CD kritika

Minden igazi Motörhead fan joggal várta ezt a dupla koncertalbumot, melyen összesen 25 nóta szerepel. A lemez hangzása meglepően jó - vagy csak én vagyok egy kicsit szkeptikus a Judas Meltdownja után, mely hangzásilag nem az élő albumok gyöngye? -, és szinte érezni lehet, amint forr az ember körül a levegő, a jobbnál-jobb Motörhead klasszikusokat hallva.

Túl a Motörhead 26. születésnapján és a maga 56. életévén, Lemmy rendületlenül nyomul tovább! Miért is hagyná abba, ha még mindig érzi magában az alkotókedvet és nem is sikertelenül teszi a dolgát? Lehet, hogy az Ace Of Spades album időszaka (hm, az sem éppen tegnap volt!..) számított a csapat aranykorának, de Lemmy ezen már nem izgatja magát. Ő nem marketing-szakember vagy ilyesmi, hanem rocker, aki elsősorban lemezeket készíteni és koncertezni szeret. Most az előbbi tevékenység vált időszerűvé nála.

Ismét eltelt két év, és ismét itt a menetrendszerű Motröhead lemez, ami ezúttal a Kiss of Death címet kapta. Annak ellenére, hogy közel sem osztom azon nézeteket, miszerint minden Motörhead lemez egyforma, tény és való, hogy az utolsó albumok tényleg csak nüánszokban különböztek egymástól. Mondjuk az is igaz, hogy egy olyan csapatnak, akik megírták már az Ace of Spades, az Another Perfect Day, a Sacrifice vagy a Bastards lemezeket, kétlem, hogy feltétlenül újítania kellene... Mindenesetre aki úgy gondolja, hogy 12 Motörhead korong pont egy tucat, nyugodtan hallgassa meg a fentieket, és nézzen egy nagyot!

Sokakkal ellentétben távolról sem tartok egyformának minden Motörhead lemezt, vagyis nyilván több kívánkozik ide a Motörizerről annál, mint hogy megjelent és szokás szerint óriásit szakít, de az idén már 63 éves Lemmyről és társairól tényleg elég nehéz anélkül szólni, hogy ne szedjünk halmokba bődületes közhelyeket.

A nagy pocsolyán túl sokak szerint az évezred első igazi nagy reunion turnéjának számított a 2005-ös Carnival Of Sins turné az igazi és hamisítatlan Mötley Crüe tálalásában – sokan nem hitték volna, hogy képes még öt percnél tovább értékelhető színpadi produkciót nyújtani egy öregedő alkohol- és zsírfüggő énekes, egy testileg teljesen szétesett gitáros-múmia vagy egy olyan dobos, aki az utóbbi időkben inkább volt bulvárpénisz, botrányférj, ipari hiphop énekes és minden, csak épp hősi halott nem.

Valahol nonszensznek tűnik, hogy lassan 8 teljes év telt el az utolsó Mötley Crüe sorlemez óta, pedig ez a helyzet. Meg sem kísérelném összefoglalni, mi minden történt azóta a '80-as évek egyik legalapvetőbb amerikai rockbandájának háza táján, a lényeg, hogy habár volt idő, amikor úgy tűnt, soha többé nem kerül rá sor megint, most mégis itt vannak mind a négyen.

Ha azt mondom, fekete zene, mindenkinek eszébe jut egy sereg műfaj: jazz, blues, soul, gospel, r'n'b (ezeket csipázom), funk, rap, hiphop (ezeket ki nem állhatom) – a rock, hard rock, netán heavy metal viszont talán fel sem merül. Pedig a feketék a keményebb zenék világában is otthonosan mozognak, ha akarnak: Living Colour, King's X, TM Stevens, Tony MacAlpine... mind-mind más műfaj jeles képviselői. És persze a vájtfülűeknek a Mother's Finest is beugrik.

Annak ellenére, hogy sokan ajánlották már, és igen jókat olvastam erről a Brooklynból származó csapatról, a Most Precious Blood valamiért mégis kimaradt eddig nálam a szórásból. Talán azt nem is kell leírnom, hogy egy metalcore/hc bandáról van szó. A riffelés inkább metal, de a düh, agresszió, és az üvöltés az még bőven hc.

