CD kritika

Kifejezetten elegáns, szép köntösben jelent meg a legutóbbi Lacrimosa albumhoz társuló "kislemez". Maga a CD proccra úgy fest, akár egy mosásban összement bakelit korong, a borító, valamint a képanyag pedig hűen ragaszkodik a szimfomán mester kezdetektől felvett, szigorúan fekete-fehér világához.

Mérsékelten északi hangulatú, olykor melankolikus színekben játszó, dallamos dark-gothic zenét játszó bandáról van szó. A hatos Münchenben rögzítette új albumát, amelyet aztán Londonban kevertek, végül pedig a legendás Finnvox stúdióban fényezgettek tökéllyé. Az albumra felpakolt muzsikát hallva egyaránt eszembe jut az Icon-időszakos Paradise Lost, a To/Die/For és a HIM, de a kútmélyen búgó férfiének miatt Ville Valo mellett Peter Steele neve sem véletlenül lebegdez az éterben.

A korongon található fotók alapján bizonyosak lehetünk benne: a taljánokat ezúttal a Fashion TV szponzorálja, az új trend pedig: bőrnaci és kényszerzubi. De ez nem is meglepő, ha belegondolunk, hogy ők már valószínűleg szembesültek saját, nem túl bizalomgerjesztő CD-borítójukkal...

Megtámadták magazinunkat a tengerentúli zenekarok, ismét Amerikából érkezett egy csomag, ráadásul black metal zenekaré. A zenekar gitáros/vokalistája, Szappan, khm. Nem. Xaphan küldte el legújabb lemezüket, amin hamisítatlan európai black metal játszanak, a szokásos pandamacis arcfestéssel.

Ajjaj, már megint támadnak a sírós szemű pandamacik, kétszázas szögekkel kivert csuklószorítókban acsarogva... A borítón látható nyusziszemű, bakfejű figura pedig jól festett volna mondjuk egy 15 évvel ezelőtti, Bathory, Diktátor, vagy hasonló black csapat lemezén... de ma kissé megmosolyogtató. És tegye fel a kezét az, aki a K.O.A. rengeteg mini CD-je, EP-je között kiismeri magát, és meg tudja mondani hányadik lemeznél is tartunk?! A megfejtőnek felajánlom a Slayer Hell Awaits kazettámat...

Sosem szerettem az AC/DC-t. Erre most kaptam egyet Svájcból. A képzavart tisztázandó, a Krokusról beszélek, akik bizony az öreg kontinens legprofibb acélvécé-imitátorai. Ahogy a Mad World című első dal elindul, kapásból jönnek a jól ismert 2-4-es szögelések dobon, a 20 éves rakenról riffek, és az ének, ami bizony egy az egyben Brian Johnson alkoholáztatta nyávogása (ami vagy nagyon bejön valakinek, vagy nagyon nem... Sajnos nekem nagyon nem).

A több mint 35 éves (!) svájci Krokus errefelé nem számít igazán ismert névnek, otthon azonban nemzeti hősök, és a '80-as évek első felében Nyugat-Európában és a tengerentúlon is jól futott a szekerük. A csúcsra minden bizonnyal az 1982-es One Vice At A Time és az 1983-as Headhunter albummal értek fel, utóbbi az Államokban is platinalemez lett: svájci előadó sem azelőtt, sem azóta nem büszkélkedhetett ilyesmivel.

A korai Deicide brazil utánérzése, annak minden újszerűsége és egyénisége nélkül, ráadásul a logót fakezűbb piktor barkácsolta, mint az Obscenityét, az ilyesmitől pedig már eleve nyűgös leszek.

12 éve terrorizálja a világot a brazil Krisiun hipergyors death metaljával. A Works Of Carnage-on sem hazudtolják meg önmagukat, hipergyors death metalt játszanak, nem mást. Ugye most meglepődtetek? Igazából bármelyik lemezükről be lehetne rakni ide a kritikát, kicserélve a számcímeket, senkinek nem tűnne fel a turpisság.

