CD kritika

Gondolom, sokan tudják, mekkora Queen fanatikus vagyok – kisgyerekként zuhantam bele a Queen-univerzumba, és azóta sem jöttem ki onnan, bármilyen más zenék kerültek is be közben a világomba. Freddie Mercury halála óta pedig teljesen egyértelmű volt számomra, hogy ilyen szintű zenei összetettség, érzésvilág, igényesség – egyszóval ilyen csoda – nem lesz több a világon. Egy ideig a megmaradt Queen-tagok is így gondolták... Aztán sajnos meggondolták magukat...

Bevallom, nem sok cseh zenekart ismerek, így nagyon kíváncsi voltam mit rejt a Quarterstorm zenéje. 2001-ben alakultak, még akkor más célokkal. Tagcserék után 2004-ben vették fel a bemutatkozó, négy számos EP-jüket, amit most van szerencsém hallgatni.

Nyugodtan leszögezhetjük, ha egy, a tinédzserkort még éppen hogy csak maga mögött hagyott tagokból álló, kétfős formáció első életjelként egy tizenhárom számos nagylemezzel rukkol elő, az több, mint ijesztő. Ha ehhez még nem átallanak azt is leírni, hogy első fellépésük egy szalagavatós koncert volt, mely során a tanári kar körében is nagy tetszést aratva nyomtak O-zone meg White Stripes feldolgozásokat, az már tényleg rémisztő.

Nem vagyok egy nagy folk- és középkori zene szakértő, mindenesetre „tisztán" jobban szeretem ezt a zenét, mint metalba oltott verzióját. Időnként eljutnak hozzánk efféle muzsikák is, valószínűleg azért, mert általában rockerek körében is népszerű a műfaj – nyilván ezért van ez a csapat is metal kiadónál. Német nyelvterületen hatványozottan szeretik az ilyesmit, nem véletlen, hogy a 15 éve működő Qntal már az ötödik albumnál tart.

Az 1991-ben alakított német Qntal azon zenei világot hivatott színesíteni és erősíteni, amelynek nem sok követője akad mostanság. Michael Popp és Ernst Horn zenészek már a kezdetektől célul tűzték ki maguk elé a múlt népszerű muzsikáinak felidézését, illetve azok modern köntösbe való öltöztetését. Vonzalmuk a középkori zenei világ iránt a legerősebb, melynek jellegzetes, pattogós dallamait házasítják elektronikus betétekkel, aláfestésekkel. Így egy igen érdekes, s többé-kevésbé egyedi jelenséggel találjuk magunkat szemben.

Lance King nagy kedvencem, mióta csak meghallottam a Balance Of Power Book Of Secrets című lemezét. Igaz ugyan, hogy a BOP munkásságában csak a John K énekessel készült 2003-as Heathen Machine után ástam vissza, de nagyon megszerettem Lance hangját a korábbi anyagokon. Nem csoda hát, hogy bármilyen poszt-BOP munkáját élénk érdeklődésem kíséri.

Hű... hol rejtegették eddig ezt az énekest - volt az első gondolatom, mikor meghallgattam a lemezt. Meg egyáltalán a zenekart. Hol? Svájcban. A jó kis csokik mellett minőségi zenekarokat is ki tud termelni az ország, bár a Pure Inc.-et inkább Amerikába helyeztem volna a zenéjük alapján. Amerika például a Next To You című dalukról is eszembe jutott, vagyis inkább a Disturbed zenekar.

Az osztrák Pungent Stench-re egy Nuclear Blastos válogatáson bukkantam rá valamikor '94 környékén, ahol a Daddy Cruel című szerzeményükkel azonnal levettek a lábamról. A mai napig sem értem, mi fogott meg bennük, - mert hát valljuk be, sosem tartoztak az élvonalba, inkább csak a death metal Michael Dudikoffjai, Eric Robertsei közé - de valamiért mindig is jobban bírtam őket szeretni, mint pl. Morbid Angéláékat.

A promo szerint neoklasszikus indusztriál muzsikát rejt a Puissance idei lemeze, mely az 1993-as megalakulást követően már hetedik a sorban. Hogy ez a definíció pontosan mit kellene, hogy lefedjen, azt nem tudom, mindenesetre nagyon sötét, komor, pesszimista az itt hallható muzsika.

Sosem hittem volna, hogy a Metal Blade bevállal egy olyan csapatot, amely leginkább a Relapse istállóban érezné jól magát, vagy bármelyik független, kisszobányi méretű kiadónál. Bár a zenekar szempontjából természetesen sokkal jobb, hogy nem országonként tizenketten hallgatják őket, hanem picit többen ismerik meg a kavalkádjukat (klasszikus értelemben vett zenének semmi esetben nem nevezhető a produkció), hanem mondjuk még pár százan rájuk csodálkoznak (nálunk csak max. harmincan), és szent őrültként tekintsenek rájuk a jövőben.

A The Psyke Project azzal a céllal jött létre még 2001-ben, hogy az olyan, a tagok által igen nagyra tartott együttesek előtt tisztelegjenek, mint a Norma Jean, a Converge vagy épp a Neurosis. A dán négyes tehát a lehető legnehezebben emészthető fajtáját választotta a fémzenének, nevezik ezt noise rocknak is, amibe ez esetben vegyül némi sludge-os vonszolódás meg metalcore-os vokalizálás, a punk valamint hardcore hatásokat nem is említve. Szóval nagyon súlyos és nagyon nehéz hallgatnivalót nyújt a dán brigád.

