CD kritika

A Crown Of Thorns frontembere készített egy műanyag zenével teli lemezt. Persze lehet ezt részletezni (kell is, ezért van a kritikus), de a lényeg ez. No meg azt sem mondtam ezzel, hogy a lemez egyértelműen rossz lenne. Csak... Műanyag.

Azért Amerikában sincs mindenki számára kolbászból a kerítés. Ezt bizonyítja jelen írásunk tárgya is, mely egy nagylemez ugyan, és amerikai, ráadásul egy több évtizedes múltú zenekar munkája, mégis randa papírra nyomott borítót pillantottam meg a csomagot kibontva, a cd korong felszínén meg olyan szinten igénytelen, papírral rávasalt címke fogadott, aminél még egy középszerűbb hazai demó is jobban néz ki.

Jasonról eddig csak annyit tudtam, hogy az amerikai gitárhős iskola egyik illusztris tagja, anno játszott David Lee Roth lemezén, Marty Friedmannel megalkották a Cacophony projectet, és tovább öregbítették az Eddie Van Halen, Steve Vai és a többiek által is képviselt tekerős stílus hírnevét.

Sok beteg zenét hallottam már, és azt hiszem, hogy a Japanische Kamphörspiele is bele fog tartozni ebbe a kategóriába. A lemez hallgatása közben többször is fel kellett néznem, hogy akkor most mi is van, átugrott a rádióra a hifi, vagy most egyszerre játszik éppen több cédét?

Nem volt sok fogalmam eddig Olaszország black metal életéről: ismerek ugyan elég sok olasz földről indult metal zenekart, de a durva zenék valahogy kimaradtak. Eddig. Ugyanis a sors valahogy azt akarta, hogy ne maradjak teljes sötétségben, így került a kezembe a Janvs nevezetű formáció Fvlgvres című lemeze.

Dob, gitár, harmonika és ének. Ennyi. Ha a Jamie Clarke név nem lenne ismerős, talán a The Pogues már igen (ír punkzenekar volt, folkos hatásokkal), no, ebből jelen csapat a folkzenét átmentette, a punkos mentalitást már nem igazán.

Kiugróan kellemes szájízzel tudom hallgatni James LaBrie új, sorrendben harmadik szólólemezét, ami egyben az első, amit a Dream Theater énekese a saját neve alatt adott ki. Ugye emlékszünk: az első kettő a Mullmuzzler cimkével jelent meg. Kimondottan jópofa kis lemezek voltak egyébként, LaBrie és fő szerzőtársa, a Dali's Dilemma billentyűs Matt Guillory megbízhatóan összemuzsikáltak két korrekt, itt-ott kissé bizarr progmetal anyagot, nagyon átütőnek azonban nem találtam őket. Különösen a velük kis túlzással párhuzamosan megjelenő Dream mestermunkákkal - Scenes From A Memory, majd Six Degrees Of Inner Turbulence - összehasonlítva nem.

2004-ben írtam George Lynch kiváló feldolgozáslemezéről (Furious George), melyen ősrégi blues rock klasszikusokat hallhattunk mai köntösben és George jellegzetes stílusában. Most egy másik gitároslegenda, az elsősorban Ozzy mellől és a Badlands-ből ismert Jake E. Lee is megtette ugyanezt, nem kevésbé király módon, ráadásul ugyanúgy Mike Varney sugallatára (a Shrapnel és a Mascot kiadókat, ha jól értem, gyengéd szálak fűzik egymáshoz – Lynch anyagát az előbbi, ezt a lemezt pedig az utóbbi gondozta).

Bombasztikus hatású old school heavy metalt sokan és sokféleképpen játszanak manapság, ám az amerikai Jag Panzer egyedülálló jelenség ebben a stílusban. A kora 80-as években, a műfaj világméretű diadalának hajnalán már létezett a csapat és bár az ő pályájukban is jött egy földbeállós időszak, az elmúlt évtized közepére ismét felpörögtek.

