CD kritika

Három szám, alig több, mint huszonhat percben... mielőtt még valaki doom szerzeményekre asszociálna, leszögezem: ez inkább egy műfajhatárokat tágító album. A 2001-ben alakult francia trió elég sajátságos, sötét hangulatú zenével taglóz le bennünket, amely határozottan a black metalban gyökerezik.

Senki ne gondolja, hogy hirtelen időgépbe, netán dimenzió-labirintusba került. Pusztán arról van szó, hogy bár a Lanfear épp a közelmúltban dobta piacra vadiúj albumát, mi még sajnos az előző munka értékelésénél tartunk - ugyanis csak ezzel rendelkezünk...

Nemrégiben amiatt puffogtam, hogy míg a világ eszementül lohol az orra után, mi még ott tartunk, hogy egy-egy banda frissiben sült, ropogós korongja helyett kénytelenek vagyunk a régebbiekkel cöcmötölni. Nos, ezúttal nincs okom duzzogásra - itt az új Lanfear, amelyre már akkor is rém kíváncsi voltam, amikor az előzővel ápoltam le újra és újra az agyamat.

A német progmetal szcéna csendben, de megbízható minőségben szállítja a lemezanyagokat, többé-kevésbé rendszeres időközönként. Nem is tudom, a Dream Theater sikere mennyire volt konkrét hatással a bandákra, elvégre legtöbbjük még az Images And Words környékén vagy előtt is ténykedett már, sőt, némelyikük már a When Dream előtt is létezett.

A dark/doom és a legelborultabb zenék igazi depresszív, elszállós hangulatait felelevenítő 8+1 dal talán a stílus legkiemelkedőbb lemezét jelenteti meg most 2001-ben.

Bár a kiadó az InsideOut, és kiadványaikban ritkán csalódtam, most úgy érzem sikerült melléfogniuk. Lana Lane egy hölgy - kinek ez már a 4. stúdióalbuma -, aki amolyan szimfonikus hatású metalban utazik. Lana férje - Erik Norlander - volt a korong producere, ill. a billentyűs hangszereken ő játszik.

Szegény lófejű Lana Lane első európai terjesztésű korongjával, a Queen of the Oceannel nem aratott nagy sikert nálam tavaly. Hiába lelkendezett érte egész Japán, hiába kiáltották ki a szimfonikus rock királynőjének, ez nem mentette meg attól, hogy utánérzésesre sikeredett, lapos szerzeményekkel megtöltött, rosszul kevert korongját ne hajítsam fanyalogva a sarokba.

Lassú a barátkozás Lana Lane albumai és köztem. A Queen Of The Ocean borzasztó hangzása és vérszegény dalai agyoncsapták az egyébként nagyon szép hangú énekesnő teljesítményét, nem véletlen, hogy a következő korongra, a Secrets Of Astrology-ra Arjen Lucassent hívták meg segítségül, dobja fel dalszerzői géniuszával a dalokat. Sikerült neki.

Szerintem Lana Lane csúcslemeze nem a Queen Of The Ocean, mint azt sokan mondják, hanem az eggyel későbbi Secrets Of Astrology. Bár a Queennel robbant be az énekesnő Európában, a Secrets mind hangzásában, mind nótáit tekintve etalon a LL-életműben, legalábbis szerintem.

Sebet kaptál, lerogytál és elfeküdtél a sárban, miközben égő paloták, romok között az ellenség egységei már szabályos alakzatokban menetelnek tőled nem messze. Lassan elernyedve arra vársz, mikor kapod meg a kegyelemdöfést. Hozzád érnek, de döfés helyett egy sorozatot adnak le a győztes forradalom katonái, majd még néhány lövést lassan.

Meggyőződésem, hogy az újhullámos amerikai metalbandák közül a Mastodon és a Trivium mellett leginkább a Lamb Of Godra várnak még nagyon komoly dolgok az elkövetkezendő években. A virginiai ötöst sokan a metalcore vonalhoz sorolják, de aki így tesz, az nagy valószínűséggel soha az életben nem hallgatta meg odafigyelve Mark Mortonékat. Ne kerülgessük a forró kását: ez itt konkrétan thrash, csak éppen annak egy abszolút naprakész, modern formája. Ráadásul ezek az arcok ugyanolyan kifinomultan zenélnek, mint a Bay Area legnagyobb mesterei annak idején.

Az előző Lamb Of God lemez, a Sacrament 2006 legjobbja volt számomra, így aztán kissé óvatosan közelítettem a Wrath-hez, főleg a szokásos előzetes „ez az album aztán tényleg minden eddiginél jobb lesz" nyilatkozatok fényében, de szerencsére nem volt különösebb ok az aggodalomra. A richmondi ötös nem nagyon változtatott a nyerő formulán, még ha igyekeznek is néhol így beállítani az új dalokat.

A Forever Autumn sokkal kevésbé fémes, mint az eddigi LOT lemezek, egy sokkal letisztultabb, nyugodtabb, érettebb produkció. Amint felcsendült a So Fell Autumn Rain, már az első hangok hallatán bele lehet feledkezni a muzsikából áradó mélységes bánatba. Utána a Hold On Tight, ha lehet, még depressziósabb ösvényekre evez.

Amikor a beleszarós sunshine rock egyik alapbandája kihozta a Rip The Covers Off lemezt, sokan szétmaszatolták a gatyájukat, mivel a feldolgozáslemezeket általában az adott banda hörgő dinoszauruszként történő kivérzése szokta követni. Hála az égnek, Phil Lewisék képesek voltak összekapni magukat, ráadásul még paródiát sem csináltak magukból mint pár korszakukbeli pályatárs, szimplán csak összehoztak tizennégy olyan dalt, amelyekben tökéletes arányban vegyül a pálmafás tengerpart és a garázs, a sleaze és a punk, a dátumot meg visszaállították a 80-as évek végére.

