CD kritika

A Sonic Age kiadó még egy kiadványához van szerencsém, a borító hasonlóan csodálatos, mint a Made Of Iron-é volt, pedig egy állítólag neves olasz fantasy/képregény rajzoló ember készítette, bizonyos Giza Di. A hangzás zsérebb, a gitárokat alig hallani, a dob is fosul szól, a vokalista viszont jól az előtérben sikolt és igyekszik Bruce Dickinson hangrezegtetéseit utánozni. Túlzottan is.

Magyar heavy-power bandával tele van ma az ország, ám a mennyiség jelen esetben nem megy a minőség rovására, mivel minőségről sem igazán beszélhetünk. Ötlettelen, a stílus igazi (külföldi) nagyjait majmolni próbáló, ám azoknak lába nyomába sem érő erőlködések formálják ennek az irányzatnak a honi színterét, s csak ritkán születik valami értékelhető próbálkozás.

Ha most pontoznék, akkor látatlanban máris a maximumot vésném az Overkill név hallatán. Nem is tévednék. A Nechroshine akkora erővel támadta meg a dobhártyámat, hogy belesüppedtem a padlóba. Szénné alázzák a fiatal modernkedő csapatokat Blitzék. Már megint...

Ennek a dupla CD-nek az apropója a napnál is világosabb: így tesz eleget az SPV felé végső szerződésbeli kötelezettségének a Metal-Is/Sanctuary-hez távozó zenekar. Egy tízpontos életmű alaposnak mondható áttekintése a Hello From The Gutter és a 'kill fanatikusok közül bárki képes volna belehallgatás nélkül ismertetőt írni róla.

Az a tapasztalatom, hogy az Overkill azon csapatok közé tartozik, melyeknek nincs olyan mindenki által alfa-omegaként elfogadott albumuk, mint például a Megadeth-nek a Rust In Peace vagy a Queensryche-nak az Operation: Mindcrime volt, sokkal változatosabbak az álláspontok a táboron belül.

Menetrendszerűen érkezett meg két év után az új Overkill stúdiólemez, méghozzá a tizennegyedik a sorban, ami bizony nem semmi, sőt, a thrash/power underground egészét tekintve is páratlan. Blitz és D.D. Verni a '80-as évek fénykorát követően hihetetlen kitartással vészelték át a következő évtized döglöttségét, és ugyan a legszebb napok végérvényesen tovatűntek, azért ma is akadnak pozitív fejlemények náluk.

Sokan sok helyen zengtek már ódákat Blitz, D.D. Verni és az Overkill elpusztíthatatlanságáról, így nem is kívánnék most komolyabban foglalkozni ezzel a témával, legyen elég csak annyi, hogy agydaganat és színpadi szélütés ide vagy oda, az Overkill éppen huszonöt éve a thrash egyik alapcsapata, Ironbound címmel pedig tizenhatodik lemezüket hozzák ki 2010 évének elején.

Szentséges isten! Ez nem lehet ennyire rossz! Eddig azt hittem, hogy csak a hazai bandák nem rendelkeznek önkritikával, de most kiderült, tévedtem. Bár tudomásom van a pezsgő görög metal élet szépségeiről és a festői Hellászból érkezett anyagok között akadt már közepes (Marauder), korrekt (Airged L'Amh) és kiváló (Casus Belli) is, sosem gondoltam volna, hogy kritikán aluli produkcióval is meg tudnak lepni onnan.

Két belga zenekar követte el eme split korongot, melyen hat nóta található, húsz percben. Innentől kezdve sejthető, hogy nem space rock vagy epikus heavy metal hallható az anyagon, a promo borítója büszkén hirdeti is, hogy ez bizony brutális deathcore, és nagyon nem is kell vele vitatkozni!

Eleinte ferde szemmel néztem az újjáalakult Ossian működését, de azt hiszem '99-ben be kell látnom, ez a zenekar - az a zenekar! És, hogy kétség se maradjon e felől, az LP hosszúságú minialbum két vadiúj nyitódala (Az utolsó lázadó, Halálvadász) teljes mértékben megnyugtatta felkorbácsolt lelkemet.

Elég kiszámítható darab lett a Gyújtópontban, erre is számítottam. Viszont aláírom, a Fémzenével "szemben" ezúttal színesebbnek, tűnnek a dalok, számos jó zenei témával és dallamos egyből dúdolható refrénnel. Összességében a bevált recept megmaradt, a zenészek a legtöbb esetben "tudták, mitől döglik a légy", milyen elemeket kell felsorakoztatni ahhoz, hogy igazi Ossian himnuszok kerüljenek préselésre.

Elvileg az Ossian újjáalakulása is lehetett volna pusztán az old school heavy metal ismételt világméretű térnyerésének hazai leképezése, de Paksi Endre és társai azért tisztában voltak a feladat súlyával és 2001-ben olyan albummal álltak elő, amely szerintem bármit zsebre vág, ami a '98-as emlékkoncert óta megjelent tőlük. Cinizmusom romjain most egészen pozitív kritika épül fel, hogy stílszerű legyek...

Ez az Osian természetesen nem az az Ossian, hanem egy olasz banda, akik még 2006-ban hozták ki második lemezüket a Rising Worksnél. Minden korszaknak megvannak azon csapatai, akik épp egy aktuális trendre igyekeznek felkapaszkodni, muzsikájuk csakis erre van kihegyezve, így a trendi zenei megoldásokon kívül szinte semmire sem számíthatunk tőlük.

