CD kritika

Némi késéssel ugyan, de eljutott hozzám a rapszodisták legújabb opusza. Előre fentem az összes érzékszervemet, elvégre ritkán juthat a halandó lélek mesterműhöz... Bizony, igen ritkán. Egyelőre nekem is tovább kell várnom. Bizton hittem, hogy előadhatom a soros ömlengést és áradozást, ami már megszokottnak számíthat tőlem, ha e talján ifjakról van szó.

Ez mindennek a teteje! A Revolver névre hallgató német társaság szemrebbenés nélkül lekoppintotta az Entombed Wolverine Blues, To Ride... és Uprising albumainak nyers, rock'n'rollos garázshangzását és ha ez nem volna elég, zeneileg is nyúlják a svédeket rendesen. Néhol persze Motörheadet vagy C.O.C.-t idéző témák is befittyennek.

Csizmaország ontja magából a bandákat, ha kell, ha nem. Ez az ötösfogat - ismertetőjük alapján - a power/progresszív vonal elkötelezettje. A banda alapkövét már 1991-ben lerakta a három testőr (bocsi, tesó): Andrea, Alex, illetve Pietro. Az évek folyamán persze számos tagcsere történt, sőt, Pietro 26 éves korában szívroham következtében meghalt. A zenekar ezt az albumot az ő emlékének ajánlja.

A bizarr reverendás 74 perces EP-je eléggé elkeserített. Eleve: ha ez egy EP, akkor mekkora egy lemez szerintük??? Aztán: miért a "metal hírnöke" a cím, mikor inkább a "zene temetése" lehetne? Továbbá: mit lehet írni valamiről, ami annyira lassú és szenvedős, hogy nem jut róla jobb eszembe, mint az egyik dal szövegében felbukkanó keresztet cipelő Jézus, aki lassan botorkálva battyog a végeláthatatlan hegynek felfele?

Gyűrűk Ura rajongók figyelem! Az entek - a tolkieni mű jóindulatú, de végtelenül lelassult, körülményes és egymás közt dörmögve-kántálva kommunikáló fa-pásztorai - igenis léteznek! Finnországban laknak és zenekaruk is van, Reverend Bizarre néven!

Az olasz Resurrecturis zenekar (Jerry di Tullo: ének, Janos Murri: gitár, Carlo Strappa: rgitár, dobprogramok, Gianluca Bass: bgitár) 1990 óta próbál bekerülni a világ underground keringésébe, mely az azóta eltelt hosszú évek során többé-kevésbé sikerült is.

Az olasz zenekart kb. 3. számunk környékén mutattam be, Nocturnal című lemezük kapcsán, melyet Corpses anyagukkal együtt ezúttal kazettán juttatott el hozzám magyar képviselőjük, Kaposvári Laci a Backwoodstól. A Corpses összefoglalja a csapat demós korszakát, míg a Nocturnal már az első lemezüket tartalmazza.

Mi késztet arra egy zenekart, hogy azt a címet adja lemezének, hogy A kakukkosórák a pokolból? Persze kakukkosórával nyit az első dal (meg zár az utolsó), ezt jó volt, hallani, sajnos a mi kakukkosóránk rég tönkrement, így nosztalgikus érzésekkel vágtam neki a cd-nek.

Amikor az ember egy olyan olasz extrém metal együttesbe botlik, amely promó cd helyett egy bolti példányt küld kritizálásra, méghozzá ízléses, digipack kiszerelésben, szövegkönyvvel megspékelve, akkor nehéz nem előítélettel viseltetni mind a csapat, mind pedig az alkotásuk iránt.

Mostanában egyre több hazai produkciót sodor karmaim közé a sors, és vígan mondhatom, hogy többségében igényes, mondanivalóval is rendelkező csapatokról is van szó. Szerencsére ebbe a sorba illeszkedik a 2001 áprilisában alakult, tabi székhelyű Replugged is, ami innen-onnan akár ismerős is lehet.

Egyszerre régi és új lemez, a Replika fanok (és most már idesorolom magamat is) nagy örömére. Kilenc szám a két legjobb demóról (Testek, Hanyatlás) 1995-ből, a Replika első, igencsak izmos felállásától (Csató P., Fazekas K., Kiss Á.) állat durván újrakeverve, valamint bemutatkozik az új csapat (a Neochrome-ból átigazolt Szabó Gergő - dob, ill. Falat - basszusgitár) két vadonás új zúzás erejéig (Világlélek, Magadat szolgáld).

Csató szerint ez a lemez fordulópont a zenekar életében, nos, remélem, hogy ez tényleg így van, így lesz, az én olvasatomban mindenesetre ez a legjobb, legkiérleltebb Replika anyag, bár a hangzással van némi gondom, kerültek ki már Töfi (Denevér) keze alól "dörgősebb", arányosabb keverések is.

Most mindenki azt hiszi, egy igazi csöpögős ajnározós kritikát írok, hogy az új Replika az isten, egész életemben erre vártam, merthogy Shock! Records és valami kis közünk van hozzá, hát egy frászt, erre várhattok ítéletnapig. Ezt másra hagyom.

Az új anyag hangvétele meglehetősen eltér az eddigiektől, sokkal dallamosabb, fogyaszthatóbb lett, de azért igazi Replika lemez ez is, sőt... Jóval több hatás - mind zenei, mind szellemi - érvényesül itt, mint az eddigi anyagokon összesen és mégis... talán ez az eddigi legegységesebb munka, amit a zenekar letett az asztalra.