Ez az austini csapat a „szeresd vagy gyűlöld" csapat eszményi megtestesítője. A - főként - külföldi lapok kritikáiból úgy ugranak ki a dicsőséget zengő betűk, mint valami divatos, 3D-s filmből a bábuszerű szereplők, közben pedig a fórumozók és hozzászólók úgy köpködnek a bandára, mintha mindezért fizetést kapnának.

Négy évvel ezelőtt – tekintettel az Iron Maidenhez fűződő viszonyomra – megelőlegeztem az A Matter Of Life And Death-nek 9 pontot, de így utólag visszatekintve bőven elég lett volna eggyel kevesebb is. Félreértés ne essék, összességében a mai napig jónak tartom az utolsó lemezt, az akkor formátlanabbnak ítélt részletek azonban azóta sem értek be róla, és ugyanúgy túlságosan hosszúnak találom most is, mint 2006-ban.

A Bill Steer csodagitáros (ex-Carcass, ex-Napalm Death, de ezeket talán ide sem kellett volna írni, annyira alap) vezette Firebird sosem tudott igazán megnyerni magának. Nem voltam képes megérteni, hogy egy korábban ennyire az újra törekvő ürge hogyan tud ilyen öreges, lapos és helyenként bizony kimondottan unalmas muzsikát művelni, és hogyan elégedhet meg néhány hányaveti módon odavágott, elmaszatolt gitárszólóval, mikor ennél sokkal többre lenne hivatott.

A tavalyi évben győzedelmes visszatérést produkáló holland Asphyx nem kíván segget csinálni a szájából, és bizony addig üti a vasat, amíg meleg. Hét éves kihagyás után úgy tűnik, a hollandok végre ismét a jó úton járnak, hiszen történetük egyik legerősebb lemezét követően idén a tetemes, huszonhárom évnyi pályafutásukat legelső koncert DVD-jükkel ünneplik meg.

Előzetesen elég rossz ötletnek tűnt az Accept újonnani visszatérése. Minden idők egyik legnagyobb német heavy metal bandája egyszer már felmelegítette a levest a '90-es évek első felében, ám a lendület egy bivalyerős (Objection Overruled) és egy hozzájuk képest kicsit túlbrutalizált, de még mindig jó (Death Row) album után megtört.

Nem mondanám, hogy AOR szakértő lennék, mégis, nem féltem ezt a bandát saját magamtól, hiszen nálam még mindig jobb kezekben van, mint brutálisabb muzsikákhoz szokott fülű fiatalabb (evégett az efféle muzsikától sugárban hányó) vagy idősebb, túlzottan is nosztalgiára hajlamos (ezért a "felnőtt rock" iránt talán szubjektíven lágyszívű) munkatársaimnál.

Arról már hallottam, hogy a Lacuna Coil gótikus metalban utazik, de az meglepetésként ért, hogy olaszok. Mostanában erőre kaptak az olaszok és jobbnál jobb csapatokkal árasztják el a metal piacot (Eldritch, Rhapsody, stb...) A Lacuna Coil számomra nagyon kellemes meglepetést okozott igazi melankólikus, Paradise Lost hangulatot árasztó muzsikájával.

A Halflife-ról nekem speciel egyik kedvenc PC-s játékom jut eszembe, így most megpróbáltam elvonatkoztatni az agyas gyilkolászástól a gótikus metal (vagy ilyesmi) irányába. Fenti olasz csapat hazánkat is megjárta tavaly a Grip inc. előtt, egész korrekt zenét játszanak, de még nem az az "eldobom magam a színpad előtt" típusút.

Aligha kétséges, hogy az Unleashed Memories album kiugró sikere után nem kis nyomás nehezedett az olaszokra. Merre tovább, melyik úton?.. A csapat elbűvölő énekesnőjén, Cristina Scabbián, ha igaz, ma már egyes férfimagazinok olvasói is buzgón legeltetik a szemüket, ideje volt tehát, hogy az avatott füleknek is jusson némi friss csemege.

Tilo Wolffnak sosem volt problémája azzal, hogy egy kiadó igényeinek megfelelő muzsikát kelljen komponálnia, hisz a kezdetektől fogva - amikor a Lacrimosa név mögött még csupán egyes-egyedül rejtőzött - saját kiadója által jelentette meg műveit. Tilo Wolff nagyon szerencsés emiatt. Ugyanis soha nem lenne képes megalkudni és fejet hajtani bármiféle trend, elvárás előtt

Mióta van szerencsém tudni a Lacrimosa létezéséről, elvakult, elkötelezett hívük, rajongójuk, istenítőjük, alattvalójuk vagyok. Előre kell bocsátanom, mert előfordulhat, hogy elragadtatom magam... Ez a vadiúj, Echos album mellé kiadott (első) single. Öt dalt tartalmaz, melyek közül kettő maga a kislemez címadója (single, illetve album változatok), akad egy kizárólagosan itt megjelenő felvétel, valamint két remix. De vegyük őket sorban.

Minden évben pirosbetűs ünnepnap számomra, amikor kézbe vehetem Tilo Wolff legújabb csodáját. Idén sincs ez másképp... A koncepció mit sem változott. Megmaradt a kezdetek óta kidolgozott fekete-fehér világ a külcsínben. Ami ellenben a belsőt illeti...