CD kritika

Talán említésre került már e magazin hasábjain, hogy Lengyelország az utóbbi időben milyen döbbenetes mód belehúzott metal téren. Egymás után, szinte hónapról hónapra érkeznek az új formációk korongjai, és bizony nem egy esetben igen figyelemre méltó a végeredmény. Ez a helyzet a gdanski Proghma-C elnevezésű zenekarral is, debütáló lemezük ugyanis könnyen a tavalyi év legnagyobb meglepetése lehetett volna számomra, ha nem most találkozom vele először.

Prog és power elemekkel átszőtt metal muzsika hallható a holland csapat bemutatkozó lemezén. A banda bizonyos tagjai anno egy Black Knight nevű true metal formációban találkoztak, aztán a stílust kinőve mozdultak prog irányba. Nos, hallatszik azért a lemezen a tradicionális megközelítés, a Countless Court kissé felgyorsított, Warning korszakbeli Queensryche-ot idéz.

Azt hiszem, Dave Grohlt, a Nirvana dobosát nem kell bemutatni senkinek, legalábbis a fiatalabb generációból! Azt már valószínűleg sokkal kevesebben tudják, hogy Dave barátunk igazából nem csak nem ellensége a metalnak, hanem egyenesen vonzódik annak old-school változatához!

Már az első számnál tudtam, hogy Les Claypoolék számára gyanússá váltak a Brown album után egyre növekvő számban a fejük felett köröző, nem igazán bizalomgerjesztő madarak. Rá kellett eszmélniük, hogy ha nem mutatják továbbra sem az életnek semmi jelét, akkor hamarosan sok kopasznyakú szárnyas fog a csontjaikon marakodni.

Nagyon kifejező borítót kapott az ír "szabadságharcos" csapat új lemeze! A baljósan szürke égen elhúzó sötét madárraj tökéletes képi megjelenítése a 60 percnyi hömpölygő dalfolyamnak, ami a korongon vár ránk. A Primordial a kezdetek óta csak rájuk jellemző módon játssza nyomasztó hangulatú, blackes gyökerekkel rendelkező muzsikáját, és remélem, hogy ezzel a lemezzel és az új kiadó hathatós támogatásával elérik, hogy idővel pl. a My Dying Bride-dal egy lapon emlegessék őket. Megérdemelnék.

Sokat gondolkoztam azon, hogy mit írhatnék arról az albumról, ami számomra az év legjobbja. Nem született rá válaszom, mert tapasztalataim szerint ez pont az a zene, ami éppoly sok jelentést hordoz mindenki számára, mint a hétköznapi jelenségek: a napsütés, az eső, a derűs idő és a vihar, a vidámság és a szomorúság, az évszakok, az évek, a múlandóság.

Milyen az, amikor a svédek akarnak amerikaiak lenni és slágerlistákat megmászni? Pont ilyen. A PRIMEsth egészen odáig merészkedett, hogy képesek voltak a sikerért Los Angelesbe költözni. Azt a teremburáját! Valahogy nem tudok komoly lenni egy ennyire megcsinált csapattal.

Mióta ismerem Ralf Scheepers munkásságát, kevés foltot tudnék találni benne. Hihetetlen torok, a'la Rob Halford. Ami elsőre szembetűnő, az az album dalainak könyörtelen húzása, a megállíthatatlan gyors legázolás. Engem eleinte gyakran idegesített ez a szünet nélküli zúzás, már-már egysíkúság, amivel azért időközben megbarátkozott a fül.

Hogy őszinte legyek, szándékosan vártam ennyit a legutóbbi (mert újnak már nem igazán új) Primal Fear album elemzésével-értékelésével. Azt reméltem, a wigwamos koncert több kedvet csinál hozzá, mivel addig valahányszor beraktam, azt éreztem, hogy ez puszta helybenjárás.

Általában kétféle vélemény létezik a Primal Fearrel és énekesével, Ralf Scheepers-szel kapcsolatban. Az egyik szerint Ralfie barátunk minden érzelem nélkül, egyszerűen csak elsüvölti a dalokat, semmi lelket sem visz az előadásba, a másik oldal ellenben váltig állítja, hogy tud ő, ha akar.

Ha valaki megkérdezné, mi a véleményem a Primal Fear munkásságáról úgy általában, azt felelném: "Tökmindegy, melyik lemezüket teszed fel, de az első a legjobb". Ezzel azt hiszem, sokan vannak így: amikor az egyes PF megjelent, tulajdonképpen különlegeségnek számított, hiszen az akkoriban felbukkanó fiatal bandák elsősorban a Helloween-féle happy metalt nyomták, Priest-alapú power metalban pedig nem sokan utaztak.

Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? - vetődik fel a klasszikus és egyben megválaszolhatatlan kérdés az új Primal Fear lemez kapcsán. Vajon a dallamosabbra vett új lemez terelte a csapatot az olaszok melodikus mennyországába, a Frontiers kiadó szárnyai alá, vagy épp a kiadó hatása volt az, minek hatására Scheepersék új anyaga sokkal kevésbé póver, mint az eddigiek? Valószínűleg sosem tudjuk meg, de lehet, kár is ezen filózni, nézzük inkább magát a lemezanyagot.

