CD kritika

A kétszázmilliomodik metalcore zenekart sikerült előásnia a Metal Blade-nek. Mondjuk legalább bikán szól a lemezük (Andy Classen volt a producer, naná). Bár a dobok nem tetszenek. Meg olyan húzós is a zene. Mondjuk ránézésre húsz év alattiak a tagok, pattanások, félrefésült hajzatok ésatöbbi, ahogy a műfaj megkívánja. Biztos benne van a szerződésben, hogy milyen külső kell ehhez a zenéhez, ki tudja.

A Neaera előző lemeze túl sok nyomot nem hagyott bennem, rémlett, hogy gyors, tikatikás metalcore-t játszanak, nagyjából feledhető formában. Ezen most sem változtattak, gyakorlatilag bemásolhatnám ide az előző kritikát. Ilyenkor fő a feje a kritikusnak: mi a tököt lehet írni olyan zenéről, ami csupa önismétlésből áll?

A német Neaera eddigi pályafutása igazi sikertörténet. A zenekar 2003-ban alakult, a Malzan nevű death/grind csapat gitárosa, Tobias Buck hozta létre még The Ninth Gate néven, annak érdekében, hogy hardcore-os ötleteit is megvalósíthassa. 2004-ben aztán gyorsan fel is rántottak egy demót, ami akkora sikert aratott, hogy a Metal Blade rögvest szerződtette őket.

Lehajtott fejű kopasz ember, ebből találjam ki, kit takar az NDV név... A zenétől sem lettem sokkal okosabb, finom, AOR hatású rockzene, amit az ember lazításképpen tesz fel, de akkor, ha a zenére is óhajt egy kicsit figyelni. A biográfiát fellapozva Nick D´Virgilio (Spock's Beard) nevét szúrtam ki elsőre - hahhh, innen az NDV, elmés... - tehát egy dobolóember olyan szólólemezét hallgathatom, ami nem a dobolásról szól.

Emlékeztek az 1994-es Black Sabbath tribute-ra? Azt a lemezt etalonként tartjuk számon a feldolgozásalbumok között. 10-ből 100 pontos, halhatatlan mű, tele nagyobbnál nagyobb zenei csemegékkel (Rob Halford és Wino eredeti Sabbath-tagokkal, Ozzy a Therapy?-val, Bruce Dickinson a Godspeeddel, aztán Biohazard, White Zombie, C.O.C., Type O'Negative stb.) és persze a csábító nevekhez méltó teljesítményekkel, ráadásul jóval a mai tribute-őrület előtt jelent meg.

Ciki, nem ciki, de a Nasty Savage kimaradt az életemből, habár floridai thrasht játszanak immáron 20 éve. Mondjuk túl termékenyek sosem voltak, 1984-ben kiadtak egy demókazettát, amit kibővítettek 2002-ben, hogy újra hozzáférhető legyen. Az első stúdiólemez 1985-ben jelent meg, amit követett két évvel később egy újabb korong, majd '88-ban egy EP, aztán 1990-ben egy újabb stúdiólemez.

A svéd Narnia továbbra is a klasszikus gitárzene, Yngwie Malmsteen vonalán halad, első anyagukhoz képest sokkal húzósabb dalokkal, kitűnő színvonalon.

Svéd klasszikus heavy metal. E négy szó legkedvesebb a szívemnek zenei téren. (Illetve, bocsánat, három, hiszen "egy szót mondok: heavy metal!") Olyan fantasztikusan magas színvonalú klasszikus heavy metal muzsika egyik országból sem érkezik ilyen mennyiségben, mint a svédektől; olyan dallamérzéke és dalszerzői képessége egyik más nemzet metal zenészeinek nincs; ennyi hihetetlenül jó torkú énekes sehol máshol nem terem, mint ezen skandináv ország bokraiban. És ez már így van huszonévek óta.

