CD kritika

Ugyan ki gondolta volna a svéd Pain of Salvation tavalyi budapesti fellépése után, hogy a fiúk egy egész albumot szentelnek majd fővárosunknak? Pedig így történt, és a Remedy Lane - ha valaki még nem tudná - azt a magánéleti válságot járja körül igen sok oldalról, amelyen Daniel Gildenlöw énekes-gitáros-szerző ment át, és amelynek számos döntő fordulata éppen Budapesthez kötődik.

Daniel Gildenlöw nem nyughat. Egyébként is az a folyamatos örökmozgó típus, jár a keze, a lába, az agya, mindig megy, szervez, kitalál, alkot. Eddig is zseniális albumokat alkotott a Pain of Salvation legénységével együtt, de musicalekben játszott, rockoperát írt, közben borítókat tervezett, zenészeket oktatott, néha-néha elugrott a Flower Kings-szel vagy a Transatlantic-kal egy turnéra...

Nem szeretek nagy szavakat használni, de azt hiszem, megszületett a rockzene történetének legnagyszabásúbb alkotása. És itt nem mega-színpadokra, hangszerhegyek feltornyozására vagy csillagharcos sztorira kell gondolni, inkább egy olyan összefoglaló alkotásra, amely - számomra - felér a legnagyobb filozófusok műveivel.

Mivel az első szösszenetek a lemezről már 2006 végén eljutottak hozzám, nálam már a tavalyi év albuma is a Scarsick volt, most pedig, megjelenés után a 2007-es év lemeze is ez lesz, alkothat mától bárki bármit. Pedig igazi „megosztó" lemez ez, de ennek ellenére már itt le kell lőnöm a poént: 10 pont, sőt, 10x10. Most már csak az olvasson tovább, akit így is érdekel.

Kanyarban az új lemez, de a tavalyi 5 dalt és egy átkötő bohóckodást tartalmazó EP-ről is érdemes még szót ejteni, a Pain of Salvation esetében főleg, akik mindig képesek meghökkenteni a rajongókat. Ez most sem történt másképp. Nem tudom, hogy ez a néhány dal mennyiben felvezető az idei anyaghoz vagy csak épp kedvük volt kiadni ezt a néhány már elkészült szerzeményt.

Ha csak azt nézem, kik zenélnek a Painmuseumban, látatlanban (izé, hallatlanban) bevésnék egy 10-est a cikk végére. Lássuk kik ők: Metal Mike Chlasciak a gitáros (Testament, Halford), Bobby Jarzombek a dobos (Iced Earth, Halford, Riot, Spastic Ink ésatöbbi), Steve DiGiorgio bőgőzik (Testament, Death, Sadus, Iced Earth megaholmég), Tim Clayborne vokalizál (Hatred).

Kamaszkoromban sokat ökörködtünk, hogy ki melyik menő rockzenész szeretne lenni. Aztán mivel mindenki Bon Jovit, Slasht vagy Hetfieldet mondta, én próbáltam valami kevésbé ismert, de totál extrém-őrült arcot kitalálni magamnak és jót rötyögtem, mikor senki sem tudta, hogy ki pl. Tim Skold meg Kory Clarke. Aztán 93-ban megláttam egy Vai klipet és rájöttem, hogy az ott reflektorfénybe került Devin Townsend a legvagányabb arc a szakmában. És - ha szabad megjegyeznem - ezt asszem, azóta be is bizonyította...

A második albumánál tartó norvég zenekar első anyagán, az Infinity Divine-on nem kisebb név működött közre producerként, mint Ronnie Le Tekro, a TNT és a Vagabond legendás gitárosa. Erre legalábbis szakmai berkekben már fel kellett hogy kapják a fejüket az emberek. A mai zenehallgatók többsége már nem feltétlenül, ahhoz mondjuk legalább a TNT mibenlétével tisztában kéne lenni.

Nem új lemez, hanem a csapat első albumának (2000-ben jelent meg) újrakiadása. A 2002-ben megjelent Celestial Entrance volt a zenekar utolsó kiadványa, azóta nem sok hír érkezett a csapatról. A kiadó meg úgy gondolta, érdemes megismertetni az első kiadványt is a rajongókkal. Tényleg érdemes, bár sok újat nem lehet elmondani róla, mint a nálunk már tárgyalt albumról.

Két éve nagyon odavágott nekem a Pagan's Mind Celestial Entrance című lemeze. Az a fajta prog-power muzsika volt, ami minden körülmények között megdobogtatja a szívemet, ráadásul minden szempontból hibátlan anyagot tett le a norvég banda az asztalra.

Na igen. Nagyon-nagyon kell még ősszel is vigyázni, hogy miket mond az ember az adott év lemezterméséről: a Symphony X, a Redemption és a Threshold gyilkos anyagai (na és persze a szintén nem gyenge Kamelot) után nemigen gondoltam volna, hogy a progmetal stílus még képes lesz nagy dobásra idén.

Úgy látszik, a norvég black metal dobosok néha belefáradnak anyaműfajukba (nem csodálom), és dallamosabb zenére vágynak. Ott volt ugye Hellhammer, aki Jorn Lande csapatában „lazított" pár éve, most pedig az Emperor és a Zyklon soraiból ismert Trym alapította meg saját power metal csapatát Paganize néven (na, a névből azért látszik, hogy nehéz elszakadni a black gyökerektől).

Au. A nyitó dalban két akkora nyúlás van, hogy a szőr felállt a hátamon. King's X-es a zene, az egyik énekdallam meg akkora Psychotic Waltz mint egy ház. Viszont az is tény, hogy maga a zene kábé annyira rock, mint a Spin Doctors volt annak idején, olyan kicsit alteros, kicsit hetvenes évek retró, buta kis refrénke, mondhatni jaj jaj jaj.

