CD kritika

Hohó! Felcsillant a szemem, amint megpillantottam fenti album előadóját. A szebb napokat is megélt nagy tehetséggel megáldott gitáros újfent rászánta magát néminemű alkotásra. Be kell vallanom, hogy jó pár éve a kedvenc húrbűvölőim között foglalt helyet M.S., ízes, egyéni játéka maradandó élményt nyújtott, bármikor hallgattam.

Az MSG utolsó stúdióalbumában óriásit csalódtam, mondjuk már évek óta vegetált az egykor jobb időket is megélt tehetséges gitáros, de azért egy kicsivel több tüzet vártam tőle. Ezek után természetes, hogy tartottam az új albumtól, vajon megmaradt az előző lagymatag, élettelen vonala, vagy sikerül magához térnie némiképp a gitárosnak.

Schenker Misi bácsi újabb rakenról lemezt piszkált elő a húrok közül. Aki nem ismerné, ő a Scorpionsos Rudi (jajjjjj) tesója, szakmabeliek szerint ő a jobbik gitáros kettejük közül. Anno még a Perfect Timing idején (tizenpár éve) kifejezetten szerettem, amit csinált, akkor még Robin McAuley énekessel, aki angol létére totál úgy énekelt, mint az Én Klausom (mármint Klaus Meine, na. Enyém a fenét).

A 2004-es év egyik nagy bánata volt számomra, hogy elmaradt a pesti MSG koncert. Bár nem vagyok Schenker komplettista, mindig nagy örömmel és élvezettel hallgatom Michael fantasztikus gitárjátékát, legyen szó akár az UFO, akár az MSG bármelyik lemezéről, amely éppen kezembe kerül.

Michael Schenker, az egykor szebb időket is megélt gitáros a tavalyi, erősebbre sikerült Be Aware... után akusztikus instrumentális szólólemezzel lepte meg rajongóit, és ahogy a dalcímeket elnézem, egyfajta szerelmes számok gyűjteménye a korong, még akkor is, ha nem 11 csöpögős dalt hallhatunk 35 percben.

Michael Landaunak valószínűleg semmi köze Martin Landauhoz, a kiváló, idős színészhez, de másban azért ő is jó. Ha tehát mégis van rokoni kapcsolat, akkor ez egy tehetséges család: Mike ugyanis blues-gitáros és – meglepő-e? – Provogue kiadós művész.

Egy bizarr filmről nevezte el magát a Meztelen Ebéd, bizarr zenét is játszottak, és eddig valahogy nem győztek meg túlságosan a zenéjükkel. Igaz a régebbi dalokban még volt énekesük, akitől megváltak, maradt a zene instrumentális. Azt mondom, nem baj, sőt.

Az olasz Methedras még 1996-ban alakult, majd számos tagcsere után született meg a mostani, évek óta stabil felállás. Egy EP, valamint két promo cd megjelentetése után megnyerték az olasz Battle of the Metal Bands versenyt, minek köszönhetően felléphettek a Wacken fesztiválon, valamint megjelenhetett első lemezük Recursive címmel, még 2004 végén.

Black/death válogatás, mindenféle ismeretlen csapattal, változó minőségben.

A kiadó már év elején kihozott egy black/death válogatást, amelyről írtunk is, ám úgy gondolták, hogy maradt még elég puskapor, azaz méltatlanul ismeretlen banda, akikből bizony még egy válogatást érdemes kihozni – így még tavaly év végén kiadták a második részt is. Nem kellett volna annyira elkapkodni. És már készül a következő válogatáslemez...

A Metal Massage című viking, folk, black metal válogatás elérkezett a harmadik részéhez, ezen a korongon 14 csapat szerepel Európából és különlegességként Izraelből, valamint Indiából. Lássuk, milyen a felhozatal.

Nehéz írnom erről az albumról, hiszen annak idején a Metallica volt az egyik olyan csapat, akik nagy hatással bírtak rám, és miattuk (is) ástam bele magam mélyebben a jófajta zenékbe. Akkoriban sosem gondoltam volna, hogy egyszer kritikát fogok írni az új lemezükről. Szóval nehéz dolgom van, mert hiába szeretnék lelkendezni, hogy hú, mekkorát alkottak megint és szanaszét fogom hallgatni ezt az albumot is, nem tudok mást mondani, mint hogy a közízlést megcélzó, lusta riffekkel megírt meglehetősen álmos albumot raktak a nép orra elé Hetfieldék.

Az oly sok vitát kiváltott Load és Reload után James-ék a könnyebb utat választották, feldolgozáslemezt készítettek, melyen többek között a ritkaságnak számító The $5.98 EP is helyet kapott. Lássuk előbb az új nótákat - a teljesség igénye nélkül. Van miből csemegézni, mert 11 dalt rögzítettek.

Miután szépen összeolvadt néhány mammutcég, a Metallicát is a Warner adja ki ezentúl. Legalábbis a tengerentúlon. Asszem. Vagy ilyes. Szado-mazo, ahogy a köznyelv hívja Metallicskáék legújabb opuszát. Óriási volt a hírverés, ezer helyen lehetett olvasni, hogy milyen lesz, milyen volt, de valahogy másra számítottam. Nem rosszabbra, nem jobbra, csak másra. Tulképpen nem igazán tudtam elképzelni, hogy egy-egy régebbi durvább nótához mit lehet hozzácsapni nagyzenekarilag. De lehet.

