CD kritika

Jorn Lande egyszerűen képtelen nyugodtan ülni a hátsóján, mindig muszáj csinálnia valamit. Most például két speciális lemezzel jelentkezett egy időben: az énekes szólókarrierjének legjobbjai között szemezgető The Gathering című válogatással szemben az Unlocking The Past kizárólag feldolgozásokból áll, melyek között akad olyan, ami már megjelent korábban, nagy részét viszont lemezen még nem lehetett hallani Landétől.

Ahhoz képest, hogy manapság már nem szakítja szét magát évi huszonnyolc lemezen, Jorn Lande új albuma mintha kicsit a megfáradás jeleit mutatná. A stagnálás már a két évvel ezelőtti The Duke albumnál is a napnál világosabb volt, ott azonban a jobbnál jobb nóták még feledtetni tudták, hogy a korábban mindig és mindenhol új utakat kereső, kísérletezgető főszereplő kényelmesen letáborozott egy ponton, ahonnan nem igazán akaródzik továbblépnie.

Alapvetően semmi gond nincs azzal, ha valaki egy idő után már jottányit sem változtat a nyerő formulán, még akkor sem, ha azelőtt többek között éppen kísérletező kedvéről, sokoldalúságáról lett híres a szakmában. Jorn Lande is ebben a cipőben jár: szólócsapatával lehorgonyozott egy ponton, ahonnan nem igazán akaródzik elmozdulnia.

Különleges lemezt készített Jordan Rudess billentyűmágus. A tavaly szeptemberi tragikus terrortámadás után pár nappal úgy érezte zenével kell kifejeznie az érzéseit. Ezért szervezett egy szólókoncertet 2001. szeptember 24-én. A koncert előtt pár perccel még sejtelme sem volt, hogy mit fog játszani. Bátor ember. De profi.

Oliva esetében nehéz elfogulatlannak lenni - rosszindulatúnak pedig egyenesen lehetetlenség. (Nem mintha bármikor is célom lenne ilyesmi.) Egyrészt ott van a Savatage, a maga zsenialitásával és elvitathatatlan érdemeivel. Jon nélkül a Sava sosem lett volna az, ami. Másrészt ott van az énekes, akinek egyedi, kifejező hangját mindig csíptem.

Ünnep van! No, azért senki se rohanjon baltával, csákánnyal és nemzeti színű lufival az utcára. Ez az ünnep bensőséges: nekünk, beavatottaknak szól csupán. Oliva papa újfent alkotott. S hogy e tényt tetézzem némiképp: amit ezúttal összebütykölt, az biz' nagyobbra sikeredett, mint maga a Tadzs Mahal...

Öreg progger nem vén progger. John Wetton, a King Crimsonból, Asia-ból és még egy rahedli más ős-prog legendából ismerős bőgős-énekes (-ésatöbbi) jó sok évig csak mindenféle válogatásokat, koncerteket és feldolgozáslemezeket bírt szülni, de most valahogy kifigyelt belőle egy teljesen új lemez 11 új dallal.

Kicsit csalóka John West új lemezének címe, hiszen igaz, hogy szólóalbumot 2002-ben csinált utoljára, de azóta 5 albumon is hallhattuk egyéni hangját: két Royal Hunt és két Artension között még egy Feinstein anyag feléneklésére is futotta idejéből és energiájából. Ez utóbbi amúgy Ronnie Dio unokatestvérének, David Feinstein gitárosnak – akivel Ronnie anno az Elf-ben nyomta – kompromisszummentes metal projektje.

John 5 egy egzaltált fejű gitáros srác, aki Marilyn Manson mellől lehet ismerős sokaknak, de feltűnt Paul Stanley valamint Meat Loaf idei lemezén, illetve játszott már David Lee Roth-szal is korábban, most meg Rob Zombieval mocorog. Ez az első szólóanyaga, ami még 2004-ben jött ki és mellesleg kifejezetten élvezhető muzsikát rejt.

