CD kritika

Kicsit félve kezdtem hallgatni a Misery Speaks lemezét, a kiadótól általában dallamos cuccok szoktak érkezni, igaz jelen cd nyomasztó borítója halvány támpontot már adhatott, hogy nem galoppmetalt fogok hallani. És tényleg nem. A német csapat első lemeze 2006-ban jelent meg, és hazájukban viszonylag sikeresek is lettek, ennek eredményeképpen sikerült egy hatékonyabb kiadót találniuk, amihez jobb hangzás és nevesebb producer is dukált, név szerint Dan Swanö, aki két dalban besegített a vokáloknál, illetve egy helyen a billentyűs hangszereket nyomogatta.

Nem kezdődik ippeg rosszul a Misery Index cd-je. Harapósan bírnak riffelni, az a fajta thrash/death keverék, amit kifejezetten kedvelek hallgatni, ha éppen olyan hangulatom van. Most éppen olyan van. Bár azért néha (nem is csak néha) begrindulnak, sebaj, most még ez sem esik rosszul.

Egy eredetileg 2002-ben kiadott split EP bizonytalan célú tavalyi újrakiadása ez az Earache-től, rajta az amerikai death metal májszter Misery Index, és amennyiben információim nem csalnak, már évek óta öngyilkosságot elkövetett, de legalábbis a tetszhalál állapotában leledző Commit Suicide nevű pittsburghi grindcore fogat három-három nótájával.

Negyedik lemezéhez érkezett el a baltimore-i Misery Index, a death metal jelenkori színterének egyik legütősebb alakulata, ám ezúttal olyan művet sikerült letenniük arra a bizonyos asztalra, ami biztosan meg fogja osztani az egyébként kitartó rajongótáborukat.

Progresszív zenefanatikusok figyelem! Egy szlovák zenekart ajánlok a figyelmetekbe, a Miscellane-t, melynek debütáló lemezét holland kiadó gondozza. Úgy látszik, odaát is kezd pezsegni az élet - vagy legalábbis kezdenek ismertebbé válni a zenekarok.

Igen nagyot néztem, amikor a Misbegotten nevű osztrák együttes myspace-es honlapján azzal szembesültem, hogy az érintett csapat idén ünnepli 15. születésnapját. Először ugyanis magát a lemezt hallgattam meg, s csak aztán néztem némi infó után a bandát illetően, s az új albumukon hallott zene alapján én valami ifjonc, kiforratlan, a nagy példaképeket alázatosan másoló gárdára számítottam.

Több ízben írtam már e hasábokon keresztény metal bandákról, és arról, hogy mennyire megnyert magának ez a stílus. Ezt követően megkeresett egy olvasónk, aki a műfaj szakavatott értője és ízlése az enyémnél sokkal tágabb spektrumon mozog - ez persze nem baj, hiszen (immár 100 százalékosan bizonyos vagyok benne) nincs olyan rock-metal stílus, amelynek ne lennének hívő zenekarai.

Úgy látszik, 2007 azon zenekarok éve, mely csapatokért fél lyukas garast nem adtam volna korábban, mármint, hogy még ebben az évezredben bármi értékelhetőt letesznek az asztalra. Aztán jöttek sorra a meglepetések, végül (bár ki tudja, mit hoz még az év) a Ministry állítólagos utolsó lemeze is megérkezett (amit máris cáfoltak, jövőre jön egy feldolgozásalbum), így a The Last Sucker kisebbfajta nukleáris erőműként robbant nálam.

Csak nem akaródzik Al Jourgensen industrial legendának letenni végleg a lantot. Ugyebár még az úgynevezett Bush-trilógia befejező részénél felvilágosított mindenkit, hogy ennyi volt, vége a legzajosabb minisztérium működésének. A remek The Last Sucker nagylemez bejelentése után nem sokkal, ám annak még megjelenése előtt – figyelitek a csavart? – útjára engedtek egy teljesen felesleges remix albumot Rio Grande Dub címmel, melyen a Rio Grande Blood bivalyerős dalait hallhattuk kicsit másképp.

Enyhe déja vu érzéssel küzdök. Jó hónapja írhattam a Checkpoint Charlie bemutatkozó EP-jéről, most pedig mintha Charlie-ék zenei ikertestvérével sodort volna össze a sors. Na jó, ez így nyilván túlzás, de tény, hogy a két csapat közt számos hasonlóság, illetve konkrét kapcsolódási pont figyelhető meg.

Az utóbbi években nem vittük túlzásba a Rage munkásságának elemzését. Az utolsó albumról például egyáltalán nem is írtunk, pedig akármilyen is legyen, egy Peavy-művek által készített alkotás mindig „fontos megjelenésnek" számít és ezeket szerkesztőségünk általában kiemelt figyelemmel hivatott követni. Ráadásul az azelőtti Speak Of The Dead nagyszabású, remekbe szabott munka volt, a 2006-os esztendő egyik kiemelkedő munkája és a Carved In Stone is erős anyag volt. De az élet már csak ilyen, időhiányból mindig akad egy jó adaggal mindannyiunknál.

Szeretitek a progresszív zenét? Hogy álltok az instrumentális lemezekkel? Nyitottak vagytok a jazz felé? És kíváncsiak vagytok egy tehetséges magyar zenekarra? Ha igennel válaszoltatok a fentiekre, akkor ne is olvassatok tovább, titeket nem kell győzködni, irány a boltba és szerezzétek meg ezt a felvételt.