A furcsa nevű társulás a progresszív metal új szuper-projectjének ígérkezett: Jim Matheos (Fates Warning), Mike Portnoy (Dream Theater) és Kevin Moore (Chroma Key, ex- Dream Theater) határozta el, hogy itt az ideje egy kis örömködésnek. Basszusgitáron a Gordian Knotból ismert Sean Malone dörmög... Ultrakirályul hangzik!

Az izraeli Orphaned Land zenekart kultikus tisztelet övezi nemcsak rajongói, hanem a nemzetközi szaksajtó köreiben is. Valóban, nem sok metal zenekar érkezik arról a környékről, már egyedül ez a tény is igazi kuriózummá teszi őket, főleg, ha ehhez még hozzávesszük, hogy a hosszú hallgatás után visszatérő ötös muzsikájában ötvözi a progresszív death/doom metalt és a hagyományos hangszereken elhangzó népzenei elemeket, tematikailag pedig az ottani hitvilág legendáira épít.

Ugyan a „közel-keleti metal" kifejezés a nyugati fül számára még mindig kissé disszonánsan cseng, a globalizáció igen kevés pozitívumainak egyike, hogy mára egyre több csapat ténykedik a keményzene fenyegető lobogója alatt a világ vallásosabb, épp ezért a szokásosnál elutasítóbb felén is.

Ha már a borítóval nem varázsolt el a lemez, varázsoljon el a zene! Nem is vészes, egyfajta gothic-doom metal keverék. Hollandok, elég régóta működnek (egészen pontosan 1994 óta, megjelent eddig két demókazettájuk, három stúdiólemezük és egy koncert cd is), körbejárták Európa egy részét, nagy fesztiválokon is játszottak, mindezek ellenére hozzánk valamiért nem jutottak el eddig.

Bevallom, először megrémültem az Origintől, már épp hullani kezdtek a cinikus gondolatok cirkalmas agytekervényeimből, aztán rápihentem és kis odafigyelés után kezdett kibontakozni, hogy ez csapat nem viccel. Mármint a tök értelmetlen zúzda-grind mellett azért van itt más is, amiért érdemes meghallgatni a cd-t, de csak azoknak, akik az extrém zenéket bírják. Persze sokáig nem kell kibírni az agymasszázst, hiszen nincs 27 perc az egész lemez - tegyük hozzá olykor még ez is soknak tűnik ebből a fajta zenéből.

Az elég hülye elnevezésű (na jó, a Törpénél tényleg jobb) Óriás kakukktojásnak számít mifelénk. Ilyen, alapvetően alternatív-indie skatulyába helyezhető, majdnem annyira pop, mint amennyire rock muzsikákat nem nagyon szoktunk ajánlgatni, mivel mind a szerkesztőség, mind pedig – vélelmezhetően – az olvasótábor túlnyomó többsége csak elvétve hallgat ilyesmit. Már ha egyáltalán. Nem baj, néha kell ilyen is, és a nagynövésűek legalább igényesen művelik saját stílusukat.

A győri zenekar 1987-től (!) létezik, több demo után 1994-ben rögzítették első nagylemezüket. Ja, "nagy lemezüket". Így írták ugyanis. Biztos bakelit volt, az elég nagy azért. Eztán kissé visszább vettek, idézek a zenekar hivatalos weblapjáról (az eredeti hejjesirással): "Ezt követően 1995-96-ig bírta a zenekar a hajszát az akkor bekerülő egyéb pop és megnevezni sem lehet címü tátogató jancsi hullámmal szemben és ezután következett csendesebb 2 év a rock kocsmák időszaka, itt viszont már feldolgozások is voltak."

Az Ordo Draconis név leginkább a legfanatikusabb szerepjáték-rajongóknak csenghet ismerősen. Azonban ez a név egy közel tíz éves holland black metal formációt is rejt, akik azonban egy demóanyagot leszámítva nem nagyon hallattak még magukról.

Mélyére nyúltam az elfekvő promóimnak, kezembe akadt a belga Ordeal Atrocities című debütlemeze, és az első hallgatás után úgy éreztem, egy kritikát mindenképpen megérnek. A borító általában sokat elmond egy lemezről, az övék konkrétan a régi Cannibal Corpse borítókra hajaz, de igényes formában. Elkövetője - a logóval együtt - Kris Verwimp.

Dallamos power metal Portugáliából, hirdeti az infólap, meg azt is, hogy képzeld el a Stratovarius és a Theatre Of Tragedy (persze a régi) keverékét. Tessék akkor elképzelni. Majd jól el is lehet felejteni.

Porosnak is mondható gyökerekkel rendelkezik a francia Orakle, egészen 1994-ig kell visszanyúlni, ha valaki a csapat indulása után kutatna. A rövid, ámde velős biográfia megtalálható a honlapjukon, a lényeg a zene úgyis. A most kritizált cd-t 2004-ben rögzítették, tavaly adták ki, és mivel nem csak általuk, hanem a világ sajtója szerint is jól sikerült, ezért azóta is küldözgetik szerteszét.

A borítón egy csajszi mutatja be a középső ujját egy jófajta chopperen csücsülve. Gondoltam, hogy valami mocskos kis motoros rockot rejt az album (jó-jó, a Rise Above nem erről szól). A nyitó Blue Stone első pár másodperce a néhai Sex Actiont idézte számomra, azonban itt mégsem erről van szó, hanem jófajta stoner rock gomolyog a hangfalakból.