Joey Eppard a Wake Pig c. lemezzel igen nagy meglepetést okozott 3 (Three) zenekar énekes/gitáros/főnöke. Ez az idestova ötéves kiadvány azonban még a banda komolyabb felfutását megelőző időkből származik, amikor is Joey tizenöt dalt rögzített kisebb stúdiókban – sőt, ha hihetünk a bookletnek, otthon a faliszekrényben is.

Bárki bármit mond, az azért még mindig eseményszámba megy, ha a régi klasszikus „gitárhősök" kiadnak egy új lemezt. Joe Satriani annak idején óriási kedvencem volt, a Crystal Planet albumáig szinte betéve tudtam a dalait, az Engines Of Creationt még úgy-ahogy szerettem, aztán jött egy kis szünet, én is belefáradtam egy kicsit az ilyesféle gitárzenékbe, ha ilyesmit akartam hallgatni, inkább előkotortam a régi kedvenceket.

Meglehetősen illúzióromboló az Aerosmith házatáján támadt újonnani kavarás, főleg, hogy az ember már biztosra vette: a bostoni öregfiúk végérvényesen túlléptek a nehéz periódusokon, és manapság már csak önfeledten élvezik a veterán rockerek stadionturnékkal szegélyezett békés életét.

Amerikában, ha egy zenész blues-t, countryt vagy keresztény rockot játszik (netán ezek ötvözetét, hehe), megélhetésével sok gondja nem lesz, ezek a stílusok ugyanis trendektől függetlenül óriási tömegeket szólítanak meg odaát. Joe Bonamassa pedig, bár Európában nem lehet túl ismert a neve, szintén remekül „elvan" otthon bluesgitárosként, máskülönben hogyan is tudta volna megfinanszírozni Kevin Shirley sztárproducert aktuális lemezének munkálataihoz?

Ha a banda logója nem hasonlítana távolról a módszeresen szétkent hányásra, a névből még azt is hihetné a naiv gondolkodású zenehallgató, hogy itt valami sivatagi pusztulat zenét fog hallani. Erre a stoner hangulatra a vöröses borító még rá is tesz egy lapáttal, sőt, ha azt mondom, hogy az együttes arizonai, már tudjuk is mi az ábra. Pedig nem.

No lám, két év elteltével újra összehozott a sors azzal a zenekarral, amellyel minden elkezdődött. Na jó, ez így eléggé hatásvadász kijelentés, pusztán annyiról van szó, hogy az akkori JFAC debütalbummal publikáltam először a Shock! berkeiben, és ha emlékezetem nem csal, ez az eufórikus hangulat, ami az alapvető kritikusi attitűdöt rózsaszín felhőbe borította, egy pozitív kicsengésű kritikát eredményezett.

A San Francisco-i Jetboy eredetileg 1983-ban alakult, de csak néhány évvel később, a hajbandák fénykorában váltak valamennyire ismertté. A nagy áttörés sajnos akkor sem jött össze nekik, a legtöbben alighanem annak kapcsán hallottak róluk, hogy basszusgitárosuk, Todd Crew 1987-ben Slash New York-i hotelszobájában halt meg egy aranylövés következtében...

Tisztelem a lelkesedést. De sajnos ennél tovább nem jutottam az alatt a háromnegyed óra alatt, míg végigszenvedtem a Jesters Moon lemezét. Azért beszélek lelkesedésről, mert bizony itt egy igazi amerikai bandáról van szó, amely egyenesen Portlandből küldte el kicsiny magyar magazinunknak 2002-es dalfüzérét, nem sajnálva a postaköltséget... Nagyjából ennyi viszont mindaz, amit pozitívumként tudok elmondani a zenekarról.

Hű... 1974-ben alakult amerikai hard rock / heavy metal csapat küldte el nekünk legújabb munkáját, és akkora promólevél-köteget mellékeltek hozzá, hogy ehhez képest a Lenin összes szimpla bevásárlócédula. Olyan old-school rockerekről van szó, akik a hetvenes éveket kis klubokban zúzták végig az USA keleti partján, majd 1981-ben elfáradtak és feloszlatták a csapatot.