Veterán csapat sokadik albumával foglalkozni nem épp áldásos tevékenység olyasvalaki számára, aki eddig szőrmentén sem követte figyelemmel a tevékenységüket. Az évek során nagy ritkán ugyan utamba került egy-egy Panzer album, ami aztán sosem hagyott bennem mély nyomot.

Finom prog rock kiadvány ez, mégpedig amolyan IQ-szerűség (most nem az agyfunkciókra céloztam, hanem a hasonnevű zenekarra). Nem is véletlenül. A 80-as évek közepe óta muzsikáló angol csapatban ugyanis két olyan arc is játszik, mely a kult prog rock IQ-ban is tevékenykedik (Martin Orford billentyűs és John Jowitt bőgős). Az elmúlt évtizedben a zenekar inkább projectként funkcionált, hiszen e két tag több időt töltött az anyabandában, de a 2000-es évtől újra összeálltak mint a jófajta cement, és nekiálltak zenekarként funkcionálni.

A Jadis (is) régi angol prog csapat, amikor utánanéztem, szinte hihetetlennek hatott, hogy már 1992 óta jelentetnek meg lemezeket. Úgy látszik, akármennyire is trendközpontú hely Anglia, ezzel a régi vágású, kellemes prog rockkal azért el lehet lenni arrafelé is - biztos a Marillion és Peter Gabriel táborának köszönhetően.

A második lemezével jelentkező amerikai Jacobs Dream a korai Queensryche-, Fates Warning-, Lethal-vonal rajongóinak álma. A fent elsorolt istenek első albumain hallható ikergitáros (ma már három helyett valóban két gitárral nyomul a banda és állandó dobost is lelt időközben), komplex heavy metal az életük, David Taylor magas fekvésű hangja, operás énekstílusa szintén passzol a képbe. Helyenként billentyű is gazdagítja a hangzást, a szintit az egyik gityós, John Berry kezeli.

Óriási kedvencem a Jacobs Dream 2000-es keltezésű debütáló lemeze. Azt a zenét nekem írták: US power alapú, misztikus, prog beütésű metal muzsika, amolyan Crimson Glory/Warningos Queensryche/korai Fates Warning keverék; egy olyan énekessel, aki elsősorban a korai Geoff Tate-et idézi - ez a kombináció már papíron is állat! A valóság nemkülönben: az album is király!

A kiskunhalasi csapat harmadik nekifutása (1999-ben Te sem vagy más, 2000-ben pedig Vissza, ki az utcára címmel jelent meg anyaguk) írt CD-n érkezett a szerkesztőségbe, de ugyanez a felvétel hivatalosan kazettán jött ki a NemArt jóvoltából. Ez utóbbi szót bizony nem csak megszokásból használtam, egyrészt, mert valóban kiugró teljesítmény a Téged akarnak, másrészt, mert maga a stílus is ritkaságszámba megy Magyarországon.

Ritkán ugyan, de azért olykor-olykor megesik, hogy az ember ott bukkan gyöngyszemre, ahol nem is gondolná. Ilyen hely például az újságírói promópakk alja, ahová a keményszívű kritikus az általa meghatározott gondos és megfontolt szempontok szerinti szelekció során (zenekarnév, csomagolás, pár másodperces belehallgatás, migrén) száműzi az arra ítéltetett alkotásokat. Ám még ezek után is előfordul, hogy egy jobb sorsa érdemes lemez veszik el a süllyesztőben egy időre, míg végül valami isteni sugallatra kézbe nem kerül, s fel nem tárul a benne rejtőző érték.

A budapesti Flotsam & Jetsam koncert egyik bemelegítő-bandájaként találkoztam már a holland Izegrimmel egyszer. Emlékszem, az Avalon bárpultjánál akkor kaptam fel a fejem a bandára, mikor a brutális hörgéssel megtámogatott, őrlő nyitónóta után egy vékonyka női hang konferálta be a következő számot.

