CD kritika

Ez a lemez már régebb óta itt figyel nálam, de a nagy promódömpingben valahogy elkallódott. Persze, ha korábban leesett volna, hogy nem kisebb melodic metal kultarcok egyesítették itt erőiket, mint a Jaded Heart ex-torka, Michael Bormann (most Bloodbound) és a Jorn mellől ismert Tore Moren gitáros, akkor valószínűleg már rég a kedves olvasó elé tártuk volna, amit erről a kiadványról érdemes tudni.

A borítón mozgásban lévő zenekart elnézve rögtön sejtettem, hogy agresszív-brutális-elsöprünk mindenkit típusú zene az, ami itt lészen. És igen. Kár, hogy az ordibálóember Phil Anselmo akar lenni, nagyon is, szépen levette Anselmo jellegzetességeit. Vagyis mind a két vokalista, merthogy rögtön kettő is van belőlük, köpködik rendesen a mondanivalót, az igaz.

Második lemez a brit csapattól, melynek egyik énekeséről annak idején az tűnt fel, hogy olyan furcsán adja ki a hangokat magából, mintha lenyelt volna egy hápogtatót. A hápogást kissé hanyagolták az új dalokban, zeneileg is kissé lazábbra, rokkendrollosabbra vették a figurát, talán annak a hatása, hogy végigturnéztak néhány országot és megtapasztaltak egyet, s mást, többek között halálközeli élményük is akadt, naná, hogy drogos, de legalább elhatározták, hogy ilyet soha többet.

Eyehategod, késői Entombed, Superjoint Ritual - nagyjából ezekkel a nevekkel tudnám belőni a Raging Speedhorn irányvonalát. Vagyis az angol csapat amolyan igazi garázsmélyi gyűlölet-tirádákat vezet elő harmadik nagylemezén. Nem annyira mocskosak, mint az Eyehategod, nem olyan szélsőségesek, mint Phil Anselmo bandája, és nem is írnak olyan kerek dalokat, mint jobb napjaikon az Entombed-ék, de a stílus nagyjából hasonló.

A tény az, hogy a lemez elkészítése után Peter "Peavy" Wagner frontember egyedül maradt. Viszont amint azt már a Ghosts borítója is jelzi, Victor Smolski (ex-Mind Odyssey) gitáros és Mike Terrana (Metalium) ütős személyében máris van új felállás. Arra mondjuk kíváncsi lennék, milyen lesz egy gitárossal a zenekar. Félek, akár a régi dalokról beszélünk, akár a majdani újakról, kevés.

Utolsó versenyzőnk ebben a felfokozott heavy érában a klasszikus múlttal rendelkező Rage lett. Lehet, hogy ez a heavy dömping nyomja rá kritikáimra a negatív élt, így sajnos a Rage anyaga sem menekült meg az általam kreált sablonos kategóriától.

A Ghosts albumnál állt össze, a Welcome To The Other Side-ra érett valódi, együtt dolgozó csapattá, és mostanra találta meg igazán a közös hangot a Rage jelenlegi tagsága. Ebből pedig nem is sülhetett volna ki más, mint egy újabb kimagasló anyag!

Trendek jönnek, bandák mennek, nő és fogy a Hold, a Rage azonban változatlan. Peavy és cimborái eszement kitartással nyomatják azt, amihez a legjobban értenek. A Soundchaser borítójáról leüvöltő rémkoponyák óva intő célzatúak: aki ezt a korongot a lejátszójába illeszti, az készüljön fel egy felettébb dühös Rage-re!

Mikor öt évvel ezelőtt Peavy és csapata elkészült a Welcome To The Other Side-dal, az új hangzásban a klasszikus hangszerek már nem jutottak szóhoz, de Herr Wagner már akkor sem tartotta kizártnak, hogy egyszer még jó hasznát veszi a Smolski család komolyzenei műveltségének.

A borítót nézve először azt hittem már megint a GWAR szabadított a gyanútlan hallgatókra valami rémületet, istentelenül ízléstelen jelmezkreációkba bújt a csapat, poroltókkal felszerelt bgitáros, fejszés dobos, Paul Gilbertet nyomtatott áramkörös bigyókkal bélelték körbe, a XXI. században minden lehetséges, legközelebb lehet, hogy maga Csubakka lobogtatja sörényét a színpadon. Sosem lehet tudni.

Kicsit elvont, kicsit rock'n rollos, kicsit ilyen, kicsit olyan. Gitár, bőgő, szaxi, dob meg egy rakat ütőhangszer és egyéb ínyencségek. Némelyik számnál a hajam égnek állt, hogy hogyan lehet ilyen zenét csinálni. Lehet.

Ezen legutóbbi Quimby lemez is sorolható az előzőekkel egy csoportba, hisz az általuk előadott stílus, ez a nyugodtan-majd-meghalunk-vagy-nem- vagy-nem-is-tudom-mi-lesz- -de-azert-meg-egy-spanglit-csak-elszívunk most megint maradt. Lehet, idén nem nyernek Arany Zsiráfot a legjobb albumért, de ismét ügyeset alkottak.

Újabb stoner rock csapat, méghozzá Svédországból. A voodoo babákkal telepakolt - egyébként nem túl információdús - bookletből annyit meg lehet tudni, hogy négyen alkotják a csapatot, és a Shapes Of Afterlife című számban maga Mike Amott (Arch Enemy, Spiritual Beggars) szólózik egy jóízűt.