Itt volt az ideje, hogy a King's X egyetlen eddigi szólólemeztelen tagja is beálljon a sorba, és készítsen egy albumot saját neve alatt. Jerry, aki alapvetően dobosként van bejegyezve a Zenészek Nagylexikonába, ezen a korongon énekel és gitározik is, hogy felvillantson pár momentumot saját kis zenei világából.

Jaj, de nagyon nehezen fogtam bele ebbe a kritikába. Azt hiszem, sejtitek miért. Szomorú apropója a lemeznek, hogy Layne Staley tragikus halála és az Alice In Chains gitáros második szólóalbumának megjelenése nagyjából egy időszakra tehető.

Ritkán érkezik Lengyelország felől olyasmi muzsika, mint amelyet Michal Jelonek három évvel ezelőtti bemutatkozó, s mindezidáig egyetlen lemezén hallhatunk. A klasszikus műveltségű - zenész diploma - hegedűművész játszott már komplett nagyzenekarral, közreműködött kismillió lengyel csapat albumán, s a klasszikus zenén kívül nem zárkózik el a poptól, a folktól vagy - épp jelen lemez esetében a rocktól sem.

Gusztusos narancsdzsem csordul le a borítón elhelyezkedő befőttesüvegről, elég talányos egy kép, aki még nem hallott a csapatról, annak nem sok fogalma lehet a zenéről. Aki hallott, az bizonyára sejti, hogy a két lemezt megért Platypus projekt utódja a The Jelly Jam, olyan tagokkal, mint Ty Tabor (King's X, ének, gitár), Rod Morgenstein (ex-Dixie Dregs, dob) John Myung (Dream Theater, basszusgitár).

Ahhoz képest, amennyire magas fordulatszámon pörgött Soto az elmúlt 20 évben, nem nagyon siette el a saját neve alatt megjelenő lemezek (nevezzük ezeket ahogy szokás, szólóalbumoknak) készítését. Persze ez végülis érthető, hiszen annyi albumon énekelt, hogy számtalan zenekart, projektet az ő személyével azonosítanak, még ha azóta más is az énekes meg hát a Talisman is abszolút saját gyermek.

Tegye fel a kezét az a hard rock rajongó, aki ne hallotta volna még Soto mester valamelyik szólóanyagát vagy épp Talisman, Takara, Eyes, Soul Circus vagy épp Malmsteen anyagot Jeff énekével. Hopp, sehol egy kéz... Sejtettem. Hősünk az egyik legtermékenyebb "régisulis" rocktorok, saját neve alatt három "hivatalos" sorlemezzel, két maxival, de közkézen forog pár nem hivatalos koncertfelvétele és feldolgozás-gyűjteménye is.

Rengetegen kiakadtak Jeff Scott Soto új lemezén, pedig a hard rock műfaj egyik legnagyobb torka igazából semmi olyat nem csinál a Beautiful Mess dalaiban, ami ne férne bele a róla kialakított képbe. JSS-ről mindig is tudni lehetett, hogy nem az a kimondott ördögvillázós, szegecselt műbőrdzsekiben, sztreccsfarmerben és magasszárú edzőcipőben nyomuló Running Wild fanatikus, legkorábbi zenei gyökerei között is bevallottan ott rejlik egy csomó fekete soul/pop muzsika, és eddigi megmozdulásai között is számos alkalommal érződött már, hogy nem áll tőle távol a lazább vonal. Hogy a legnyilvánvalóbb példát említsem, mindjárt ott van például legelső szólólemeze, az 1994-es Love Parade...

Így egy évvel a megjelenés után épp ideje, hogy írjak Jeff Loomis szólólemezéről, főleg, hogy nem meglepő módon konkrétan rommá hallgattam. De mivel a mai napig nem koptak meg a dalok, tökéletesen friss maradt a zene, és vélhetően ez a továbbiakban is így fog maradni.