Négy francia fiatalember alkotja a bandát, akik valamiféle elektro-metal izében alkotnak. Az „izé" bizonytalankodás nem véletlen a részemről. Szóval itt ez az album, amelyhez mindössze egy nyúlfarknyi tájékoztatót csatoltak, azt is kizárólag francia nyelven. A tájékoztató kifejezés sem ül igazán, hisz néhány zenei orgánum magasztaló idézetét tartalmazó lapocskáról van szó.

Micsoda összefonódásokkal bír a kanadai Ivory Knight! A csapat a 80-as évek végén alakult, akkoriban elkészítettek egy demót, majd gyorsan fel is oszlottak 1990-ben. Az akkori felállásban dobolt Paul Malek, aki az Annihilator demókon is közreműködött. Az énekes srác, a különleges nevű John Devadasan Perinbam keltette újra életre a csapatot '99-ben, toborzott három új tagot (nagyon kínosan néznek ki szegénykéim), készítettek egy bemutatkozó lemezt 2001-ben, aztán 2004-ben rögzítették a most hallgatott zenét.

Általában nem sok értelmét látom a tribute albumoknak, főleg ha egy zenekar még él és virul – bár a Gunsról ez elvétve mondható el. Akkor meg főleg, ha egy zenekar igen markáns stílust és karizmatikus zenészekből áll(t). A tribute albumok meg ugyebár nagyrészt arról szólnak, elhívnak rá pár nevesebb (vagy totálisan ismeretlen) zenekar, akik ugyanúgy elreszelik az adott dalokat, nagyon ritka az igazi feldolgozás, a saját hang/íz hozzátétele. Akkor meg inkább hallgatja az ember az eredetit, nem?

Istentelen egy csapat ez az Isten Háta Mögött. Többek között már úgy majd' fél éve csücsülnek az elkészült lemezükön, húzták-halasztották a sokszorosítást ésatöbbit. Na de végre. Bevallom, az év nagy meglepetése ez a cd. A minősége miatt.

Bárki bármit mond, egy biztos: az Isten Háta Mögött mellett nem lehet elmenni csak úgy. (Ez már így milyen szép kezdésnek.) Sokan értetlenül állnak a jelenség előtt (lassan tényleg beszélhetünk jelenségről, ráadásul már elhasználtam három helyhatározót is), és fogalmuk sincs, mások miért hódolnak be azonnal ennek a zaj/riff- és ritmuskavalkádnak, amire mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy végtelenül precíz, kiérlelt zene. Baj ez? Dehogy.

Az Isten Háta Mögöttet lehetetlen ma kikerülni annak, aki kicsit is érdeklődik a hazai rockzenék iránt, ráadásul döbbenetesen vegyes közönséget tudnak maguk köré gyűjteni, és természetesen divatos rájuk sütni azt is, hogy ők a tipikus bölcsészmetal zenekar. Miért is? Ja igen, a szövegek.

Lassan a végére érünk egy természetes folyamatnak: immár a közös ösvényt tapossák a poszt-rock, illetve az extrém metal szintér felől érkező instrumentális gitárbandák. Ennek a folyamatnak az egyik fontos állomása az Isis 2004-es lemeze.

Öt számos dallamos death metal maxi Hollandiából. Billentyű dúsította ikergitáros zúzás, ami helyenként egész karakteres power-elemeket is felvonultat. Szövegviláguk eléggé közhelyes.

Az Iron Savior esete azért nevezhető aránylag egyszerűnek, mert aki otthonosan mozog az angolszász beütéssel bíró germán fémvilágban, az már úgyis ismeri őket, ezért nem csupán nagyjából, hanem egészen pontosan tudja, mire számíthat a srácoktól. Aki viszont eddig nem érdeklődött a négyek iránt, vélhetően nem pont most kíván rájuk cuppanni. (Ha mégis, hát rajta!)