CD kritika

Sssssz... amint felcsendült az első néhány hang, biztos voltam benne, hogy északi zenekarral van dolgom. Ennél skandinávabb már nem is lehetne a muzsika! A játék neve: dallamos metal, progresszív hatásokkal. Na ja... Olyan kicsit malmsteenes (főleg a tekerős típusú gitárszólók), kicsit drímszatyoros (a virtuózabb hangszeres szólók és nótafelépítések), és még sorolhatnám.

Amikor csak úgy olvastam a neves heavy metal magazin munkatársának lelkendező kritikáit különféle anyanyelvükön éneklő spanyol bandák lemezeiről, nemigen tudtam elképzelni, mi fogja meg a kollégát annyira ezekben a produktumokban. Aztán egy kellemes baráti metal meeting alkalmával az egyik "young- és happy metal" fanatikus cimbora nem átallott egy Tierra Santa CD-vel (Sangre de reyes) indítani az estét. Na, akkor és ott rögvest megértettem mindent!

A Mago De Oz Gaia című lemezének ismertetőjében már leírtam, mennyire megtetszett ez a spanyol nyelvű, dúsan hangszerelt, folkos felhangokat sem nélkülöző, kicsit hard rockos, kicsit progos, de ízig-vérig metal zene. Valahogy azonban mégsem szereztem be ész nélkül minden felvételüket, nem kizárt azonban, hogy erre azért sor kerül a jövőben.

Magnus Rosén - aki esetleg nem tudná - a Hammerfall bőgőse, mellesleg fejre a legnormálisabb tag, persze ez szubjektív, de mindig rajta van a legkevesebb páncél és neki van a legkevésbé bugyuta tekintete. Ez a dupla kiadvány kizárólag basszusgitárosoknak szól, vagy olyan ultra-elvakult Hammerfall-fanatikusoknak, akik még azt a felvételt is megveszik, mikor Oscar Dronjak nyaka megroppan és ezt véletlenül rögzítik stúdióban.

Én és a Magnum korábban maximum néhány dal erejéig "futottunk össze", a Shock! révén hallok először tőlük teljes albumot. A brit csapat 1994-ben feloszlatta magát, az énekes Bob Catley ezután szólóban aratott jelentős sikereket. Most pedig épp az újjáalakulásnál kapcsolódtam be az eseményekbe.

A brit Magnum sosem volt igazi sztárbanda, de azért elég szépen elzenélgetnek a '70-es évek eleje óta – (még ha volt is közben egy 6 éves kihagyásuk), ez pedig már a tizenötödik albumuk a sorban. Szerencsétlenek jól bele is álltak vele a földbe az SPV csődje miatt, pedig a gitáros Tony Clarkin és az énekes Bob Catley nevével fémjelzett zenekar mindig is minőséget szállított.

A recept a következő lehetett: végy egy fiatal, a húrnyűvés minden csínját-bínját értő virgamestert, szerződtess mellé néhány, underground szinten elismert muzsikust, írass velük egy nagylemeznyi anyagot, ezt jelentesd meg lehetőleg minél kisebb költségvetésből (magyarul spórolj minél többet a hangzáson és a borítón), majd pedig söpörd be az így befolyó összeget, és végül vigyorogj minél elégedettebb arccal.

1997-ben alakult a banda, és ha emlékeim nem tévesztenek meg, 2000-ben napvilágot látott, Reality in Focus című albumuk elismerést aratott belső berkeimben. Nos, ami a folytatást illeti, nem siették el a fiúk - de jó munkához idő kell, mint tudjuk.

Számos alkalommal elhatároztam: én már aztán semmin sem fogok meglepődni! Ám akadnak a világban olyan elvetemült zenész egyedek, akik folyvást arra késztetnek, hogy leszegett fővel, mélybe csüngő önérzettel kelljen elismernem: újfent, sokadszor is sikerült meghökkennem... Most sincs ez másként.