Hmm! Ez nem is rossz! Sőt! A dánok első számú dallamos metalcsapatának új lemeze határozottan kellemes benyomást tett rám már első hallgatásra is. Anno '87-ben a Future World című klasszikus egyike volt az első metal albumaimnak, a pesti koncert pedig életem egyik első olyan buliélménye volt, ahol külföldi zenekart láthattam.

Prog metal, prog rock... mi is a kettő között a különbség? A magam részéről a prog műfaj metal részébe azokat sorolom, akiknél azért oda-odavágnak a morcosabb riffek, kétlábdobos témák; míg prog rockot azok játszanak véleményem szerint, akiknél az érzelmesebb, elszállósabb részek vannak túlsúlyban.

A Presto Ballet a Metal Churchből ismerős Kurdt Vanderhoof bandája, melynek 2005-ös, egyébként remekbeszabott bemutatkozása, a Peace Among the Ruins után három évvel végre megérkezett a második korongja. Vélhetően elég sokat elmond írásom tárgyáról, hogy jelenleg két lemezt hallgatok állandóan, melyek egyike ez - a másik a 2007-es Sieges Even - de lássuk is, hogy miért.

Mikor először akadt kezembe a germán ötös lemeze, nem sok jóra számítottam. Hihetetlenül gagyi borító és kiborítóan rossz lemezcím, ráadásul death / thrash and rollként hirdeti őket a kiadó és a lemezcím is. Finoman szólva sem derűs kilátások...

Talán nem szép dolog ilyesmit bevallani, de eléggé felszaladt a szemöldököm, amikor megtudtam, hogy egy román frontember vezette német bandával állok szemben. A klisés név és a borzalmas borító szintén nem erősítik a bizalmat a Powerwolf legénységének irányában, mint az sem, hogy a zenekarban két Greywolf művésznevű arc is muzsikál - az ilyesmi már 1985-ben is ciki volt.

A tavalyi Bang Your Head fesztivál egyik legérdekesebb színfoltjának (csodabogarának) a Powerwolf bizonyult. Nem véletlenül: vámpíros koncepciójuk egyszerre vicces és hiteles is, ha úgy tetszik. A Hammond orgonával megtámogatott, Mercyful Fate hatásoktól sem mentes zene teljesen rendben van; az énekes Attila Dorn pedig – akit egyenesen Romániából szalajtottak – figura a javából.

Igen! Eljött a nagy nap, Zámbó Jimmy feltámadt, és újra köztünk van! Csakhogy most a tengeren túlon sikerült reinkarnálódnia, egyenesen Danie Powers torkába költözött négy és fél oktáv erejéig, aki szervezett maga köré egy heavy/power metal zenekart... akarom mondani csak egy basszusgitárost és egy dobost, merthogy a gitárt Danie pengeti.

Amerikai power metal, kifejezetten King Diamond, Iced Earth és Nevermore rajongóknak ajánlva! – hm, nem is hangzik rosszul...lássuk csak, oh, és az alapító Danie Powers négy és fél oktávot tud! Végre valami jó! Kicsit mondjuk elrettentő a tucat true bandákban utazó Dragonheart Records, illetve a trió felállás, de a kiadói ajánláson szereplő fenti tételek annyira jól hangzottak, hogy így is nagy kedvvel vágtam bele a Powers Court harmadik lemezének meghallgatásába.

Az eddig Stormbringer néven ügyködő csapat Powergodra változtatott névvel szabadította a világra Evilution Part 1 címmel ellátott dalcsokrát. Szkeptikus közönnyel vettem tudomásul, hogy már megint a heavy metal fényesre koptatott ösvényén bóklászik ez a zenekar is.

A trió 1999 óta működik, ám én most találkoztam velük első alkalommal. A srácok elég lökött neveken nyomulnak - az ilyesmi sosem tett jó benyomást rám. Riff Randall, Hama Hart vagy President Evil... Önkéntelenül felmerülhet a kérdés: vajon komolyan gondolják saját magukat?

Bár a borító kissé klisésre sikeredett a felhőivel, a korongon hallható zene annál inkább meggyőzött. A műfaj a progresszívabb fajta metal, riffügyileg a kissé "keményebb" fajtából, melyet bársonyos ének kísér. Érzelem-hegyek borítanak el már a nyitó Access Deniedot fülelve. És bősz mosoly terül el arcomon.

Doug Pinnick kimeríthetetlenül ontja magából az ötleteket, a King' X mellett ez már a második Poundhound album, amely szinte csak róla szól. (Volt még egy Supershine, bár oda csak a hangját kölcsönözte.) Jelenleg a dobokon kívül mindent Doug nyomott fel, azokon Jerry Gaskill játszott. Milyen meglepő...

Több napra elegendő Proziumot nyomtam magamba, hátha így elkerülhetem azt az érzelmi túlfűtöttséget, amelyben esetleg nyomdafestéket sápasztó kijelentéseket tennék.