A borító azonnal belopta magát a szívembe, a zenekarnév nem mond semmit számomra, csak reménykedtem csendben, hogy az InsideOut valami ismeretlen csemegével ajándékoz meg. Beraktam a lemezt a lejátszóba, sír-rí egy hegedű keserédesen, el nem tudtam képzelni mi lesz ebből...

Annak ellenére, hogy a Stereochrist előző lemeze négy évvel ezelőtt, 2006-ban jelent meg, igazán nem mondható, hogy eseménytelenül teltek az elmúlt évek a banda körül. A Live Like a Man megjelenését követő időszakban egy stabil, bivaly zenekart láthatott a közönség, akik a remekül sikerült lemez után élőben is ütöttek.

Végül csak megérkezett az új Spiritual Beggars, igaz, fél évtizedet kellett várni rá, és eközben olyan pillanatok is akadtak, mikor úgy tűnt, egyáltalán nem készül el a lemez. További kérdőjeleket rajzolt a táblára, amikor Mike Amott az utolsó utáni pillanatban ismét énekest cserélt, hiszen JB a Roadrunnernél felpörögni látszó Grand Magust választotta a hobbibandaként üzemelő Beggars helyett.

Szép lassan közhelyszámba megy, miszerint talán csak az ördög tudja igazán, hogy az egykori Gorgoroth, Audrey Horne és Manngard tagokból álló zenei bűnbanda vajon hogyan kötött ki annál a muzsikánál, amit a 2004 nyarán életre hívott Sahg keretén belül művelnek.

A dán Pretty Maids a '80-as évek elfeledett nevei közé tartozik, habár hazájukban és Japánban ma is komoly táborral rendelkeznek. Persze tény, hogy a csapat nem erőlteti magát halálra a turnézás terén, és az évtized elejének metal revivalját sem sikerült olyan mértékben kihasználniuk, mint más régi neveknek.

Ez a kiadvány már jóval megjelenése előtt kapott hideget-meleget. Nem csoda, hiszen talán még el sem temették szegény Ronnie Jamest, máris jött a hír, hogy Jorn Lande és zenekara kihoz egy tisztelgő válogatást. Persze árnyalta a képet, hogy a feldolgozásokat igencsak kedvelő, és köztudottan Dio fanatikus Jorn már sokkal korábban elkezdett dolgozni az anyagon, tehát egyáltalán nem emlékalbumnak szánta (nem is lehet egy ilyen lemezt ennyire gyorsan összerakni), de azért mégiscsak időzíthettek volna jobban is.

George Lynchtől, akármennyire zseniális gitáros is, nem áll távol tehetségének aprópénzre váltása. Kicsit ennek a lemeznek is van egy ilyen olvasata (hallata), pláne, hogy klasszikus zenei „slágereket" szándékozott új köntösbe öltöztetni, ami 2010-ben már nemcsak hogy lerágott csont, de kissé cikinek is számít talán.

Az előző Buckcherry lemez, a Black Butterfly elég hervasztóra sikeredett. A kaliforniai rockerek olyannyira megrészegültek az egy körrel korábbi Crazy Bitch dal amerikai sikerétől, hogy megpróbáltak tudatosan további slágereket írni a tengerentúli mainstream rádiók számára, a végeredmény pedig körülbelül annyira sikerült izgalmasra és tökösre, mint mondjuk a nagy példakép Aerosmith utolsó stúdióanyaga, a Just Push Play...

Nagy divat manapság megköpködni Zakk Wylde bandájának utolsó néhány lemezét, mondván, hogy a metal gitározás történetének egyik legnagyobb egyénisége kaptafára dolgozik, már minden patronját többször elsütötte, túlságosan is beozzysodott, slágereket akar írni, és különben is, már a szólói sem a régiek, bezzeg az első két Black Label Society album még mennyire ütős volt!

A pomonai latino gyerekekből (és a gyerek ebben az esetben szó szerint értendő...) álló Bonded By Blood az utóbbi évek nagy felfedezettjei közé tartozott nálam. Némi fáziskéséssel jutottam hozzá két évvel ezelőtti Feed The Beast debütjükhöz, de utána rongyosra hallgattam, és a csapat élőben is olyan elánnal nyomult a Trafóban, amit nehezen lehetett ép ésszel felfogni.

Zavarba ejtő dolog Helmet rajongónak lenni. Az ember valahogy sosem tudhatja száz százalékosan, hányadán is áll Page Hamiltonnal, és az elmúlt években elég változékony felállású csapatával. Persze, zseni a csávó, ez alap, stílusteremtő gitáros (énekesnek mondjuk olyan, amilyen), és ha épp olyan kedve van, akkor egészen remekbe szabott dalszerző is. Csak hát nincsen ám mindig olyan kedve!

Különös banda ez a vancouveri Fekete Hegység. Olyanok, mintha végzetesen beleragadtak volna a '60-as évek végének/'70-es évek elejének érzésvilágába, és ezt nem kizárólagosan az általuk prezentált pszichedelikus/retro rockra, vagy kinézetükre értem - ez utóbbi terén különösen Stephen McBean énekes/gitáros/főnök az erős, aki úgy néz ki, mint a Black Crowes-os Chris Robinson a rosszabb napjain –, hanem arra, ahogy a világhoz viszonyulnak.

Harry Hess ugyan sosem vált szupersztárrá, de létezik egy hűséges réteg, amelyik a mai napig izgatottan lesi minden megnyilvánulását. Nem tagadom, én is közéjük tartozom, pedig a néhány éve feloszlott Harem Scarem nem éppen a csúcson hagyta abba, sőt, közmegegyezéses csodának igazából csak az első két albumuk számít (különösen az 1993-as Mood Swings).