Az igen széles és változatos rockzenei paletta egyik legérdekesebb jelensége a norvég Mortiis, melynek agya, az ork – vagy manó, fene tudja minek nevezik a tolkienisták - maszkokat kifejezetten kedvelő Havard Ellefsen új, saját lemez helyett valami egészen érdekes dologgal rukkolt elő. Végigcsörgette az ismerős zenekarokat, akiket megkért, hogy értelmezzék újra a legutóbbi, The Grudge album egyes dalait.

Jelen kritikáért lefogadom, hogy megint kapok a fejemre a nyájas olvasóktól, mint azért a bizonyos Gorgoroth irományért már bő két éve folyamatosan, de nincs mit tenni, a Mortician egész egyszerűen szar. A bődületesen mélyre hangolt gitárok a sima reszeléstől a sima reszelésig témáznak, azt is egy - maximum két hangon -, ráadásul egy idétlen mellékzsezsegés is folyamatosan szól mindezek mellett, minek kellett így megereszteni szerencsétlen húrokat.

Zzzssss, csrrrr, hörgh, brrr, zzss, zzssfggsg, ghhh.... Talán lehet sejteni, hogy a Morta Skuld is egy fantasztikus death brigád. Jó-jó félreteszem az ironikus felhangot, mert a Surface képében egy igenis igényes és élvezetes anyaggal rukkoltak elő az amerikai brutáliabarát fickók.

Magyar Iced Earth-ként emlegették páran a Morpheust, így vártam már, hogy belehallgathassak a debütáló korongjukba. Egyszer még egy régebbi Szigeten láttam egy fellépésük pár percét, akkor még Nachladal István énekelt a csapatban, nem is rosszul. A lemezen már Könnyű Tamás a vokalista, kicsit féltem a váltástól, de annyira nem kellett, jó hangú, majdnem teljesen jól képzett torok, tisztán, erővel énekel, csak helyenként akadnak apróbb bizonytalanságai.

A Morpheusszal először a 2003-as pesti Nevermore bulin találkoztam, ahol az utolsó pillanatban ugrottak be az Arch Enemy helyére. Ilyen szituációban egy cseppet sem könnyű bizonyítani, ennek ellenére kimondottan szimpatikus volt a zenekar, méghozzá nemcsak azért, mert jól játszottak: a magyar heavy metal bandák többsége által járt jól kitaposott, kicsit germán, kicsit brit, de leginkább levetkőzhetetlen Pokolgép, Ossian befolyásoltságú ösvény helyett erősen Iced Earth-ízű, amerikai power-típusú zenét szólaltattak meg.

A Morpheus harmadik nagylemezének megjelenését ismét tagcsere kísérte, Varga Gergő helyére Vörös Attila gitáros került, akivel érezhetően előrébb lépett a csapat. Ugyan ezen az albumon még csak a szólókat játszotta fel, de konkrétan életet lehelt a dalokba intenzív és feelinges játékával.

Általában a csapatok a saját nevükről elnevezett albumokkal debütálnak, ez a Mörk Gryning esetében fordítva történt; az együttes hattyúdala a Mörk Gryning elnevezésű album. Történt ugyanis, hogy a négy nagylemezt (Tusen Ar Har Gatt, Return Fire, Maelström Chaos, Pieces Of Primal Expressionism) maguk mögött tudó black metal horda vezetője és alapító tagja, Goth Gorgon (polgári nevén Jonas Berndt) feloszlatta a zenekart, saját szavaival élve: "Black vagy death metal - egyszerűen már nem érdekel, olyanformán, ahogy játszottuk". Búcsúajándékként azért ránk hagyták eme albumot. Ennyi a történet, térjünk rá a zenére.

Ilyen névvel kizárólag black metalt lehet csinálni. A kezdetekben kéttagú norvég formáció két album megjelenése után kapott tavaly szerződés a Century Mediától. Személyes problémák miatt azonban a dobos Hex otthagyta társát, így Jack D Ripper (hú, de szar név) egyedül folytatta ténykedését, melynek eredménye az idén megjelent album.