Kíváncsi lennék, vajon a Narnia film révén szerzett-e a svéd csapat új rajongókat. Nem lepődnék meg, ha így lenne, végül is immár majdnem 10 éve nyomják a Rainbow / Dio / Malmsteen / régi Europe- vonal tökéletes ötvözeteként aposztrofálható, keresztény szellemiségű dallamos metaljukat, zenekari koncepciójuk pedig jócskán merít a Narnia mesevilágából.

Bár a Narnia egy ideje már belépett az ún. soklemezes bandák táborába, még mindig tud meglepetéssel szolgálni. Legutóbbi lemezükön a finom progosodás volt újdonság, most pedig súlyosabbak mint valaha. Nem mintha eddig is jellemző lett volna rájuk a zenei „buziskodás", de azért a klasszikus Rainbow-Malmsteen vonalról nem rögtön a zúzás jut az ember eszébe.

A kilencvenes években jobbára kimértebb, letisztultabb irányban kísérletezgetett a Napalm Death, az utóbbi néhány esztendőben viszont fokozatosan újra teret nyitottak a grindcore elemeknek, így bizonyos értelemben a saját gyökereikhez kanyarodtak most vissza.

Nem, ez nem stúdióalbum, hanem "csak" feldolgozáslemez. Nem éppen a kímélős, tinglitangli fajtából. 19 ultrabrutál istencsapása került a cd-re, jórészt olyan nevekkel, amelyekről a gyanútlan metalrajongónak lövése sincs, így fene tudja, mennyire gyúrták át az eredeti dalokat.

Anno, valamikor a '80-as években Ozzy Osbourne és az Iron Maiden hatására váltam fémszívűvé, aztán hamarosan meg kellett tanulni az olyan extrémebb zenéket játszó csapatok neveit, mint pl. a Venom, Kreator, Slayer, vagy éppen a Napalm Death. Ami jelzi, hogy nem egy fiatal csapatról van szó.

Szinte hihetetlen, de a grindcore keresztapjának is nevezett Napalm Death immár 25 éve készteti albumaival a szervezetünket adrenalin-túltermelésre, roncsolja a hallójáratainkat, vesz arra rá, hogy koncertjeiken heveny léggitározásra adjuk fejünket (illetve kezünket). Ha kiadott anyagaik közül a lényeget kibányásszuk, az 1987-ben megjelent Scum óta ez a 12. hivatalos albumuk. És ha valaki azt hinné, belefáradtak volna, itt a Smear Campaign, hogy erre csattanós választ adjon.

Ha vannak csodák a metal világában, akkor a Napalm Death nevű formáció maga a színtiszta rejtély. Adott egy idestova huszonhét éve működő csapat, amely már a kezdetektől a lehető legoffenzívabb zenét játssza, amely oly mértékben agresszív és antiszociális, hogy még Lionel Richieből is kihozná a vadállatot, s mégis, mára mind a zenei underground, mind pedig a mainstream közeg elismeri munkásságukat.

Na, úgy látom, ma jókedvű kritikák jutnak nekem - influenza közepette nem is baj. Bevallom néktek töredelmesen, 16 éves korom körül én is átestem a true metal fertőzésen. Volt, ami ebből meg is maradt, és bár sokan szégyellik, én attól még szívesen emlegetem az Iron Maident, a Helloweent. Azonban van pár olyan banda, amikért tinédzserkoromban majd' meghaltam, most meg... öhm, mondjuk szépen, hogy elhatárolódtunk egymástól.

Hosszas keresgélés után sikerült csak némi információt találnom Naio Ssaionról, 2005-ös lemezének promóját ugyanis a Napalm Records mindenféle csatolt infó nélkül küldte. Modern, énekesnős, zúzós, kluttyogós metal hallható a korongon, melyet Barbara Jedovnicky hangja ad el és tesz érdekessé, meg az elég szokatlan hangzás.