Aki valaha is látott fotót a Zanzibárról, sejtheti, hogy a zenekarvezető Sidlovics „Sidi" Gábor gitáros elég komoly Black Label Society fanatikus, régi cimborájával, a Cultusból ismert Tóth Leventével közösen összehozott másik bandája, a Mafia felbukkanásával azonban már tényleg mindenki számára nyilvánvalóvá válik majd a dolog.

Produced by Anders Friden. Studio Fredman. Mixed by Fredrik Nordström. Hűűű... mágikusan LÁNGOLÓ szavak ezek! Mi történt? Megszületett az új rokon az In Flames famíliában? Uncsitesó netán? Nem. Ez itten, kérem, nem tesó, ám legfőképp: nem uncsi!

Legtöbb esetben már a borító előrevetíti a zene, illetve a zenekar minőségét. A Made Of Iron borítója maga a vizuális gyönyör... A csapat nevét olvasva meg támadt egy olyan sanda gyanúm, hogy bizony az Iron Maiden nem hagyta hidegen őket. És tényleg.

Most kezdek neki úgy ötödszörre a kritikának. Ez a zene úgy csúszik ki az ujjaim közül, mintha egy tó közepén szeretnék kézzel halat fogni. És nem azért, mert nem lehetne mit írni róla. Különös, megfoghatatlan a Madder Mortem világa, mikor már sikerült belekapaszkodnom egy vezérdallamba, a következő dalnál megint nem tudom hol vagyok.

A Madder Mortem olyasfajta zenét alkot, amit képtelenség belehelyezni bármiféle skatulyába – és ez jó. Súlyos, kicsit progba hajló (mármint előremutató, nem matekos) dalok, pszichedelikusan idegesítő hangszínekkel gitárilag, és szintén hajmeresztő énektémákkal, valahogy összességében mégis működik, sőt. Minden furcsasága ellenére a zene megjegyezhető, szerethető elsőre. Sokadszorra meg aztán még jobban.

Szinte olvashatatlan logó, mi is lehetne más a megfejtés, mint black metal? A dallamosabb fajtából, de még nem annyira kommersz, mint plö a Dimmu Borgir. Nagy szerepet kaptak a billentyűk, leginkább erre épül a zene. Érzésem szerint a gitárokat túlságosan is alulkeverték, és a cineket is soknak érzem.

A hattagú norvég black horda több mint egy évtizedes múltra tekinthet vissza, a Suicide a negyedik korongjuk. Aktuális albumukat, már alighanem az utolsó bandák egyikeként, az Abyss stúdióban rögzítették, vagyis nem kisebb személyiségek működtek közre producerként, mint Lars Szőke és Peter Tägtgren, a Hypocrisy két oszlopos tagja.

Semmi kétség nem férhet hozzá, hogy a zseniális kópiabandák korát éljük. Hellfueled, Astral Doors, Perzonal War, Communic - mind hihetetlen magas színvonalon játsszák azt a zenét, amit évekkel korábban már megkedveltünk az eredeti előadóktól.

Ez a csapat már hallatlanban nagy kedvenc volt. Elég volt szakavatott cimborám ismertetőjét elolvasni, amelyet az első Machine Men EP-ről írt, rögtön tudtam, hogy nekem való zene. Nem is csalódtam a lemezek beszerzésekor: a Bruce Dickinson újkori szólólemezeiből nem keveset merítő, taknyosnak tűnő finn banda olyan pofátlanul elsajátította a jól ismert zenei világ összes trükkjét, hogy az még Bruce mester akkoriban friss Tyranny Of Souls anyaga mellett is megállta a helyét. Most pedig itt az új Machine Men, és mivel Dickinson szólólemezre kb. 2010-ben számíthatunk legközelebb (ha egyáltalán), még jobban lehet neki örülni.