Óriási meglepetésként ért a The Quiet Room idei lemeze. Az előző (és egyben bemutatkozó) korongjuk sem okozott csalódást, noha azt akkor a "futottak még" kategóriába helyeztem el. A Reconcieve énekesváltást (+ még két új tagot), de leginkább zenei megújulást hozott.

Éppenséggel lehet az embernek herótja is az efféle "live", "rare", "best of live", "best of rare", "live and demos", "best of demos" stb.-típusú kiadványoktól. Legtöbbjük messziről bűzlik és penetráns aprópénz-szagot áraszt, nemritkán pedig nevenincs kiadók akarnak még egy gyorsat kaszálni, mielőtt végleg lehúzzák a redőnyt; maguk a zenekarok pedig nem feltétlenül látnak pénzt a dologból.

Én annyira, de annyira reménykedtem... Az Operation:Mindcrime nagy hatással bírt anno a zenei ízlésemre, a korai QR lemezeket beszerezve értettem meg a Crimson Glory és a Lethal zenéjének gyökereit, az Empire volt maga a Zene, a Promised Land pedig egy szomorkás, de szép művészlemez. Aztán valami nagyon elromlott.

Végül azért csak megcsinálták... 1988 óta százezrek várták, hogy a Queensryche egyszer folytassa azt a lemezt, mely új szintekre helyezte a metal műfajt, és minden idők egyik legjobb albumaként máig elérhetetlen, megközelíthetetlen oromként magasodik a követők fölé.

Komolyan nem tudom, mi van velem mostanában, de számomra az év meglepetése, hogy egy heavy metal lemezért teljes erőből lelkesedni tudok. Az Accepthez egy konkrét élményem kötődik: a Metal Heart idején a címadót teljes erőből hallgattuk a legjobb barátnőmmel, az udvaron napszám toltuk partvisnyéllel a riffeket és roppant harciasnak éreztük magunkat. Hjaj, édes nyolcvanas évek.

Úgy szeretem ezt a lemezt, hogy nem szeretem. És úgy nem szeretem, hogy szeretem. A Volbeat biztonsági játékot játszik, az most már egészen biztos. Rettentően kedvelem őket, konkrétan az egyik olyan zenekar, akiket bármikor, bármennyiszer meg tudok hallgatni, sosem unom meg, a legszarabb helyzetekben is pillanatok alatt jókedvet tudnak generálni, viszont mindez nem vált vakhitté: az eddigi három lemezről bőven tudok válogatni olyan dalokat, amiktől különösebb fájdalom nélkül meg tudnék válni, de alapjáraton mindegy is, mert jólesik ennek a Metallicába oltott Elvisnek minden egyes pillanata.

Mi jut eszünkbe Japánról? Szamurájok, kimonók, őrült filmrendezők, mikrocsipek, klassz autók, professzionális fényképezők, Tamagochi meg Nintendo. És Marty Friedman. Ez az ultratehetségű gitáros immár bő egy évtizede a felkelő nap országában tevékenykedik, feleséget is onnan választott, megtanulta a nyelvet, japán vetélkedőkben és szórakoztató műsorokban lép fel, az Ibanez hangszercég reklámfigurája (volt 2009 végéig). Tökéletesen berendezkedett a szigetország életvitelére.

Bár kifejezetten szeretem az Apocalypticát, utolsó lemezük, a Worlds Collide nagy csalódást okozott. Felületesnek, összecsapottnak éreztem, ami a Reflections, illetve az azt követő, egyszerűen csak Apocalyptica címmel megjelent anyagok után komoly minőségi hanyatlást jelentett.

Sokszor leírtam már, hogy nem kedvelem a feldolgozáslemezeket, mivel legtöbbjük képtelen kiugrani az egyszeri érdekességek fiókjából, másrészt egy ilyen átértelmezős anyag a legékesebb bizonyítéka szokott lenni egy-egy zenekar ötlettelenségének.

Akármivel is rukkol elő a Queensryche, egyszerűen nem nyerhetnek. A legendás seattle-i csapat pályája első évtizedében olyan szinten tökéletes alapműveket készített, hogy azokhoz mérten igazából minden későbbi nekirugaszkodás csak harmad- vagy negyedrendű lehet, de egy csomóan ezen túlmenően is rosszindulattal állnak hozzájuk.

Ez az ismertető nagyon nehéz szülés volt. Elég görény érzés ugyanis egyik kedvenc zenekarom új albumát lefikkantani, és én pont erre készülök. A Kőkorszak Királynői (mondjuk a queen jelent még nőimitátort meg hermafroditát is, brrr...) ugyanis a felbukkanásuk óta favoritok nálam, de a negyedik sorlemezük elég ócska lett. Lehetne még sorolni a lesajnáló jelzőket, de minek.

Josh Homme nem hagyja magát. A legutóbbi QOTSA album, a 2005-ös Lullabies To Paralyze úgy vonult be a rock történetébe, mint a valaha készült leggyengébb Homme-anyag. Bár szerintem ez túlzás, összességében azért mégis egy amolyan bepunnyadós, leülök-oszt-lesek-magam-elé cucc volt. Ugyanakkor akadtak ott is jól eltalált darabok és később csak sikerült megbarátkoznom vele, szóval nem volt az annyira rossz lemez.