A dán csapat két évvel ezelőtti Apnea című korongja nagyon betalált nálam, Neurosis-ízű, borultan nyomasztó zenéjük előtt kalapot emeltem és izgatottan vártam a következő dobást. Negyedik lemezükkel azonban sajnos nem léptek előre a srácok, inkább egyhelyben ácsorognak és mintha kreativitásukat is takaréklángra állították volna. Ezt persze csak előző albumukhoz viszonyítva mondom, a Dead Storm máskülönben egy tisztességesen összerakott post-rock/sludge anyag, melynek azért így is megvannak a maga pillanatai.

Ez az iromány felhívás keringőre. Szó szerint. A már sorozatnak számító speciális Metal Blade újrakiadások egyik legfrissebb darabja tényleg olyan tétel, amire a különféle lemezmegjelenéseket hirdető reklámok szövegei közhelyesen az "absolute must" kifejezést használják. Bizony, bizony, mivel is lehet legjobban a letöltések ellen fellépni? Olyan speciális kiadványokkal, amelyre a legelvetemültebb letöltők is csak azt tudják mondani: "ezt ennyiért meg KELL venni!"

Laza rokkendrollos, glames, punkos bulizene, a vidám zenék kedvelőinek, Svédországból. Mondjuk a második dalban rögtön lenyúlták a híres-neves Born To Be Wild témáját, de sebaj. Az énekesnek karcos a hangja, mármint az a pici, ami van neki, azt is jól hátrakeverték, nem kell azt nagyon hallani. Nem is baj, bár ebben a műfajban nagyjából mindegy, bár hosszú távon katasztrófa hallgatni.

A legegyszerűbben úgy intézhetném el ezt az ismertetőt, ha azt mondanám, hogy olvassátok el, mit írt Szilvi a csapat 2004-es Smashed On Arrival albumáról, és vegyétek úgy, hogy ide ugyanaz értendő. Ebben az esetben azonban joggal tarthatnék attól, hogy a lelkes olvasóközönség megvetése kísér végig földi pályámon, ezért valamivel hosszabb leszek.

Olaszok és hatan vannak. Tán akadnak, akiket meglep, de a banda eleinte Maiden feldolgozásokkal próbálkozott! Idővel aztán úgy döntöttek, saját babérokra áhítoznak, ezért elkezdtek önálló nótákon molyolni. Bemutatkozó albumuk klasszikus, dallamos metalt tartalmaz. A keverésen átsejlik némi nyersesség, de hallottam már rosszabbat is. A srácok jórészt saját maguk producerelték az anyagot.

Utánalestem, miféléket vetettem monitorra annak idején, midőn e csapat Souls Thieves albumáról írtam és elkenődve vettem tudomásul, hogy rajongásnak vagy lelkesedésnek csupán halovány lenyomatait tudtam felfedezni a mondataimban...

Szegény eltévedt cd. Ez is az ide-oda keringtetettek közül való. De csak előkerült. Hammond (!!!!), hörgés, ügyes zenei alapok, borongósak, magába fordulósak, összetettek. Igényes. Női ének, amely olykor hol az isteni Annekére emlékeztet, hol Sinead O'Conorra. Noha nincs annyira magával ragadó hangszíne, mint Annekének, és még nem is tud olyan profi szinten bánni vele, viszont mindenképpen szívbemarkolóak a dallamai, nagyon is.

Szaggató riffel és fifikás dobtémákkal indul a számomra az ismeretlenségből előbukkant Prototype anyaga, és már 10 másodperc után éreztem, hogy nagyon is nekem való a lemez. Már az elején feltűnő, hogy a hangzás csontszáraz, furcsa, de nem kellemetlen.

"Az azelőtt azutánná változott" - ez a cím tökéletesen igaz a Proto-Kaw esetében. A project ugyanis Kerry Livgren gitáros-billentyűs szüleménye, aki ugyebár egy bizonyos Kansas nevű aprócska zenekarban írt némi zenetörténelmet. Jelen zenekara pedig nem új keletű, hiszen azokkal a zenészekkel játszik itt, akikkel a Kansas előtt játszott még 1971-től 1973-ig.

Kerry Livgren, a Kansas gitáros-vokalista legendája 2004-ben szabadította ránk először a Proto-Kaw nevet: a Before Became After lemezen olyan szerzemények szerepeltek, melynek javarésze még a Kansas előtti időkben született. A mostani album azonban az első olyan, amelyen jelenkori szerzemények kaptak helyet.

Nem áll rendelkezésemre túl sok információ a holland Prostitute Disfigurementről, de már a borítón díszelgő, egy rothadó hullán lovagló meztelen csaj láttán is sejtettem, hogy nem valami kimondott agysebész zenekarral állunk szemben.

A Pro-Pain közel tíz éves fennállása alatt tökélyre fejlesztette a két-három riffből felépülő HC/metal nóták gyártását, bár az alaprecept albumról albumra ugyanaz, erre a csapatra nem tudok ráunni. Mondom ezt annak ellenére, hogy a 2000-res Round 6 némileg elmaradt elődei színvonalától.

Rossz az új Prong, és ezen egyszerűen nincs mit finomítani. Komolyan nem értem, mire számít Tommy Victor a Power Of The Damagerrel, de akármire is ácsingózik, semmi mentsége nem lehet arra, hogy ilyen fércmunkát ad ki ezen a néven. Persze a másik oldalról azt sem tudom, miért is számítottam tőle bármi komolyan értékelhetőre, hiszen már a visszatérésnek készült 2003-as Scorpio Rising sem volt méltó a klasszikus New York-i hardcore-indusztriál-modern metal pionírok múltjához.

A Project Hate MCMXCIX nem viccel. Az első három másodpercben hátrahőköltetett és felvetette velem a védőfelszerelést (bukósisak, azbesztkesztyű, fülvédő). Súlyos. Kb. olyan érzés volt elkezdeni hallgatni a cd-t, mintha óvatlanul belépnél egy ajtón, és azonnal lemetélné a fejed egy irgalmatlanul éles balta.