Nem meglepő módon metalcore-t játszik a Ruhr-vidékről származó Machinemade God, akik stílszerűen jómunkásembereknek is tűnnek a fotók alapján. Többnyire. A csapat 2003-ban alakult és olyan nevek mellett volt lehetőségük koncertezni, mint a Born From Pain, Caliban, As I Lay Dying, a God Forbid, tehát nem az szürke eminenciások tábora nézhette őket végig.

Jellegtelen zenekarok, amelyeknek nem emlékszünk korábbi munkáira – mondhatnám és mondom is: annyi rémlik, hogy valamiféle divatos göteborgi fémet játszott a német brigád, de lövésem sincs többről. A borítója tetszett az előző lemeznek, a mostanié merő rettenet, gyakorlatilag egy fekete paca látszik az egészből.

Tűkön ültem az utóbbi két hónapban, alig bírtam türelemmel kivárni, hogy végre megjelenjen az új Machine Head album. Aztán csak megjelent... Lássuk. Az első szám (Desire The Fire) kellő súllyal rendelkezik, amiben legnagyobb meglepetésemre Robb Flynn rappelni kezdett. Jajaj - mondtam magamban, mivel elég ritkán tudnak maradéktalanul tetszeni a rap/metal dolgok - ám ez valami fergeteges! Komolyan. Csak színesíti a metalt, nem estek át a ló másik oldalára vele.

Ígéretes intróval nyit a negyedik Machine Head lemez, majd egy igazán lendületes riffel csalogatnak maguk után. Aztán Robb Flynn énekel, üvölt, énekel, üvölt, de inkább már énekel. Rapnek nem sok nyomát lelni, a Burning Red hip-hop hatású tételei a múlt ködébe vesztek.

Négy sorlemez után koncertlemezzel lepte meg közönségét a Machine Head. Igaz a hírekből lehetett tudni, hogy készül, mégis valahogy váratlanul ért maga a lemez. Talán azért, mert egy jól irányzott balegyenessel leküldött a padlóra az a nyers energia, ami árad itt a gépfej dalokból. Annak ellenére, hogy jómagam inkább az első két lemezt favorizálom, a puhább utolsó kettővel a magam módján megbarátkoztam (először túl is értékeltem a harmadikat), de nem érzem olyan tüzesnek ezeket, mint a korábbiakat. Szóval mindezek ellenére az összes dal ütősre sikeredett, nyak bemozdul, mert erre kell és kész.

Sokan, sok helyen, sokszor "leírták" már a Machine Headet, vagy elfogadták ugyan az utóbbi években kiadott lemezeiket, de szívből szeretni már nem tudták őket. Netán az első két lemez miatt görcsösen szeretni akarta a későbbieket is. Ebbe a csoportban tartozom én is, jelentősen túlértékeltem az utóbbi korongjaikat. Nem hittem volna, hogy még egyszer annyira imádni fogom a zenekart, mint anno, mikor a Davidiannel és az Olddal berobbantak szépen a kis életembe. Pedig de.

Az ezredforduló tájékán a többség szerintem egy lyukas garast nem adott volna azért, hogy a tábort erőteljesen megosztó The Burning Red és Supercharger lemezek után az oaklandi Machine Head még valaha visszaszerzi azt a respektet, amit legendás bemutatkozásukkal, a Burn My Eyes-zal és folytatásával, a The More Things Change...-dzsel vívtak ki maguknak. Aztán láss csodát, a 2003-as Through The Ashes Of Empires olyan váratlanul rúgta tökön az egész szakmát, mint annak a rendje.

Manapság egy borító vagy olyféleképp figyelemfelkeltő, hogy állat jó a grafikája (vagy a fotó rajta), vagy úgy, hogy a lehető legsemmilyenebb. A The Machete ez utóbbiak közé tartozik: sárga semmi, rajta a zenekarnév és a cím. Elég puritán. A srácok tikatikás svéd death/thrasht játszanak, a hozzá illő vastag gitárhangzással. Ennek ellenére finn a zenekar.