CD kritika

Jaj, mit vétettem már megint?... Rövid intro után belecsapnak a zajba Notre Dame-ék, a zenét kivenni vajmi nehéz, ugyanis mintha tíz öblös papírdobozon keresztül szólna az egész, sub-basszus módban. Szóval valami mélyen zörög. Meg van valamiféle énekszerű "izé" is, amit kevéssé hallani, de nem is baj. Aztán hirtelen a szám közepén leállnak andalogni, majd vissza a zajba. Mi a jó fene ez???

A müncheni bandára való első rácsodálkozásom során az alábbi kérdések merültek fel bennem: mégis, vajon milyen mértékű fantáziátlanság kell ahhoz, hogy valaki Not Badnek nevezze el az együttesét? Ráadásul öten vannak a csapatban, és senkinek nem jutott eszébe, hogy azt mondja a többieknek, hogy srácok, ez a „Nem Rossz" talán mégsem a legfrankóbb ötlet?

1996-ban alakult a Northern Discipline a Machine Head hatására, ami olyan remekül sikerült nekik, hogy szépen egy tökéletes finn MH kópiabandává váltak. Még a bio elolvasása előtt kezdtem el hallgatni a cd-t és a második számnál hűltem el nagyon: "Hmm" - mondom - "ez kiköpött Machine Head". Akár még a dalt is meg lehetne mondani, amiről nyúltak: Flynn hangját, manírjait is utánozzák, és akkor a riffekről, dalfelépítésről nem is beszéltem. Nos, nehéz így elvonatkoztatni.

Jó néhány hóember tócsává löttyedt már a finn lankákon, mióta a Norther alapító tagjai lepengették az első akkordokat a nagymami padlásán. (Nem vicc, így tartja a mende...) Pillanatnyilag a banda egyike az északi nép azon büszkeségeinek, akik a szigorúbb, vérmesebb csapáson haladnak.

A Norma Jean egy keresztény metalcore csapat – mondja az ismertető, és ilyenkor picit elröhögcsélek magamban, vajon az istenük mennyire tolerálná, ha olyan zenét kellene hallgatnia amelyben valaki olyféleképp ordít, mint akit épp elevenen és nagyon lassan nyúznak.

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Még pár hónap és belefulladunk az innen-onnan előkotort thrash csapatok lemezeibe, akik a klasszikus Bay Area csapatok intenzív riffelését recirkulálják. Azért nevet a szemem, mert a szívem egyik jelentős csücske mindig is a thrash zenekaroké volt és az is marad, és biztos lesz néhány olyan csapat, akit érdemes megismerni.

Ma úgy látszik, a brutális zenéknek adtam teret, vég nélkül árad a „zakatoló" riffáradat és a „géppuskaszerű kétlábdobolás" a hangfalakból, sejthető tehát, hogy a The No-Mads sem a finomkodásról híres. A csapat lengyel, és érezhetően ők akarnak lenni a helyi Arch Enemy (bár ez a zene inkább thrashes), melyhez be is szereztek egy hölgyet frontasszonynak, aki inkább ordít, mint hörög.

Talán már idejétmúlt is a kritika, mivel a csapat honlapja helyén egy német nyelvű szöveget találtam, amit ugyan nem értek, de sejtem, hogy azt jelzi, megszűntek létezni. Osztrákok egyébként az istenadták és crossover zenét nyomnak, csak az eléggé elveszi az ember kedvét, ha már az első dal refrénje (ami valami hóttegyszerű kéthangos izé) irgalmatlan hamis. Innentől kezdve akármit csinálhatnak, kevéssé tudják meglágyítani a szívemet.

Hogy lehet az, hogy már az első hangból meg lehet állapítani, hogy francia előadókról van szó? Ha nem tudtam volna ezt, a franciául megszólaló ének előtt lefogadtam volna bármibe... A Noir Désir egy francia zenekar, és ezen album az ő dalaikat tartalmazza, különböző előadók által újramixelve.

Ne tévesszen meg senkit a lemezcím, angolul danolnak a lemezen. Olaszok méghozzá. Hosszú utat járt be a csapat a '94-es megalakulása óta (természetesen milliónyi tagcsere lezajlott azóta, nem is részletezem, elvesznék a nevek között azonnal), míg a kezdeti death/grind keverékből eljutottak a mostani technikás death/thrash metalig. A Das Kapital címet viselő konceptlemez (a XX. század viszontagságairól szól).

A Nocturnal Winds 1992-ben alakult Finnországban. 2 demó után Az "Everlasting Fall" a zenekar debütáló albuma 7 melodikus death/black metal dallal. Az anyag valóban közel áll a fenti meghatározáshoz, bár a melodikus részt inkább kifelejtettem volna.

Kész, ennyi, ha folytatódik ez a mostani - tegyük hozzá: meglehetősen ijesztő - trend, azt hiszem, javasolni fogom Szilvinek, hogy vegyen fel a Shock!-hoz egy truemetal-szakértőt. Majd valahogy elviseljük ostorszíjjal szűkített bőrnadrágját, fekete selyemingjeit, ritkás bajuszkáját és focistafrizuráját, vagy bármilyen tetszőleges vizuális istencsapást, amit ránk mér az Úr általa, de ez így nem megy tovább.

