CD kritika

Egyenesen Chicagóból érkezett az I Decline cd-je, a dobos, John Doyle küldte el idei lemezüket recenzióra. A legjobb az lesz, ha idézek a levelükből, melyben ennyit írnak magukról: "Az I Decline négy szenvedélyes, tesztoszteronnal teli, kínai negyedbeli lakos, akik keverik a szónikus riffelést és a megkapóan trükkös ritmusokat az old-school rock erejével, hogy hangos és zúzós himnuszokat írjanak reményről, őszinteségről és pusztításról."

Olyan sejtelmes, gyönyörű intróval indul az Ideas legújabb anyaga, hogy egyből átestem egy kellően elvarázsolt dimenzióba. Minden értelemben profi zenekarrá érett a tatabányai gárda, alkotásaik teljes mértékben nyugati szintet ostromolnak.

A jelenleg nálam lévő CD-kupacot fülelve két végletbe botlottam. A rosszabbik a Skylark anyag volt, akiket veterán létükre bölcsis kezdőknek véltem. A mérleg másik oldalát azonban kétségkívül az Icycore billenti a maga javára. Ők ugyanis bemutatkozó anyaggal jelentkeznek, amely mégis olyan profi és kiforrott, hogy szó sem érheti a házuk elejét.

A promo változat csak egy 1 cd-s válogatás a 3-ból, sajna, de talán a legjobb nótákat pakolták rá, hehe. A felvétel január 23-án és 24-én készült Athénban, mint azt a lemez címe is jelzi. Itt is és a végleges változaton is az első nóta a Burning Times, mely nóta meghallgatása után heveny Iced Earth koncertnézhetnékem támadt, és rohantam volna megvenni a teljes verziót.

Anno, mikor meghallottam egy bizonyos Dark Saga nevű korongot, ledöntött a lábáról a nagybetűs Metal. Valahogy nem zavartak se a kissé egyszerű dalszerkezetek, se a Maidentől és a brit metal ősfogataitól lopkodott riffek. Ereje volt a zenének, szaggatott, húzott, gyilkolt az egész, és persze ott volt maga a Metal Hang, a seggig érő vörös rőzséjét lóbálva ordító Matt Barlow. Ő volt az, aki úgy tudott fájdalmasan üvölteni vagy épp ultraszomorúan dörmögni, ahogy nem sokan mások.

Elöljáróban: ősidők óta Iced rajongó vagyok. Azóta csípem a csapatot, mióta színre léptek. Én már azon a középkorban tartott bulin ott csápoltam, mikor első albumukkal turnéztak mifelénk és alig pár tucatnyian voltunk kíváncsiak rájuk, valami világvégi művház színpadán. Az első két lemezt a mai napig őrizgetem még bakelit formátumban is...

Az előző Iced Earth lemez, a The Glorious Burden bizonyos körökben tapasztalt fogadtatása az előítéletekkel teli sznobizmus iskolapéldája volt. A szeptember 11-ei események hatására sok amerikaihoz hasonlóan a túlzott hazafiság neofita buzgalmába eső Matthew Barlow távozása sokaknál elvágta a fonalat, ami akár még érthető is, hiszen pont az ő érces, durva tónusú hangja miatt kattant rá a bandára rengeteg olyan ember is, aki alapvetően nem kedveli a tradicionális power metal muzsikákat.

Eleinte baromira nem érdekelt az új Iced Earth album, mondván, a francnak kellett Jon Schaffernek elküldenie Ripper Owenst a bandát csakis Matthew Barlow-val bekajáló rajongótábor seggének alázatos kinyalása végett, a Szigeten azonban annyira jó volt a feszes best of programmal kiálló veterán floridai power metal csapat, hogy végül elcsomagoltam az előítéleteimet a fiókba.

A tavalyi Wacken fesztiválon rögzítette ezt a 11 számos felvételt A Hypocrisy, amely a szó szoros értelmében átgyalogol az ember agyán. Nemhogy koncertfelvételnek, még stúdióanyagnak is megfelel ez az erőteljes, minőségi hangzás.

Kár lett volna, ha a Hypocrisy feloszlik. Többek között azért, mert akkor nem hallgathatnánk az új remekművet a svéd death mesterektől. Már a borító is baromi jól néz ki, előrevetítve az album témakörét, mely a sci-fi világába kalauzol minket.

Húúúúú... - fél másodperc alatt ledöntött a lábamról a friss Hypocrisy album. A nyitó Don't Judge Me tekerése és vérbő riffelése lebbenti fel a fátylat egy kissé erről az újfajta zenei megközelítésről. Rajongók vigyázzatok, bár biztos frászt kaptatok az előzetes hírektől, hogy milyen nagyon modern lesz a Catch 22. És így is van.

Már a borítóval levett a lábamról az új lemez. Kékeslilás árnyalatok, három klasszikus alien-alak, mögöttük egy UFO, kell ennél több? Hangulatos, meg kell hagyni. A zene nemkülönben. Mármint levett a lábamról. És hangulatos is. Dallamos kezdés, Peter hangja eltorzítva, majd gyors Hypo-s témák, a régebbi időket idézve. Klasszikus tika-tika, fogósan.

Igen, szeretem a Hypocrisyt. Még akkor is, ha pontosan tudom, mennyire kiszámíthatóvá vált mára a zenekar. (Igaz a Catch 22 lemezen hallható nyilvánvaló Slipknot hatástól sok rajongó sértődötten fricskázta arrébb a cd-t, ebből visszavettek azóta.) Igen, a sci-fit is imádom.

