CD kritika

A Mood maradt a bejáratott vágányon, igazi doom zene hallható a 3. albumon. Intro után a The Bloodstained Embryo sodró lendületű húzós riffjei adják meg az alaphangulatot, melyet nagy megelégedésemre egy 2 perces feelinges, nóta követ az Untold.

A Vol.1. még a Vida Musicnál jelent meg úgy 1996 tájékán. Ezt az anyagot lehet ma újra beszerezni cd-n is, 3 bónusz nótával immár a Hammer Music jóvoltából. Nekem, megmondom őszintén, még mindig ez a Mood anyag áll közelebb a szívemhez, dallamos, súlyos, nyers zenéje alatt szinte futkos a libabőr a hátamon.

Beszélő cím, merthogy ez már a negyedik korongja a hazai doomszterek legjobbjának. Az előző, '99-es Wombocosmic-kal azóta sem tudtam teljesen megbarátkozni, valahogy nem azt vártam tőlük, ami ott és olyan formában szerepel, ezért kicsit tartottam tőle, hogy az új korong világa merre mozdul majd.

A Mood - nyugodtan mondhatjuk - kis hazánk egyik legeredetibb és legígéretesebb zenekara volt. Négy lemezt értek meg, aztán a Fourth Ride of the Doomanoids után zenei nézetkülönbségek és egyéb okok miatt földbe állt a csapat. Vagyis inkább két részre szakadt, lett belőle Wall of Sleep meg Supernatural (később Stereochrist).

Uwe Lulis (ex-Grave Digger) produceri segédletével készült ez az erőteljes megszólalású, de elképesztően unalmas dalgyűjtemény, amelynek minden egyes hangját előre megírták már a 80-as években az európai heavy metal nagyjai, különös tekintettel Kai Hansenre.

Komolyan, ha életemben nem hallottam volna róluk, az első hangokból takra pontosan meg lehetne állapítani, hogy floridai death metalt játszik a Monstrosity, nem mást. Na jó, az ki van csukva, hogy aki kedveli a stílust, ne hallott volna a zenekarról. Meg ugye innen került a Cannibal Corpse-ba a nyakember, Corpsegrinder. Utána jött még Jason Avery, akit gyorsan leváltott Sam Molina, a rettenthetetlen torkú.

A Monstrosity nevű amerikai death metal műintézmény még 1991-ben alakult. Kiadtak eleddig négy teljes nagylemezt, egy demo/remix gyűjteményes cuccot meg egy hivatalos bootleg kiadványt Live Brazil 2002 címmel. Mindezek mellett játszottak már a Panterával, a Deicide-dal és a Dimmu Borgirral is - nem egy kutyaütő brigáddal van tehát dolgunk.

A Monster Magnet az előző évtized második felének talán legjobb stadionrock bandája volt, még akkor is, ha saját jogon igazából sosem jutottak be a stadionokba. A '95-ös Dopes To Infinity és a '98-as Powertrip ettől függetlenül hibátlan mesterművek, és akkoriban elég jól is futott a banda szekere, utóbbi turnéján nálunk is alakítottak egy nagyot a Metallica vendégeként. Az persze kétségtelenül nem segített nekik túl sokat, hogy még a depressziós rockzenészek évtizedében is merték magukat jól érezni és harsányan előadni...

Nagy jóindulattal akár azt is lehetne mondani, hogy zeneileg (énekileg nem, mert itt csak hörgés van) a Monastery hivatott betölteni a Fear Factory által keltett űrt, amit jó sok éve hagytak maguk után, mikor még nem akartak mindenáron pénzt keresni. De azért csak nagy jóindulattal.

Egy ígéretes, tavaly megjelent EP után teljes albummal jelentkezett a Monastery. Hosszú, két perces futurisztikus intróval kezd a lemez, aztán belecsapnak jól. Itt már egy kicsit megütköztem, mert nem azt a hangzást vártam volna, ami itt hallatszik. Van ugye egy feelinges dobosuk, akinek a játékára érdemes (lenne) odafigyelni, erre szegény olyan borzalmas dobhangzást kapott, amit inkább egy demós zenekar "érdemelne meg". Mint egy rosszul kódolt mp3, úgy zörögnek a cinek, jajdekár.

A tavalyi demó után egy három számos kislemezzel jelentkezett a Monastery, amelynek fő apropója az, hogy frontembert váltottak, Mórocz Krisztián helyére Vincze Andres került, aki nem csak ordibál (illetve nem tudom, ő ordibál-e, de azt hiszem igen), hanem dallamos énektémákkal is színesítette a csapat zenéjét.

Nem, nem káromkodtam a fenti sorokban! A Molotov egy mexikói (!) csapat, és rendíthetetlenül nyomják a rap-metalt, kis funkyval fűszerezve. A spanyol dumához már szokva vagyunk ugye a CDT által, így az nem keltett nagy meglepetést.

Bevallom, sohasem kerültem közel a Molly Hatchet zenekar munkáihoz, holott az 1978-ban kiadott első albumuk platinalemez lett - ezzel egy igen sikeres sajátos arculatú zenekarként mutatkoztak be - , de az azutáni munkáik valahogy elsiklottak mellettem.

A Moker egy belga formáció, mely a Linchpin nevezetű metalcore együttes tagjaiból verbuválódott, még 2003-ban. Eredeti bandájuk se lett túlontúl ismeretes belga területen kívül – bár szerintem azon belül sem -, és ez a Moker esetében se fog megváltozni.