Reggel 10-kor is rendkívül ütős bulit nyomott idén nyáron a Morgana Lefay a Bang Your Head!!!-en, ami azért nem kis dolog. Tűző napsütésben, kevés ember előtt is helytálltak, ráadásul egyáltalán nem kommersz a zenéjük, még metal mércével mérve sem.

Thrash Angliából. Az első hangok alapján azt hittem, Anthrax kalózfelvétel szól, az énekhang totál Bush (persze John és nem az a majomfejű), és a nyitó tikatika sem áll messze Scott Ianék világától. Aztán persze kivillannak a különbségek, néhol nyugisabb, és dallamosabb részek is vegyülnek a zakatba, fura dallamokkal, amik inkább a modernebb metal bandák világára hajaznak.

No, mégiscsak elkészült az első Morass lemez. Be kell valljam, a demójuk után sokkal rosszabbra számítottam. A zenei vonal maradt ugyanaz persze, mint eddig, az első dal kezdő riffje metallicás, amikor bejön az ének, az tankcsapdás, a gitárszóló maidenes (amúgy pont ebben Cserfalvi Töfi is elereszt egy feelinges szólót). Amúgy a demón szerepelt ez a dal, javítottak rajta ahhoz képest, ami a javára vált mindenképpen.

Itt van a Moonspell, itt van újra, és szép, mint mindig énnekem. A portugál darkerek 2003-as alkotása sötét, bivalyerős, egyszerre léleklohasztó és élettel teli - valami ilyesmit vártam tőlük régóta, és asszem nem csak én. Ez a lemez ismét a zenekar kevésbé elektrós oldalát mutatja meg (hála az égnek), és bár a zene nem teljesen ugyanaz már mint az Irreligious idejében, mégis ugyanazok az érzések öntenek el a hallgatásakor.

A finnek nyomulásának nincs határa. És nem is szeretném, ha ez másként lenne! A Moonsorrow nevét első ízben abban az interjúban hallottam, melyet az Ensiferum frontemberével készítettem. Csoda, ha ezek után tüstént felkeltették az érdeklődésemet?

Előkurkásztam, miket írtam e finn dallamos black horda előző albumáról - ám ennek ellenére félő: nem tudok sok újdonsággal szolgálni. Ami persze csak jó, mert azt jelenti, hogy akinek eddig bejött a skacok erősen folkos, tipikus északi muzsikája, azoknak most sem kell tövig rágniuk a lábkörmeiket izgalmukban.

A Hang-alkony-menedék c. demójuk óta ismerem a csapat zenéjét - a kritika a demórovatban megtekinthető - tehát ha ehhez a felvételhez mérem őket, akkor nem tudok mást mondani, mint azt, hogy rengeteget fejlődtek. A komplexitásukból nem veszítettek semmit, viszont kicsit visszavettek a témahalmozásból és a demón még széteső dalszerkezeteket mára korrigálták, tehát az Égforrás dalai összeszedettebben hatnak az ezer téma ellenére is.

Óriási élményt jelentett az Avalon nevű német progpower csapat Eurasia című lemeze, amikor megkésve bár, de eljutott hozzám; egyúttal a mai napig nagyon irigylem azt a kevés szerencsést, aki látta őket 2000-ben a Metalium előtt (akkor még Henne Basse-ék zenéje sem volt teljességgel izgalommentes és jellegtelen, mint most).

Újabb női énekessel megáldott metalzenekar Lengyelországból. Ezen azóta nem csodálkozom, mióta idei nyaralásomkor volt szerencsém látni egy lengyel zenei csatornát, hol tonnaszám ontották a női énekesnős rockzenekarokat. Meg mást is.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Evensong zenekar, mely szépen lassan elvérzett, ahogy más, ígéretes hazai zenekarok is el szoktak vérezni a "közönséget nem találás" közepette. Ketten a zenekarból alkotják ezt a formációt, Szabó Mihály és Tóth Ágnes, akik olyan messzire szakadtak a torzított gitároktól, mintha egy New York-i bróker hirtelen egy csendes írországi zöld mezőn találná magát.