Habár Brazíliáról nem a metal az, ami elsőként eszünkbe jut, ez a népes dél-amerikai ország mégis igen fontos helyként szerepel a kemény zenék térképén. A '80-as években ugyanis innen indította hódító hadjáratát a mára legendává vált Sepultura hordája, hogy aztán hazájának határain túl is új utat mutasson a műfajnak.

Ha jól számolom, a Kreator 16 éve van a pályán, a '89-es Extreme Aggression volt a pályájuk csúcsa, az utána kiadott albumaik elég vegyesek, nem is igazán sikerült megőrizni a pozíciójukat, kezdtek eltűnni a középszerűség süllyesztőjében. Eddig.

Höjj, höjj, höjj - a közönség részéről. Kis gitáros intro, majd az utolsó lemez legjobb dalába, a Violent Revolutionbe csapnak bele germán thrashereink. Alaphangulat megadva, höjj. Aztán jön mindjárt a Reconquering The Throne meg az Extreme Aggression és így szépen sorban a Kreator alapvetések. Annak idején a Moby Dick innen csente a riffjeit. Érdekes a lemezcím, nemtom, a live szó nélkül képtelenek koncertlemezt kiadni a zenekarok, ez valami fixáció lehet, úgy látszik.

Miután meghallgattam az új Kreatort, első gondolatom az volt, hogy kimegyek a fürdőszobába a borotvapengéért. A szövegkönyv olvasása közben hallgatni a zenét ugyanis olyan hatást vált ki, hogy még Disneyland fölött is garantáltan elsötétül az ég, ha az ember épp ott nyomatja discmanben a korongot. Terror, halál, szenvedés, azaz a szokásos Kreator-témák...

Az új Kreator opuszhoz képest az Agresszív Sündisznócska maga a Kockásfülű Nyúl! Olyannyira antiszociális ugyanis a Hordes of Chaos, ami tényleg minden várakozásomat felülmúlta. Nyilván a Kreator sosem volt az a puhapöcs brigád, az új anyaggal azonban az amúgy igencsak tüskés Enemy of Godra is sikerült ráverni jó néhány kört.

A meglehetősen ócska, death metalt sejtető borítóba csomagolt, még tavalyi megjelenésű Kragens lemez az idei év legnagyobb meglepetése, melyet ismeretlen banda okozott számomra. A jobb híján power metalként aposztrofálható muzsika ugyanis egyszerre sötét, agresszív, fifikás ám ugyanakkor kellően változatos, fogós és dallamos is. Egyszóval profi, kiérlelt teljesítmény, ami kábé annyira ütött be nálam, mint tavaly a Biomechanical.

Barátságtalan Nuclear Blastes, papírtokos promó cd tok, rajta egy randa gép-koponyával. A hátlapon négy marcona cyber-rocker úgy néz rám, mintha digitális hentesbárddal akarnák kinyírni a nem létező kutyámat. Tyühej.

Borító: Derek Riggs. Finnvox stúdió. Szólóalbum - de minek? Nagyjából ennyi a történet. Egyszerre közli velünk az anyag igényes terítését - és többé-kevésbé annak a tényét, hogy enélkül is túléltük volna a nyarat. Rendben, a zene nem tiszta Strato, ezt el kell ismerni, noha dallamos, gyors, dinamikus.

Noha úgy tűnik, a Strato kényszerűségből rövidebb-hosszabb ideig parkolópályára áll, a rajongóknak azért nem kell teljesen "Timo-mentesen" maradniuk, hisz a szétforgácsolódott csapat hangja előállt második szólóalbumával. Elkészítéséhez részben a korábbi stáb gereblyélődött össze, de észak népének bazseváló sava-borsa mellett itt penget a szimfonisztikus Mike Romeo is...