Billy Milano morcos! Méghozzá nagyon. Úgy érzi, nem kapta meg a megfelelő támogatást a Nuclear Blasttől, ezért úgy döntött, felpakolja legutolsó, 2003-ban megjelent lemezének teljes egészét a honlapjára (www.billymilano.com), és ingyenesen letölthetővé teszi.

Hipp-hopp, máris itt az új Moby Dick lemez. Mármint az újjáalakuláshoz képest hipp-hopp. Vagy csak nekem tűnik úgy, hogy szalad az idő? Tény, hogy a Moby Dick az egyetlen olyan hazai zenekar a régi nagyok közül, amelyet annak idején kifejezetten kedveltem, jártam a koncertjeikre és lelkesen beszereztem a lemezeiket.

A Tisztítótűz lemezt követően villámgyorsan befáradt a soproni Moby Dick, hogy aztán néhány év kihagyás után egy méregerős lemezzel térjenek vissza. Megjelenése után rögtön nagy favoritommá vált a Golgota, így nem csoda, hogy igencsak kíváncsi voltam, 2005-ben mit tesz le az asztalra a nagy fehér bálna. Örök igazság, hogy nincs két egyforma Moby Dick lemez, a saját stílusukon belül mindig igyekszenek valamit változtatni, újítani. Felületes hallgatóknak ezek nem mindig észrevehetőek elsőre, de aki az egész életművet ismeri, annak rögtön feltűnik minden egyes csemege.

Hosszú évek óta az újrakiadások, remaszterelések, újrakevert, újravett lemezek korát éljük. A hullám Magyarországra szokás szerint késve és érintőlegesen gyűrűzött be, de néha nálunk is lecsapódik belőle valami kézzelfogható eredmény. A soproni Moby Dick legendás debütáló albuma, az eredetileg 1990-es kiadású Ugass kutya! friss verziója ilyen, és ha valamire ráillik, hogy hiánypótló, hát ez bizony tényleg az, hiszen az eredeti lemez hosszú-hosszú évek óta nem férhető hozzá semmilyen kézzelfogható formában.

Második lemezénél tartó német zenekar a Limb Music istállóból, a felvételeknél közreműködött Sascha Paeth és Miro - na, vajon milyen stílus lehet ez? Úgy van, már hallom is a helyes választ: tradicionális európai (leginkább persze germán) heavy metal. Erről van szó!

A germán Mob Rules esetén előállt az a helyzet, amit kifejezetten rühellek. Ez ugyanis a srácok ötödik stúdióalbuma, én azonban egyetlen korábbi munkájukkal sem találkoztam, így – mondhatni – vegytisztán ülök hozzá ehhez az anyaghoz.

Ha már megemlékeztünk ehelyütt a Schuster Lóri által továbbvitt anyabanda új munkájáról, az objektivitás és a pártatlanság jegyében illik szót ejteni a másik félről is. Persze ahhoz, hogy kedvem is legyen írni egy lemezről, nem árt ha a zeneanyag kellően erősre sikeredik.

A Soul Sirkus után itt az év másik nagy hard rock szupergroupja - ironikus módon Európában ismét a Frontiersnél találtak otthonra, Amerikában meg isten tudja csak, kijön-e egyáltalán ez a lemez. Hiába, az a zene, amire másfél-két évtizede még megteltek a világ arénái, ma az undergroundon belül is a legelszigeteltebb rétegműfajok közé tartozik, így aligha fenyeget az a veszély, hogy a jövőben a Mob üvöltsön a rádiókból.

Úgy nagyjából 5-6 éve vesztettem el a szoros kontaktomat a dark zenékkel, azóta laza viszonyban vagyunk, de nem hiszem, hogy túl sokat vesztettem volna, pl. a Mission is eléggé kiéheztette a rajongóit, hiszen '96-ban jött ki utoljára rendes sorlemez tőlük. Azóta meg azért elég sok víz lefolyt a Dunán - is.

Digipackos kiadvány, svéd hardcore zenekar, különös névvel. Karcos, harcos, súlyos, agresszív, és nagyon kaotikus; ezek a jelzők jutottak először eszembe, mikor elkezdtem hallgatni a cd-t. Kicsit agyahagyott olykor, mondjuk a lemez címe nyilván erre enged következtetni. Kár, hogy a kiadás dátuma az égvilágon sehol nincs feltüntetve. Azért kiderítettem persze.

Mivel a birminghami kvintett harmadik albumának (In Disgust We Trust) megjelentetésével egy időben az Earache újra piacra dobta a korábban egy kis kiadónál kihozott első két albumot, úgy illik, hogy ezekről is megemlékezzünk. Szerintem azonban méltánytalan lenne a csapattal szemben, ha a három lemezt egy füst alatt tudnánk le, úgyhogy inkább összehozok egy Mistress-trilógiát, aminek ez az első darabja. Egyébként hogy miért is tette mindezt a kiadó? Nyilván mert látnak potenciált a csapatban. Nem is alaptalanul.

Az első Mistressről szóló ismertetőmet azzal zártam, hogy legközelebb elmondom, mennyit változtak a második lemezre. Jelentem: nagyon keveset. Úgyhogy, ha még annál is pofátlanabb lennék, mint amilyen vagyok, egyszerűen átmásolnám ide a korábbi iromány nagy részét. Változatlan felállás, ugyanolyan erőszakos, súlyos, kilátástalanságot sugalló zene, mint korábban. Még a lemez szerkezete sem változott semmit: kilenc szám, aztán plusz két bónusz track.