CD kritika

Ismerek valakit, aki ezt az albumot csípőből porig alázná és szanaszét fikkantaná - de most én írok róla. Én pedig mérsékeltebb és jóindulatúbb leszek a talján bandához, mert születési rendellenességből kifolyólag vajszívem van... Persze nem kizárólag az omladékonyságomról van szó: belőlem közel sem vált ki olyan erős ellenszenvet vagy fanyalgást ez az anyag.

Koncertalbum az egyik leghülyébb nevű zenekartól. Mivel nem vagyok egy nagy Lynyrd Skynyrd fan, így nem hördültem fel a korongot hallgatván. Nekem totál átlagos country rockot jelentett mindig a zenekar, azt hiszem, ahhoz, hogy futkosson az adrenalin az ereimben, minimum James Hetfieldnek kellett volna születnem!

„I've lost everything I've had, but I'm not dead, at least not yet", énekli Johnny Van Zant a 6 év szünet után megjelent új Lynyrd Skynyrd lemez nyitódalában, az óriási Still Unbrokenben, és az ember rögtön hisz is neki. Tényleg döbbenetes, hogy veri a sors minden idők legnagyobb southern rock bandáját, idén ismét a zenekar két tagja hunyt el (januárban Billy Powell billentyűs, majd májusban Donald Evans basszusgitáros), de a God & Guns szerencsére méltó emléket állít az elesett fegyvertársaknak.

George Lynch betonfejű önsorsrontó hírében áll, és az utóbbi egy-másfél évtized igazolni is látszott a '80-as évek egyik legtündöklőbb tehetségű gitárhősének legendáját: George játéka zenészek tízezrei számára szolgált kiindulási alapként a klasszikus Dokken albumokon, a '90-es évek új zenei trendjeinek hatására azonban kissé megkattanni látszott.

Meggyőződésem, hogy a talján szakik tévedésből postázták ki nekünk ezt az anyagot. Hogy miért, azt iziben részletezem. A muzsika jellemzői az alábbiak, legalábbis a mellékelt papirusz szerint: neo-klasszikus, középkori, gótikus, tradicionális. Ezzel alapvetően semmi gond - egészen addig, míg rá nem jössz, hogy az egészből teljes mértékben hiányzik a rockzene. De még az írmagja is.

A Lux Occultáról vajmi kevesen tudhatnak bármit is nálunk, maximum olyanoknak mondhat valamit a név, akik nem tartják cikinek, ha nem nyugati, hanem keleti zenekar után kell kutatni. A Lux Occulta ugyanis lengyel. Úgy látszik náluk sem csak a Vader a metal. A Lux Occultától kb. két perc alatt lepadlóztam. Úgy, hogy az égvilágon nem tudtam róluk semmit és direkt nem is kerestem rá semmi infóra, hagytam, hogy a zene beszéljen önmagáért. Beszélt.

A Lunatic Asylum Darkened című anyagáról is nekem volt szerencsém írni, és akkoriban valami olyasmit vontam le végső konklúzióként, hogy a potenciál megvan a csapatban, épp csak bátrabban kéne nyúlni a didgeridoohoz, illetve kerekebb nótákra lenne szükség. (Merthogy a Lunatic Asylum érdekessége az ausztrál hangszer, melyet vajmi kevesen használnak hazánkban.) Úgy látszik, a srácok megfogadták a tanácsomat, az Insanity ugyanis köröket ver előző anyagukra!

Sejtelmes intróval kezd a Luna Field albuma, akár élve is eláshattak bárkit, míg rögzítették e fura zajokat, majd utána igazi bugyborékolós hörgéssel kísért death metal csendül fel, dallamosabb gitártémákkal. Pár perc múlva már azon töprengek, hogy lent a mosógép készül felmondani a szolgálatot, vagy kint élve nyúznak valahol egy macskát, netán a saját bal heréjére lépett egy szarka a kertben. Kissé különös a vokalista hangja ugyanis.

Szokványos kísérteties intróval kezd az új Luna Field lemez, aztán belecsapnak a lecsóba, ahogy azt az előző lemezen is tették. Tulajdonképpen sok újat nem lehet elmondani a Diva című albumukról, ugyanazokat a jól bevált kliséket ragasztgatták össze, mint eddig. Az meg ugye valamelyest visszalépésnek tekinthető, ha egy zenekar a Season Of Misttől átkerül egy olyan görög labelhez, amelyik finoman szólva nem az igényes kiadványairól híres. Legalábbis eddig kevés ilyenhez volt szerencsém.

Ha lenne olyan kategória, hogy diszkógótmetal, akkor a Lullacry kiválóan beleillene ebbe a skatulyába. Akkor most gyártok egy ilyen műfajt, jó? Vehemens kezdés, mondhatni igen felfokozott hangulatban tolják a lovemetalt Lullacry-ék, aztán picit visszavesznek a tempóból, a második nóta már nem a húsos riffekről szól, inkább a dallamokról, az érzelemdús refrénről.

Kissé megmunnyadt, 2003-as albumról van szó, de mivel mostanság került a karmaim közé... A spanyol Lujuria nem kezdő csapat, a fent megnevezett pakk már az ötödik "nagylemezük", számomra mégis ismeretlenek voltak ezidáig.

Mindig érdekes megismerkedni olyan zenei közeggel, ami eddig ismeretlen volt számomra, talán ez vezetett ahhoz, hogy elővegyek egy olyan promót, amit még tavaly év vége felé tettem félre. Eddig nem voltam ismerős a litván black metal színtéren, ezért negatív előítélet nélkül tudtam meghallgatni ezt a splitet. Gyakorlatilag vártam a csodát, hiszen ki tudhatja, lehet, hogy ki sem tudom majd venni a lejátszóból a lemezt. Nos, nem így történt, de a végeredmény azért korántsem olyan rossz, mint gondoljátok.