A Lifeforce kiadótól szokatlan módon egy atmoszférikusabb csapat lemezét ismerhetjük meg, akik ráadásul spanyolföldön éldegélnek. (Nem tévesztendők össze a francia black metal csapattal, a Nehëmah-val.) Az ember máris egzotikus zenét sejt ilyen bevezető után, ami részben így is van, legalábbis ha azt nézzük, hogy az Opeth-, Moonspell-vonala mennyire illeszthető ebbe a kategóriába, mivel a Nahemah abszolút mértékben őket követi. Az meg majd eldől, vajon egyéniség is szorult beléjük, vagy csak szolgai másolók.

Azt hiszem, azzal mindenki egyetért, hogy az északi, svéd vonalbeli black metal hordák között az egyik legjobban csengő név a Naglfaré. Az 1992-ben Kristoffer Olivius basszer és haverja, J. Rydén , az akkori vokalista által alapított csapat '95-ös bemutatkozó albuma, a Vittra igen nagy hullámokat vert fel a fekete fém műfajban, olyannyira, hogy a kritikusok is a Dissection méltó párjaként említették meg a zenekart, az említett albumot pedig sokan még ma is a svéd black metal egyik alapművének tartják.

57 másodpercig egyetlen hang szól valami szütymörgő hangszínen. Ezzel indul e kiváló black horda felvétele, így van időm szemügyre venni a borítót és a promólapot. 1994 óta léteznek. Szépek. Legalábbis a fehér alapon pandamacira mázolt gitáros fotója alapján ez egyre biztosabb. Százas szögek a csuklón, terepszínű kommandós gatya, elszánt "akarom a jégkrémemet, anyu, akarom, akarom, akarom" arckifejezés...

Hányattatott sorsa volt a zenekarnak - és ennek a lemeznek is az utóbbi két évben. A csapatot ugye eddig Dark Clouds néven lehetett ismerni, de egy ideje nevet váltottak, főleg a némelyest módosult zenei irányvonal miatt. Jól tették, a Nadir szimpatikusabb zenekarnév, mint a mára kicsit kliséssé fakult Dark Clouds.

Egylapos, fekete-fehér fénymásolat borítóval, egy minden feliratot nélkülöző blank cd-re égetve érkezett a két csapat split kiadványa. Oké, hogy andergrand meg minden, de srácok, legalább a számcímeket (a Step On It nótáira semmiféle utalás sincs) feltüntethettétek volna valahol, meg hogy mikor, hol, miért, ilyesmiket! Nem volna hátrány, ha extra kutatómunka nélkül is el lehetne helyezni a cuccot időben és térben.

Még idén tavasszal jelent meg a Nadir új lemeze, a Those Who Bought The Rain, mely a tavalyi, Step On It zenekarral közös splitet leszámítva a második korong a sorban. Természetesen nem szabad megfeledkeznünk a Dark Clouds néven eltöltött időkről sem, így tehát mondhatjuk, hogy a Nadir tagjai sokat tapasztalt, veterán harcosai a magyar undergroundnak.

Itt a hamisítatlan kriptahangulatú doom metal stílus újabb művelője, ezúttal Finnországból, és persze ismét a Firebox kiadótól. Valódi zenekarról nem beszélhetünk (miként az Until Death Overtakes Me sem tekinthető annak), hiszen a zene, a szövegek és a stúdiómunka egésze is Sami Rautio munkája.

A borítón is feszítő istenkáromló lány nem más, mint Tarrie B, aki a Manhole, majd a Tura Satana élén vált ismertté (előbbi csapattal Pesten is játszott a Fear Factory előtt), most pedig My Ruin néven próbálkozik. Eddigi munkáit, bevallom, nem ismerem, bár azzal tisztában vagyok, hogy lényegében az épp futó trendekhez igyekezett mindig is igazodni.

Három bűnronda csaj, meg egy Elvis-barkós fickó, ez a My Ruin. Ja, az ordítozó vokalista hölgy Tairrie B., aki nyilván híres, én nem annyira ismerem, viszont néha úgy néz ki, mint egy pufi Liza Minnelli. Csak nem énekel. Inkább rikácsol.