Teljesen lerágott csont, de egy Metallica lemez megjelenése mindig esemény, még akkor is, ha borítékolható volt előre, hogy megjelenés előtt „véletlenül" kiszivárog a teljes lemezanyag, természetesen lemezminőségnél jóval butább minőségben. Hát persze, a cd-ket netre jótékonyan felrakók már csak ilyenek... Mindenesetre az évtized zeneipari üzleti fogása volt, az vitathatatlan.

Ezt is megértük: megérkezett 2008 kétségtelenül legjobban várt lemeze, ami garantáltan ismét évekre elegendő beszédtémát szolgáltat majd a Metallica híveinek és nem híveinek egyaránt. A zenekar státuszára jellemző, hogy a tábor a mai napig vitatkozik azon, vajon az 5 évvel ezelőtti St. Anger zseniális mestermunka volt-e, vagy csupán egy teljesen kiégett, önnön súlya alatt nyögő monstrum kétségbeesett kísérlete a levegővételre.

Némi fazon- és tagságigazítás után megérkezett az új Metalium korong, mondjuk ennél rondább külsőt nemigen ölthettek volna, ez a kék páncélba burkolt csodacsapat inkább vicclapba való, mint borítóra. Ámbár ez lehet a siker titka, no meg a zene, amit az előző korongon már megfigyelhetett mindenki: germán metal (ők azt hiszik, hogy power is, pedig nem), trappolva, sikítozva, hősiesen, csupa klisé és megszokás, nehogy valami újat nyújtsunk a zenére éhes füleknek, minek az.

Nagyon ígéretes csapatként indult 1999-ben a német Metalium. Az akkor megjelent Millenium Metal című debüt az év egyik legjobb power anyaga volt, amit sajnos nem követett ugyanolyan szintű folytatás. A második State of Tiumph sem volt rossz lemez, de nem hozta azt a szintet, amit az első korong dalai képviseltek, a harmadik Hero Nation pedig egyértelmű csalódás volt számomra.

Kezd az a gyanúm lenni, hogy a Metalium az évekkel akar lépést tartani aktuális lemezeinek kiadásakor. Tavaly ugye kijött a Chapter Four, idén meg itt van a Chapter Five - ez azt jelenti, hogy 2010-ig öt újabb lemez következik??? Nem feltétlenül tudnék ennek örülni, ugyanis a Metalium tipikusan az a banda, ahol a mennyiség tényleg a minőség rovására ment.

Az anno szupergrupként indult, ám már a második korongtól stabil egységként funkcionáló Metalium immár hatodik korongján boncolgatja grandiózus történetét, a mezei halandóból metal istenséggé váló Metalianről. Ezen lemezükre is igaz, ami a korábbiak kapcsán már számtalanszor elhangzott: a banda adu ásza egyértelműen a Brainstormban is megfordult vokalista, Henning Basse.

AAAARRRGGHHH!! Oké, oké. Máris megmagyarázom a lelkesedésemet. Tehát: az örömordításom annak kapcsán hangzott el, hogy újra összeállt legkedvencebb power metal fogatom, a stílus elindítójának és alapkövének számító seattle-i Metal Church, méghozzá a legendás első két albumot elkészítő eredeti felállásban. Az új korong jövőre érkezik, addig pedig az SPV kiadó előásta és CD-re préselte nekünk ezt a 10 számos, '86-ban rögzített dallasi koncertfelvételt (Talán még Jockey is ott bangelt az első sorban. Ki tudja?)

Megint egy legendás csapat alakult újjá, és megkíséreltek egy döbbenetes erejű anyagot kiadni. Sajnos csak próbáltak. A nyitó Faster Than Life riffelése még nem olyan rossz, de ahogy megszólal a lemez, az harmatgyenge. El nem tudom képzelni, hogy tudtak ennyire erőtlenül, vékonyan megszólaló anyagot kiadni. Borzalmas.

A Metal Church kétséget kizáróan igen patinás név, a nyolcvanas évek végén-kilencvenes évek elején a US power színtér vezetői voltak, egészen addig, míg a Hanging in the Balance lemez után bele nem álltak a földbe. 1999-ben ismét eljöttnek látták az időt arra, hogy rászabadítsanak egy power fenevadat a világra. A nagy durranás azonban sajnos elmaradt, a visszatért David Wayne-nel a mikrofon mögött felvett Masterpeace gyengécskére sikeredett.

A Metal Church tábort két hatalmas veszteség is érte az előző, Weight of the World című korong óta. Ezek közül kétségtelen, hogy a legendás frontember – aki ekkor már ugyan nem volt a bandában - David Wayne tragikus halála volt a nagyobb katasztrófa, de az őstag Kirk Arrington kiválása is elég komoly érvágást jelentett – helyette ezúttal Jeff Plate üti a cájgot.

Jó ideje találgattam, mi a franc lehet az amerikai Holy Mother zenekarral, amely négy éve hatalmasat robbantott a Toxic Rain albummal, ám a rá következő két lemezzel sajnos nem volt képes újítani. Vajon van-e még bennük legalább egy Toxic Rain szintű anyag vagy ennyi volt, game over?.. Nos, a csapat szerencsére nem fulladt ki, sőt készül a következő lemezre! Mike Tirelli énekesben azonban már hamarabb megpezsdült a munkakedv...

Kell ennél többet mondani? Az album címe mindent elárul a beltartalomról. Germán ötösfogatról van szó, akik klasszikus heavy metalt nyomatnak. Nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy a csapatban a basszer a főmufti, mert a hangsúlyosan előretolt négyhúros úgy csörög véges-végig az albumon, mint az istennyila.