CD kritika

Ha valaki új Soilwork lemezt szeretne, hallgassa a német Mygraint, garantáltan nem kap tőle migrént! Öööö, én kérek elnézést. Naszóval Némethonban úgy gondolták, nincs még elég egyéni ötletektől mentes csapat, ezért feltétlenül egy újabbat kell rászabadítani a világra.

Bármily meglepő is, de bizony még a pár éve metal nagyhatalomként emlegetett Finnországban is létezik underground fémélet, ebből kifolyólag ott se minden csapat képes elérni mindenféle platina/gyémánt/zafír stb. státust. S ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy csak a Nightwish-sel meg Amorphis-szal zeneileg fel nem érő bandák maradnak a homályban. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy a már nyolc éve létező My Fate ötöse félvállra fektetné bármelyik ismertebb honfitársát, de ténykedésük igazán figyelemreméltó.

Itt a friss M.D.B. korong mínusz hegedű, plusz samplerek. 7 dal sorjázik a korongon, melyek egy MÁS világba (másvilágba?...) repítenek. Tapintható, hogy nem tisztán írták meg a dalokat. Igazi súllyal, mély tartalommal borítanak be, amiből nem könnyű szabadulni - de miért is kellene?

A sokakat megosztó tavalyelőtti album után, ahol a csapat végleg elhagyta a hegedűt és telepakolta samplerekkel a muzsikát, a MDB rajongók joggal tartottak attól, hogy a MDB a P. Lost után elveszíti igazi jellegét. Speciel én nem akadtam ki a '98-as korongon, tetszett, de amint a The Light...-ot elkezdtem hallgatni, örömmel konstatáltam, hogy jobbak, mint valaha.

Vannak zenék, amik önmagukban nagyon jók, de megfelelő hangulat esetén egyszerűen uralják az embert, megborzongatnak, szóval hatalmas élmény hallgatni őket. Így vagyok én a My Dying Bride-dal, amit anno a Like Gods of the Sun című koronggal ismertem meg egy esős, borongós, depressziós szombat délután. Óriási volt hallani ezt a lassú, fájdalmas zenét, hihetetlen ereje volt.

Milyen érdekes koncertlemezt hallgatni egy olyan zenekartól, amelyik meglehetősen ritkán téved a színpadok környékére! Mondjuk lehet, pont ezért adták ki, hogy a világ összes MDB rajongójának befogják ezzel a száját.

Fura módon black metalos vérhányással indít az új (nyolcadik) My Dying Bride korong, meg is lepődtem. Fene tudja mi történt Aaronnal (aki egyébként még mindig azt gyűlöli a világon a legjobban, ha színpadra kell mennie), persze aztán hozza a kis pszichós énekstílusát. A zene körülötte sejtelmes egy ideig, két és fél perc múlva érezzük azt, hogy ez tényleg az a zenekar, amit ismerünk és szeretünk.

Ha lassan is, de eljutott hozzám a brit illetőségű My Dying Bride A Line Of Deathless Kings című új korongja. Figyelmeztetek mindenkit, hogy aki világmegváltó új gondolatokat, különleges zenei megoldásokat vár tőlük, az sajnos csalódni kénytelen. A csapat szinte nem változott semmit, ha mégis, az csak a sokadik hallgatásra derül ki, és csak annak aki behatóbban ismeri eddigi munkájukat.

Négy számos EP. Zsír egyszerű punk-rockkal indít az első dal, aztán jön a második, harmadik, negyedik... Pukk, vége is. Nem mondom, nem sok zene volt ennyire hatástalan rám nézve... A megszólalás jó, végül is Nyugaton kolbászból van a kerítés, nálunk hasonlóan ötlettelen zenekarok a sarki kocsmában rögzített koncertfelvételig jutnak (azt is csak azért, mert valaki túlzott jókedvében a felvétel gombhoz csapta a kisfröccsöt).

Ma thrash napot tartok, jöjjenek az ismeretlen thrash csapatok. Gondoltam ezt addig, míg a My Darkest Hate vokalistája bele nem bugyborékolt a mikrofonba, szóval ez inkább death metal lesz. Amúgy a riffelés enyhén szólva slayeres (érdekes módon később már nem jellemző ez, ami kár, mert felébresztett volna némelyest), ami nem feltétlenül baj, de nem is előny persze.

Nem túl friss felvétel érkezett Svájcból, a Threepoint címet viselő, igen rusnya borítóval rendelkező cd 1999-ben jelent meg. Azóta eltelt hat év, a csapat honlapján annyit sikerült kibogarásznom, hogy új dalokat írtak. Feltehetően. Meg koncerteztek is, képeket is találtam.

A Mutiny Within a Roadrunner egyik új csodaszerzeménye már-már röhejesen fiatal tagokkal, rendesen nyomják is őket az utóbbi hetekben, és lassan már a Dream Theater tagjai sem képesek anélkül interjút adni, hogy ne ajnároznák halálra a New Jersey-i bandát.

Az esetlen nevű Mutala az igen gyér olasz death metal színteret hivatott erősíteni, immáron kilenc éve. Az már más kérdés, hogy mennyire lehet olasz death metal színtérről beszélni egyáltalán. A zsíros hajú szívtipró dél-európaiak a fémzenék terén mindig is inkább az epikus, fantasys, true heavy metal mellett vontak kardot, az extrémebb zenék valahogy soha sem álltak jól nekik.

Nicsak, Bulgáriából jött egy CD, méghozzá progresszív zenével. Nézzük csak... A nyitó track mondjuk kísértetiesen olyan zongoratémával indul, mint az Oldfield-féle Tubular Bells főtétele, de aztán átvált Lisztbe gyorsan. Aztán amolyan "tipikus" prog zenébe hajlik a dolog, de ezzel semmiképpen nem akarom azt mondani, hogy rossz!