A svéd vitézek nemigen nyújtottak különlegeset azokban az időkben, amikor a Hammerfall révén egy világ metalrajongóinak szeme s füle elkezdett Skandináviára szegeződni. A Tales of Mystery and Imagination és a The Sacred Talisman albumok (a legelső, 1995-ben kiadott munkához sajnos nem volt szerencsém) jók voltak a maguk módján, kielégítették mindazok igényeit, akik a fülbemászó dallamú, klasszikus power zenét kedvelik.

Különféle okok miatt lehet szeretni ezeket a derék svédeket. Ők ugyebár a nagy átalakuló-művészek. A kezdeti idők true heavy, kardlengetős, lovagos históriái után olyan profi váltást - vagy fejlődést - mutattak be, amilyenre kevesen lennének képesek a szakmában. Muzsikájuk ereje nőttön-nőtt, albumról albumra képesek voltak bivaly nóták tömkelegét ontani magukból.

A nagy kedvencek és abszolút alapbandák mellett létezik számomra egy olyan kategória is, amelyet a legjobban a „jó kis csapat" megnevezéssel tudnék illetni. Ezeket a zenekarokat bárhol, bármikor szívesen hallgatom lemezen, megnézem élőben, de a fanatizmusig általában nem jutok el – így hát Nocturnal Rites-ilag is foghíjas a gyűjtemény, illetve ami meg is van, nincs széthallgatva.

Egyenesen Floridából érkezett a Noctiferia cd-je, ráadásul nagy meglepetésemre egy szlovén (!) death metal zenekar cd-jét rejtette a boríték. Kicsi a világ. Leültem, meghallgattam, majd néztem ki a fejemből jól. Miért? Egyszerű. Tetszik a zene és pont.

Nem aprózta el Trent Reznor, dupla albummal örvendeztette meg az indusztriális (ha lehet egyáltalán valami jelzőt használni rá) muzsika kedvelőit, kellemesen vastag szövegkönyv kíséretében. A végeredmény döbbenetes. Minden eddiginél komorabb, felkavaróbb, súlyosabb. Magával ránt már az első nótával (Somewhat Damaged). Mestere a különös zajok tökéletes felhasználásának. Az érzelmek széles skáláján táncol két albumon keresztül.

Hol vannak már azok az idők, amikor Lars Ulrich az amerikai törvényhozásban jelent meg azon felhasználók névsorával, akik ingyenesen töltötték le a Metallica dalait a Napsterről? Azóta eltelt 8 év, a netes mp3-hazárdírozás hőskora mindörökre tovatűnt, a zeneipart megnyugtató gyógyír azonban azóta sem született a problémára: a hagyományos hanghordozók eladásai azóta is masszívan csökkennek, a maxi formátum alighanem még ebben az évben kimúlik, a kiadók rettegnek, a zenekarok pedig úgy próbálnak úrrá lenni a problémákon, ahogy lehet.

Ebben az egész firkászkodásban, amit művelünk itten, szerintem az a legjobb, amikor egy-egy olyan banda albumánál döbbensz rá, hogy milyen jó kis produkció is ez, amelyik a „még a neve sem mond semmit"-ligában játszik, és amit egyébként nincs az az isten, hogy beszereznél. Mert hát hogyan, meg miért.

Az amerikai Nile felbukkanásával új színnel lett gazdagabb az extrém zenék palettája. Karl Sanders énekes/gitáros és társai az Amongst the Catacombs of Nephren-Ka címet viselő bemutatkozó albumukon máris kialakult egyéniségről, kiforrott zenei és szövegi koncepcióról, valamint magas szintű hangszeres tudásról adtak számot.

Hosszú idő telt el a 2002-ben megjelent utolsó Nile album, az In Their Darkened Shrines óta, és mivel az 1998-ban kiadott debütalbum óta ez "csak" a negyedik lemez, kitűnik, hogy ezek a zenészek a mennyiség helyett a minőségre teszik a hangsúlyt.

A Nile jó formában van, úgy nagyjából az első lemezük óta. A '98-as Amongst The Catacombs Of Nephren-Ka szerény módon klasszikus státusba emelkedett, az azt követő Black Seeds Of Vengeance és az In Their Darkened Shrines pedig könyörtelen precizitással tárta fel a death metalban még ott búvó lehetőségeket.

Ez van. Eltelt két év, megérkezett az újabb Nile lemez és persze, hogy ez is mestermű! Pedig annyira akartam utálni és kegyelmet nem ismerve a földbe döngölni ezt az albumot egy velejéig negatív kritika képében, legalább egyszer az életben, de nem, Karl Sanders az, aki nem ismer kegyelmet.

Ennél igazabb még sosem volt a mondás: az egyik szemem sír, a másik pedig nevet... Számomra mindig két fő tényezőből ötvöződött a semmivel össze nem téveszthető Nightwish-érzés: megadallamos, monumentális, virtuóz muzsikából és Tarja gyönyörű, egyedi, erőteljes hangjából, melynek nincs párja az egész metal mezőnyben.