Itt a monumentalista mániákus az eszelős kórushegyeivel és a három operaháznyi szimfonikus zenekarával. Egy Turilli albumnak azért nem tudok annyira örülni, mint egy Rhapsodynak, mert teljesen szükségtelennek tartom. Olyasvalami ez, mintha pl. Kerry King évente kiadna egy szólólemezt, amelyen totálisan Slayer-szerű nótákat teker. Vagyis a kérdés: mi értelme az egésznek?

Egy igencsak ledér hölgy két gigantikus kutyával az oldalán. Jót ígér ez?... Érzésem szerint nem. A zene lendületes rock'n roll alapú zene, kicsit csörgős dobokkal, a refrénnél picit hamisan. Ja, női énekessel. Lehet a borítón látható démon. És tényleg.

Az Obituaryból, illetve a Six Feet Underből ismert bárdista, Allen West rántotta össze ezt a csapatot Ben Meyer gitárossal, Richard Bateman bőgőssel és Curt Beason dobossal (mindhárman a Nasty Savage tagjai voltak egykoron), valamint Rich Hornberger hörgőgéppel.

A német Louis Cypherről itthon nem sokat hallottunk, pedig az infólapjuk szerint a német rajongók majd megvesznek értük. Mind a háromszáz lelkes. Ezt hívják fényezésnek. Egyébként '97 óta léteznek, akkor még true metal zenekarként tengették napjaikat, aztán nem tudni, minek a hatására, de ma már modernizálták magukat.

Brit kiadó válogatás cd-jét takarja a fenti kissé erőszakos cím. Figyelemfelkeltő, az tény. Bár 2001-es kiadás, mostanában jutott el hozzánk és nagyrészt feltörekvő nu metal csapatok zenélnek rajta.

A kiadó egy igényesen kivitelezett dupla albumot juttatott el hozzánk, mely betekintést nyújt abba a világba, amit az istállójukhoz tartozó zenekarok képviselnek. A két korong összesen huszonnyolc felvételt tartalmaz. Csupán néhány név az ismertebbek közül: Human Fortress, Lana Lane, Mob Rules, Rhapsody, Luca Turilli, Wizard.

A Limb Music Productions ismételten eljuttatott hozzánk egy bőséges válogatást ama zenekarok munkáiból, melyek a kiadó védőszárnyai alatt ténykednek. Eme bandák túlnyomó többségéről jobbára én írtam kritikákat a közelebbi, illetőleg a kissé távolabbi múltban, ezért nem látom értelmét az egyenkénti elemzéseknek. A Limb profilját túlnyomó részt a dallamos heavy-power vonalat képviselő bandák alkotják.

A Lost Souls eddig sem az eredetiségről volt híres, és ezután sem erről lesz. Hogy mást nem mondjak, a nyitó Cavity akkora Korn nyúlás - még énekileg is -, hogy még Jonathan Davis is elpirulna. Hogy ezen kívül "kiket" lehet hallani a lemezen? Nos: Nailbomb, Fear Factory, Machine Head, Sepu, Prong (szóval a szokásos társaság), hogy csak a legszembetűnőbbeket említsem.

Nem kegyelmez új lemezével a lengyel Lost Soul, a mintegy 55 perces korongon csakúgy sorjáznak a 6-7 perces death monstrumok, sőt, az albumot egy majd' 10 perces szerzemény zárja. Az Immerse In Infinityhez tehát nem árt a technikás death metalnak minimum fanatikus szintű imádata, de a jó hírem az, hogy a lengyelek ezúttal igen nagyvonalúan hálálják meg az irányzat rajongóinak lojalitását.

A Lostprophets volt az a zenekar, amelyik valamelyest visszaadta a brit rockbandákba vetett hitemet. A walesi brigád a nu metal-őrület kellős közepén bukkant fel a 2001-es thefakesoundofprogress albummal, és habár az album teljesen természetesen illeszkedett az akkori trendek vonalába, egyszerre képviselt valami olyan pluszt, amiről a fél évtizede menő modern rockcsapatok legfeljebb csak álmodhattak.

A Lostprophets az évtized egyik nagy kedvencének számít nálam, mindhárom lemezüket eddigi rengeteget hallgattam, de a The Betrayed hallatán azért tudatosult bennem, hogy a hátrányai is megvannak annak, ha egy zenekar már az első albumán is teljesen kialakult, érett zenei világgal és letisztult hangzásképpel rendelkezik.

Jajj. Talpig bőrben, köpenyben, vastag csíkokkal kimázolt felsőtest és arc, akinek van még, annak lobogó haj is, és jönnek, csak jönnek, lábuk alatt disznó-, patkány-, keselyűfejű öltönyös figurák marionettbábuként mozgatják az embereket, hejj, a borítótervező kifogyhatatlan volt klisés ötletekből, bizony.

A banda első albuma (Awakening the World) számomra azt sugallta: rejtezik további erő, fantázia a csapatban. Most elérkezett az idő, hogy a srácok bizonyítsák: nem hiába bíztam bennük. Az új korong egy meglehetősen hosszú, futurisztikus bevezetővel indul, majd megdörren a Pure - s megnyugodhatok. Megnyugodhatunk... A mjuzik továbbra is dinamikus, sodró, dallamközpontú. Igazi klasszikus power zengedez.

El nem tudom képzelni, milyen ingerszegény környezetben kell ahhoz felnőni, hogy egy kiadó szerződtessen egy olyan brigádot, mint a Los Los, mivel azt humorosnak tartja. Ennél még Sas József komplett életműve is üdítőbb és szórakoztatóbb.