Mushroomék gyökerei 1996-ig nyúlnak vissza, akkoriban alakultak, majd demózgattak, tettek-vettek, és végül rájuk talált a Century Media, és megjelentette Simsalabim című albumukat, mely nem az első hanganyag egyébként a zenekartól. Nagy reményeket fűznek a zenekarhoz, már csak azért is, mert itt is énekel a Spiritual Beggarsból Spice, az okosok már kitalálhatták, hogy stoner rockot hallgatunk éppen.

Nem meglepő, hogy hazánkba némi fáziskéséssel érkeznek el a világot már egy ideje széltében és hosszában felforgató csapatok, így a Muse is. Az már más kérdés, hogy jó ideig én sem voltam képes megbarátkozni a zenéjükkel – illetve Matthew Bellamy nem kimondottan karcos és férfias hangjával. Aztán egyszercsak valami átkattant, és szinte éjjel-nappal Muse-t hallgattam.

Nem hiszem, hogy a Muse érdemeit sokat kell méltatni, a világ már felfedezte, egy ideje mi is, így nem kevés izgalommal vártam a csapat cd+dvd kombóját, mely a tavalyi Wembley stadion dupla teltházas két koncertjét örökítette meg. A 16-i napot a cd-n hallhatjuk, 17-ét pedig a dvd-n tekinthetjük meg, természetesen kiválóan kevert 5.1-es hangzással.

Legyen szó pop/rock/alternatív zenéről, a Muse manapság egészen egyszerűen megkerülhetetlen. Ez a három, halálosan jellegtelenül kinéző angol srác olyan fura színfoltja lett a manapság többnyire összevissza burjánzó és önmagát ismétlő zenei világnak, amire az utóbbi években egyre ritkábban volt példa. Pedig ők is konkrétan megnevezhető zenekarok hatásaiból nőttek ki, és mégis, ma már simán beszélhetünk muse-os stílusról és követőkről.

Ismét egy rém gyenge borítóval ellátott albumot tartok a kezemben. A zene lendületes, koszos hangzású punk, ordítva előadott vokalizációval. Sajnos túlzásba viszik a srácok a koszos hangzást, olyan érzésem támadt a zene hallgatása során, hogy azonnal kivágja a magasnyomót a gitárzizegés, ha nem minimál hangerőn hallgatom. Úgy meg azért elvész a zene ereje ennél a műfajnál.

Junkies Made In The USA. Horror-punk, leginkább ez lehetne a műfaji meghatározása ennek az izének. Joey Jordison, aki a Slipknot nevezetű istencsapásában dobol (egész jól), itt gitározik és nótát ír (kevésbé jól). Fúúúú. Maszk nélkül. Asztaaaaa. Láthattam Joey arculatát. Most már boldog vagyok. Randa. Juhé. Tripp Eisen a másik gitáros, őt meg a Static X-ből ismerhetjük. Az énekes egy bizonyos Wednesday 13. Értem.

Ha valaki csak úgy megmutatja nekem a Municipal Waste-et, mielőtt megismertem volna őket, és azt mondja, ez valami amerikai thrash/crossover banda 1987-ből, simán elhiszem neki. A sörvedelő, ízig-vérig fanatikus fiatal srácokból álló richmondi csapat májusban a Kultiplexben is fellépett a The Haunted előtt, és olyan klasszikus régisulis showt mutattak be, hogy aki ott volt, nehezen tudta letörölni az ábrázatáról az idióta vigyort.

Ha szereted a zúzós thrash/crossover muzsikát, ma már nyilván nem szorul számodra bemutatásra a richmondi Municipal Waste, sőt, jó eséllyel láttad is őket szeptemberben, amint ízekre szedik a Dürert. Tony Forestáéknak élőben nem nagyon akad párjuk ezen a vonalon, ráadásul ez a másfél-két perces dühkitörésekre épülő, nem kicsit poénos megközelítésű retro-metal első-, másod-, sőt, harmad- és negyedsorban is koncertzene, így aztán annyira nem is érzem tragédiának, hogy a Massive Aggressive nem lett olyan ütős, mint a 2007-es The Art Of Partying vagy az azt megelőző Waste 'em All – Hazardous Mutation duó.

Aktuális promócsomag megérkezik, nézem a rémületes borítót és a teljesen ismeretlen zenekarnevet, rögtön találgatni kezdek; ez hót zicher valami 16 évesekből álló újabb truemetal csoda, így persze utoljára hagyom a sorban, majd végül - ha fanyalogva is - elkezdem hallgatni és pár másodperc múlva jön a döbbenet: ez meg mi a szösz?!

Írországból érkezett a Mourning Beloveth promó CD-je. Írott CD, fénymásolt borító, a logót alig lehet kiolvasni, kicsit tartottam tőle, hogy milyen zenét rejt a korong, ám épphogy picit belehallgattam, máris mosolyra görbült a szám. Vagyis inkább sírásra, mert a zene amolyan My Dying Bride-féle szívszakadós, lassú, doom/death metal.

Nem, ez nem bakelit, habár úgy indul a lemez, serceg-pattog, mint a hőskorban a szeretett fekete korongjaink. Az első lemez kellemes meglepetés volt számomra, kíváncsi voltam tudják-e tartani azt a színvonalat ebben a borongásban, amit magáénak vall a csapat. Jelen lemezt 2002 tavaszán vették fel az Academy Stúdióban, aztán decemberben meg is jelent, viszont az írott cédére, ami érkezett 2003-at írtak, szóval maradnék ennél akkor.