A hazai Mindflowers második albuma tőlük szokatlan „puttyogással" indít, az ember hirtelen azt hinné, iszonyatos módon bedurvultak és modern zúzdával tépik le az arcunkat. Hát nem. Amíg az első lemezt még inkább instrumentális progmetalként lehetett aposztrofálni, a mostani alighanem kétfelé fogja osztani a közönséget, mivel a cd zenei része is nagyjából kétfelé osztható.

Fent említett egy germán csoportosulás, olyan nevekkel, mint Kabus, Zirnsak és Akoto. Világos? Na. Ez ráadásul egy olyan germán banda, amelyben a világon semmi germános nincs. Afféle modern ízekkel kacérkodó metalt nyomatnak, ami szerencsére nem nu - bár néhol veszélyesen közelít.

Végre, végre, végre! A rengeteg tikkasztóbbnál-tikkasztóbb demó után újra valami (bár ez EP), amiért igazán szívből lehet lelkesedni. Miért? Egyszerű: mert jó. A csapat 2006 májusában alakult és szeptemberben máris egy EP-t vettek fel, ami roppant gyors tempónak tűnhet, ám a srácok a budapesti Zeneművészeti Főiskolán koptatják a padokat, ez viszont bizalomra adott okot.

A brit Mindfeed az ex-Threshold énekes Glynn Morgan zenekara, ez már a második albumuk, és ismét Andy Sneap volt a producer, aki a Machine Headet is istápolta hangzásilag és szólózik egyet az Innocent című nótában, melyet Glynn pár éve a Threshold számára írt vala.

A Mindcrime számomra mindig egy talány volt. A zenészek kvalitásait nem lehet elvitatni, emberileg tök szimpatikusak, egy kincset birtokolnak a csapatban, méghozzá Ráth Zsoltot (ének), aki benne van a hazai öt legjobb metal torok között, legalábbis ebben a műfajban biztosan. Fantasztikusan jó hangja van, és valahogy mégsem ismerik annyian, mint kellene.

A borítón igazi glam külsejű fazonok virítanak, méghozzá németek. A csapatból ketten is úgy néznek ki, mintha a Poisonból léptek volna elő. Jajj! A nyitó Wrong Side még el is megy egy tucat típusú fejrázós nótának, viszont a hangzás annyira trágya, hogy elment a maradék kedvem is a további hallgatástól.

Könnyen lehet, hogy ez lesz sokker pályafutásom (na nem hattyúdala, hehe, de) legrövidebb cikke. Egyfelől ugyanis tiszta szívemből gyűlölöm a válogatásokat, amelyek az esetek 99 százalékában semmire nem jók, max. arra, hogy a kiadók jól lenyúlják a közönséget, amelyből jó esetben csordogál egy kis lóvé a bandáknak. Rossz esetben pedig még nekik sem jut semmi.

A helyzet az, hogy amikor megszerettem a White Liont (nem is volt olyan rég), Mike Tramp megvett magának kilóra. Pont. Teljesen lehidaltam a faszi dallamérzékétől, dalszerzői vénájától és zenéhez való hozzáállásától. Ez utóbbira remek példa kiváló cimborám anekdotája, aki a 2002-es pesti Tramp bulin kívül a cseheknél is megnézte a faszit: Mike akkori aktuális szólólemeze (a Capricorn) kapcsán felajánlotta neki, hogy ha nem tetszik, akkor visszaadja az árát.

A minneapolisi illetőségű The Mighty Nimbust az Alabama Thunder Pussy gityósa, Erik Larson és a Sixty Watt Shaman-es Minnesota Pete Campbell hívta életre valamikor 2002 nyarán, amikor a fenti két csapat közösen túrta a nagy amerikai kontinenst.

Döbbenetes, mire nem képes az unatkozó zenésztársadalom. A svéd Midnight Sun mai felállása az ex-Flower Kings dobost, Jaime Salazart, a még Flower Kings tag basszusgitáros Jonas Reingoldot, a tehetséges gitárosnak kikiáltott Magnus Karlssont, és a vokalista Jakob Samuelt rejti.

Midnight ugye a Crimson Glory énekeseként vált legendássá már nagyon fiatalon; azt az énekteljesítményt pedig, amit az elsőkét Crimson Glory lemezen hozott, azt sem überelni, sem utánozni sem tudta azóta senki. A sikertől talán kicsit megzavarodva és a metal skatulyából kilépni akarván pedig ráerőltette zenei ízlését társaira is, aminek eredménye egy olyan harmadik Crimson Glory album lett 1991-ben, amelyet a legtöbben utálnak, mert amúgy valóban semmi köze a csapat eredeti stílusához. Mégis, az anyag fantasztikus, nekem személy szerint óriási kedvencem, és valószínűleg ezzel sokan mások is így vannak, legfeljebb titokban.

Tán már a csapat neve is elegendő ahhoz, hogy ösztöneinknek engedelmeskedve északi irányba forduljunk és ráhangoljuk lelkünket bizonyos skandináv frekvenciákra - melyek ezúttal dallamos, komor/szép árnyalatokkal átszőtt, gótikus muzsikaként érkeznek hozzánk.

Az oregoni Middian egy új banda, melynek agya Mike Scheidt, a doom körökben nem ismeretlen egykori Y.O.B. főnöke. Sokat elárul a klasszikus trió felállásban nyomuló zenekar debütáló lemezéről, hogy mindössze 5 számból áll és ennek ellenére 57 perces, vagyis aki közérthető slágerekre áhítozik, az a legjobban akkor cselekszik, ha messziről elkerüli őket. Bátran merem viszont ajánlani az Age Eternalt azoknak, akik kedvelik ezt az örök underground létre kárhoztatott műfajt, a hosszú, jammelős hangulatú, nyomasztó, sötét dalokat, az igazán keserves, elborult zenéket.