Ezer éve, a Hanyatlás demóval ismertem meg a debreceni Replikát. Annak ellenére, hogy az a cucc és az azt követő, Nem leszek áldozat című lemez nem sok önállóságot mutatott, mégis eléggé betaláltak nálam agresszív, modern (akkoriban talán az extrém metal jelzőt használtuk az ilyesmi zenékre) muzsikájukkal. A második lemezzel, az Imával aztán elvesztettem a fonalat és jó ideig semmi kapcsolatom nem volt Csató Petiékkel.

Iszonyú mocskos, ragyás, szúrós, varacskos anyaggal rukkolt elő a Replika három évvel legutolsó stúdiókorongjuk, a Durva élet után. Jó pár éve, talán még a debütáló lemez, vagy még inkább a demók idején voltak ennyire kemények, súlyosak Csatóék, amely - ismerve az elmúlt 5-6 év lemezeit – annak ellenére is meglepő, hogy már jó előre egy kemény, dühös korong volt beharangozva.

Rocknak nem rock, progresszívnek sem feltétlenül progresszív, de mindegy, a zene az zene... Ahogy nézem, nem is éppen kezdők játsszák ezt a klasszikus hatású, billentyűs hangszerekre és akusztikus gitárokra épülő muzsikát: angolok, az 1970-es évek óta léteznek.

'96-os keltezésű a kazetta, de úgy érzem, érdemes még ma is bemutatni néhány szóban. A zenei stílus nagyjából olyan, mint a Demonstrációs válogatáson, de az ének mérföldekkel jobb lett. A hangzás is rendben van, még a basszust is kihallani, melynek önálló futamai gyönyörködtetik a fület helyenként.

Egy időben Miskolc és környéke volt a rock melegágya. Az ózdi illetőségű Remorse is "ahhoz" a hullámhoz tartozik, tíz éve is lehet immár, hogy jelen vannak a színtéren, gyökereik érezhetően erősen kapaszkodnak az akkori metal-ikonok (pl. Metallica) által lerakott alapokba.

Ahogy a cím is jelzi: nagy harc volt, amíg végre megjelenhetett a Remorse új lemeze. Sokszor van értelme a küzdelmeknek, kínlódásnak - nevezhetjük sorozatos szívásnak is olykor - de úgy érzem, jelen esetben megérte: olyan albumot sikerült letenniük az asztalra, ami abszolút időtálló lesz, és a hazai thrash csapatokra remélhetőleg inspirálólag hat. Igen, így kell ezt a műfajt "csinálni", túlélni, akarni, merni, tenni, nem másképp.

Kedvenc vérthrashereink már vagy húsz éve nyomatják rendületlenül, élükön Oláh Zsolti kapitánnyal, a D.Ü.H. pedig már meg sem tudom mondani, hányadik kiadványuk, de az biztos, hogy messze a legjobb, amit volt szerencsém hallani tőlük.

A Stone Sour végérvényesen felnőtt, egyszerre lépte át a kamaszkort, és az azt követő fiatal, gondtalan éveket is. Megkomolyodott, (még) tartalmasabbá vált, amit az Audio Secrecy intrója is érzékletesen vetít előre. Nincs két perc az a lassú, komor, zongorás bevezető, melynek minden egyes hangja mintha egyenesen a koponyánkba érkezne, mégis pontos utat mutat, hova és merre tart a zenekar ma.

A svéd Sonic Syndicate annak idején úgy híresült el, mint a Nuclear Blast tehetségkutatójának nyertese, és elég gyorsan sikert is arattak a kiadó által gondozott kettes lemezükkel, a 2007-es Only Inhumannel. A fiatalok már akkoriban is a skandináv gyökerű melodikus death metal egy lazább, fiatalabb közönség számára áramvonalasított verzióját nyomatták (de ha nagyon akartad, akár metalcore-nak is hívhattad őket), a zene pedig meg is találta a maga táborát. Ezt persze nem kis mértékben köszönhették a korszerű imázskampánynak és a nagy turnéknak, ahová a kiadó benyomta őket...

Talán furcsa, talán nem, de a Jackyl volt a legutolsó hajbanda, amelyik képes volt befutni és sztárrá válni az Egyesült Államokban a grunge-korszak hajnalán. Rejtély, miért karolta fel őket a Geffen éppen 1992-ben, amikor a nagy kiadók már inkább kiszórni igyekeztek az előző éra neveit, de ebben az esetben megérte kockáztatni: az atlantai rock'n'rollerek seattle-i lakcím és kardigán nélkül is több mint egymilliót adtak el bemutatkozó albumukból, és még a '94-es folytatás, a Push Comes To Shove is aranylemez lett.

Érdekes húzás volt a Nuclear Blasttől a finn csajokból álló Indica leszerződtetése, mert ugyan a kapcsolat adott – a banda egyik fő támogatója jó ideje Tuomas Holopainen a Nightwishből –, de a kiadó profiljába mégsem igazán passzol a zenekar. Nem tudom, hogy valami nagyobb mainstream nyitás kezdetéről van-e szó, vagy csupán egyszeri kirándulást tettek a szelídebb vizekre, de az mindenesetre elég beszédes, micsoda marketinggépezettel támogatja a cég az öt fiatal lányt. Lehet, hogy a letöltögetősdi miatt már nekik is ilyen furcsa megfejtésekkel kell betömködniük a lyukakat a tetőn?

Bevallom, többször neki kellett ülnöm, hogy figyelmesen végighallgassam a francia duó első albumát. Elsőre lazán rálegyintettem a rossz hangzás, illetve a programozott dobtémák miatt, aztán ahogy beleástam magam az anyagba, egyre jobban megfogott, és magával ragadt a zene.