Nagyjából csak a Luca széke készült hosszabb ideig, mint az új Hypocrisy album, bár érthető, hogy Peter Tägtgrennek a Painnel jobban esett foglakoznia – ami nyilvánvalóan többet hozott a konyhára az utóbbi években, úgy, hogy a zene sem vállalhatatlan. A 2005-ös Vírust szerettem annak idején, de igazából a nagyon korai lemezek kivételével nem tudom egyik albumra sem azt mondani, hogy nem hallgatom szívesen.

Nem mondom, hogy a borítóról bogarásztam ki a zenekar nevét, mert onnan bogarászhattam volna még egy ideig. Azt sem mondom, hogy onnan lestem le, hogy mikor adták ki a lemezt, mert az meg nincs feltüntetve az amúgy elég infószegény borítón. Ma a Butchery Music harmadik kiadványához van szerencsém, annyit tudok erről a csapatról, hogy bolgárok, a többit kénytelen vagyok megint levadászni a netről, már ha van angol info róluk egyáltalán.

Először koncerten volt szerencsém a zenekarhoz, sajnos nem éppen pozitív élménnyel távoztam már akkor sem a csapatot illetően. Rengeteget kellene még fejlődniük ahhoz, hogy utána valami biztató képet alkossak róluk. Egyelőre viszont ez kevés.

Miként a Nephilimtől a Cross Roads-hoz átigazolt társaság a második albumával, én is veszélyes területre tévedtem ezzel az írással, mert minden jó szándékom ellenére képtelen vagyok valódi pozitívumokat említeni az anyag kapcsán, megsérteni pedig senkit nem akarok.

Általában az új zenékkel az ismerkedést a discmanemben kezdem. Ott lepörögnek párszor, kialakulnak az első benyomások, és csak ezután ülök le otthon odafigyelve, koncentráltan meghallgatni őket. Így kezdtem a Hurtlockerrel is, és furcsa volt, hogy hiába nyomattam le 2x3-szor korábban az anyagot, semmi nem maradt meg belőle.

A gitár hangzása alapján először azt hittem, valamiféle AC/DC epigonnal sikerült találkoznom, aztán szerencsére nem, sokkal inkább a nyolcvanas évek haj- és hard rock bandái sejtettek fel lelki szemeim előtt. Már csak azért is, mert a borítón az egyik tag szépen megszaggatott farmert bír viselni, olyat, amilyet anno minden jóízlésű rockersrác és lány hordott.

A megszállott zajbarátok kedvenc kiadója szabadította a világra ezt a posztumusz dupla válogatást a banda különböző demóiból, ilyen-olyan válogatásokra felkerült számaiból és eddig kiadatlan felvételeiből. Két-három perces "idegrohamokról" van szó általában, a hangzás hol teljesen normális, hol meg maga a káosz.

Dallamos epikus metal - áll a cd tok matricáján, a frontborítón ráadásul karddal a kezében bámul egy távoli várat az énekes. Na, ez pont az, ami meglehetősen távol áll tőlem. Azért adok egy esélyt nekik, mint mindenkinek. Kezdődik a zene, az énekes első szava a "dragon", és mindezek ellenére képtelen vagyok egy félmosoly kíséretében kikapcsolni a cd-t.

Hughes and Kettner, pardon, Hughes and Turner. Az egyik Glenn, a másik Joe Lynn. Két nagy öreg, két élő legenda együtt a stúdióban és az úton, immár másodízben. Sőt, ha nagyon akarom, ez már a páros harmadik anyaga, hiszen a debütalbum turnéját megörökítendő, megjelent egy koncertalbumuk is.

Kaptam egy csinos, lilás-kékes árnyú borítót, óceánnal, csillagos égbolttal és villámokkal. Miután kinyitottam ezt a szépséget, meglepetésemre egy másolt korong mosolygott rám. Ez még nem lenne nagy baj - ám sajnos a kis füzetecske hiányzik belőle. A szövegekben így nem tudok elmélyedni, de annyi baj legyen.

Épp a legutóbbi Dio ismertetőmben (Holy Diver Live, talán pont ebben a frissítésben) emlegettem Craig Goldy kapcsán a Giuffria zenekart. Nos, sokan tudják, sokan nem, hogy a House Of Lords nem volt más, mint a Giuffria tulajdonképpeni folytatása, hiszen a névadó billentyűs-császár Greg Giuffria és basszere, Chuck Wright alapították a bandát Ken Mary dobossal (a sokak által kultikusan szeretett, bár nekem picit középszerűnek tűnő Fifth Angelből is ismerős) és Larry Cordola gitárossal, valamint a különleges hangú James Christian énekessel.

Ugyan Ken Mary, Chuck Wright és Lanny Cordolla kígyót-békát kiabálnak James Christianre, mondván, hogy ez a House Of Lords nem igazi House Of Lords, az énekes csupán orvul elbitorolta tőlük a nevet, azért ha egymás mellé teszed a kultikus amerikai dallamos hard rock banda 2004-es visszatérő lemezét, a legjobb indulattal is csak furcsa The Power And The Myth-et és a 2006-os, már csak Christian bábáskodása alatt elkészített World Upside Downt, nem kérdéses, ki őrzi igazából a zenekar örökségét.

Bődületesen nyilvánvaló, arcpirító egy-az-egyben Judas Priest lopással (A Touch Of Evil) indul a mindössze másfél év szünet után megérkezett Cartesian Dreams címadó dala, de mire az ember elmorzsolna a fogai között egy ízes anyázást, James Christian előrukkol egy olyan ízes verze-, majd refréndallammal, hogy végül túlteszed magad a sokkon. Ami jó, az jó, még akkor is, ha a House Of Lordshoz egyébként méltatlan az ilyesféle riffkölcsönzősdi...