Tisztelt Nagyérdemű! Ezennel bemutatom a finn trollok unokatestvéreit! No igen, ők azok. Akik állati bőrökbe bújva, kócosan, koszosan, bolhásan és elvadultan bolyonganak a hideg észak végtelen erdőségeiben. A természet ölén tengődnek, jobbára hasonulva annak vadaihoz, madaraihoz és halaihoz. Élelmük javarészt magvakból és fakéregből áll, ami mellé olvadt havat isznak, no meg olykor rókalyukak mélyéből előkotort Finlandiát.

A finn tivornyás vademberek újabb gyöngyszeme. Annak idején odáig meg visszáig voltam e folkos társulat Voice of Wilderness albumától, így igen nagy örömmel (és elvárásokkal) néztem elébe újabb művüknek. És nem kellett csalódnom.

A Korogba először az 1997-es Szigeten botlottam bele. Öreg este van, lófrálok éppen a Wanted színpad körül, amikor hirtelen rákezdik. Né, mondom, az ott a Lukács Dávid, aki egyik fülén fejhallgatóval, takkjelre nyomja az ütemet, koncerten, éjjel egykor, huszonhét lézengő egyetemistának, jórészt félrészegek, a szerencsésebbje egészen az. Hiába, az elkötelezettség, a zene iránti feltétlen tisztelet, meg ilyesmi.

Mire a Korog új lemeze megjelent - ami tulajdonképpen évek óta készült vagy kész volt - , addigra a vándormadárként funkcionáló Csihar Attila már újra a Mayhemben teszi tönkre a hangszálait, a helyére pedig a Neural Booster grindcore formációból érkezett az utánpótlás. De ez még a jövő zenéje, lássuk a furcsán sötétbe burkolt Korog lemezt, melynek címe sincs.

A teljes ismeretlenség homályából talált rám a Koroded, akiket általában "lemetalcore"-oznak, ennek ellenére nekem inkább az extrém metal ugrott be inkább a zenéjükről, az első számról konkrétan a Fear Factory. (Illetve később is eszembe jutott pár helyen, főleg az utolsó nótánál, ami elmehetne tiszteletbeli FF dalnak is, hehe.)

2007-es, de nem egészen friss ez a kiadvány, hiszen februárban jelent meg, de annak ellenére is érdemes róla néhány szót ejteni, hogy a tavaly decemberben rögzített MTV unplugged buli óta azért történtek dolgok a Korn környékén. Egyrészt David Silveria dobos bizonytalan időre elhagyta a fedélzetet, másrészt július végén megjelent a cím nélküli új stúdiólemez, amit még akkor sem túlzás az év egyik csúcsteljesítményeként aposztrofálni, ha a tábor jelentős része nem tud vele mit kezdeni. A zenekar tehát már túllépett ezen az akusztikus koncertanyagon, amivel kapcsolatban egyébként mindvégig azt kommunikálták, hogy csupán egyszeri különlegesség.

A Kornnal kapcsolatban csak annyi tűnt biztosnak az elmúlt pár évben, hogy fogalmuk sincs, mit is csinálnak igazából. Először ugye elment a Jézust megtaláló Head, utána kihozták a legjobb esetben is csak összeszedetlennek nevezhető See You On The Other Side albumot – nekünk közben még becsúszott az a rossz emlékű szigetes fellépésük is – , aztán idén előrukkoltak az ezt-inkább-nem-kellett-volna-srácok típusú akusztikus anyaggal, de akkor már David Silveria dobos sem volt velük.

Teljesen elképesztő módon idén valahogy a progos zenék találtak be jobban nálam, ami talán mégsem annyira meglepő, hiszen mostanság a (DT) standardokból kilépve (illetve azt meg sem találva) más utakat keresgélnek az ilyesféle csapatok. A svéd Korea is valami ilyen vonalról érkezett, noha a progosságot csupán szőrmentén lehet rájuk húzni. Lassacskán kezd kialakulni egy olyan új műfaj(kavalkád), amire a kritikusok még csak most keresgélik a jelzőket, hamarosan meglesz ennek a saját neve, addig bajlódhatunk a körülírással.