény előírásaiba ütköznének. 3. A robot tartozik saját védelméről gondoskodni, amennyiben ez nem ütközik az első vagy második törvény bármelyikének előírásaiba. Ez a robotika három törvénye, ami persze nem ér egy lyukas garast sem, ha történetesen őrült robotokról van szó.

Be kell vallanom, az izomcore keresztapjának munkássága jórészt feltérképezetlen terület számomra. Láttam persze néhány klipet, részleteket a spoken word estjeiből, sőt egy igen rossz minőségű Black Flag koncertvideót is, de valahogy egyik se kergetett az ájult imádatnak arra a fokára, ami egy Rollins-lemez megvásárlásához meggyőződésem szerint feltétlenül szükséges.

Dupla koncertlemez Rollins híveknek, plusz a második CD-re még némi multimédiás cucc is felkerült. A CD-t felfoghatjuk egyfajta köszönetnyilvánításnak, mármint Rollins papa köszöni a rajongóinak, hogy vannak és hogy kitartanak. Van aki a Black Flag óta tiszteli Mr. Bikanyakat van aki a korai Rollins Bandes lemezek óta és vannak a kései rajongók, akik már csak az utóbbi évek Rollinsát szeretik - bár az igazi azért a korai, mondják az okosok.

Roli barátunknak ez a második szólólemeze, és ezúttal sikerült igencsak neves személyiségeket maga köré toboroznia az album elkészítéséhez (gondolok itt főleg Mike Vescera ex-Loudness, ex-Malmsteen énekesre, és Mike Terrana dobosra). A korongnak ezúttal - sok szólólemezzel ellentétben - tényleg van miértje, ugyanis Grapowski mester saját nótái tényleg nem illenének bele anyazenekara, a Helloween világába.

Roine Stolt egy munkamániás prog-zenész, egy ezerfelé gitározó multiember, mégis 1998-ban jelent meg utoljára szólólemeze (a Hydrophobia). Azóta saját csapata, a The Flower Kings és tonnányi egyéb projectje (Transatlantic, The Tangent, Kaipa) csak vitte és vitte az időt, így hát hét évet kellett várni egy újabb dalcsokorra. Igaz, ez kapásból dupla cd-nyire sikerült.

Őszintén szólva sokkal rosszabb, és teljes mértékben másfajta zenére számítottam a Rockbitch élő színpadi teljesítményéről részletes leírást kapva. Amolyan régi dirty rock, motörheades durvulatra számítottam, így kellemes meglepetésként ért a hangfalakból előtörő bika hangzással (ez jár is a csajoknak... mármint a bika...) megtámogatott meglehetősen modern hatású mélyen dübörgő metal, technós szintihegyekkel körítve.

Na végre, csakhogy zenét is ír Mr. Zombie, nem csak a filmrendezői pályáját egyengeti. Az új lemez nyitó dala (melynek borítóján maga a mester pompázik, milyen meglepő...) a szokásos sampleres kezdés után húzós riffet hoz, amitől még a zombik is azonnal táncra perdülnének. Rob sajátos hangján kántálja azt a három hangot, amit tud, de ez így van jól, ezért szeretjük.

Több helyen fanyalgás fogadta a csaknem 5 év szünet után megjelent új Rob Zombie lemezt, mondván, nem olyan súlyos, mint amilyennek lennie kellene, nekem azonban elsőre bejött a csavargókinézetű cirkuszos friss produkciója. White Zombie nyilván nem lesz még egy, ahogyan Astro-Creep: 2000 sem, ez viszont semmit sem von le az Educated Horses értékéből.