CD kritika

Az 1998-ban létrejött csapat második albuma olyasféle zenét tartalmaz, amit hiába próbálok a szívem csücskébe gyömöszölni. Időnként neoklasszikus felhangú gitárjátékot hallunk Patrick Hemer jóvoltából, aki másodállásban a banda énekesi posztját is betölti. Akadnak még billentyűk, elvétve kósza kórus is közbesuttog, csupán fülbarát dallamoknak, megjegyezhető nótáknak vagyok híján...

Nem mondanám, hogy a demójukkal levett a lábamról a Hopika. Erre most már teljes lemezanyaggal leptek meg. Nos, jöjjön, aminek jönnie kell. A zene... nos, így lehet "magyar metalosan" Linkin Parkot játszani. Két demós dal itt is megtalálható, a cd gyengébb pillanatai közé tartoznak...

A Hopesfall is az ismeretlenség homályából bukkant elő - legalábbis számomra - a kiadó alapján sejtettem, hogy valami hardcore-szerű zenét játszanak. Ahogy megszólalt az első nóta, az járt a fejemben, hogy kicsit karcosabbra számítottam, elég langyos ez a zene, bár az tény, hogy igényes. Mint ahogy a booklet is, az valami szépséges.

Észak-Írország ködös partjairól jött ez a jó kis EP, amit először demónak néztünk, de nem. Ahogy indul az első dal, kegyetlen death metal skatulyába kezdtem beletuszkolni a csapatot, aztán egyszercsak elkezdett énekelni az ember, meg jöttek mindenféle lassulós, akusztikusabb jellegű részek. Nocsak.

„100% raw, unclean, uncut heavy fucking metal!!!" – ez vagyon ráróva a Honey For Christ új EP-jét rejtő promotasak hátoldalára. Az egyszeri zenerajongó persze már kapásból gúnyosan vigyorog az olyan kitételeken, hogy „100% raw", meg naná, hogy a fucking-ot is bele kell tenni a meghatározásba, hogy jó tökösen hangozzon. Szóval, helyből bűzlik. Pedig ezúttal nem kéne, hogy így legyen, mivel a HFC tényleg valami ilyesmiről szól.

Ska zenekar Magyarhonból. Nincs sok ilyen, bár azért volt már példa kisebb sikerekre ilyen műfajban, lásd a Sugarloaf esetét, bár ők azért erőteljesen elmozdultak a pop irányába. No, szövegileg az első nóta tuti nem pop, de még a rádiók szomszédos utcáiból is kitiltanák, mivel a Fuck A Duck című dalocska bizony tényleg arról szól, amiről a cím alapján sejteni lehet: "Nem kell csirke, nem kell béka, nem kell medve, nem kell kutya, dugj meg egy kacsát" (hevenyészett fordítás by BZ).

Az olasz csapat 2000-ben alakult még Dead Poets néven, majd kb. egy év elteltével egy Gotthard lemez annyira megihlette őket, hogy rögtön át is keresztelkedtek Homerunra. Kezdetben klasszikus hard rock feldolgozásokat játszottak kizárólag, majd a közönség pozitív reakciója meghozta a kedvet a saját nóták fabrikálásához is.

Hosszabb kihagyás után, 2002-ben tért vissza Sabina Classen csapata a Disorder of the Order lemezzel. Az egy jófajta, a modern időknek is megfelelő, lélektelen, száraz hangzású anyag volt, amit bevezetésképpen még megelőzött a Master of Disaster EP. Három évvel később itt az új lemez, az egyfajta hitvallásként is felfogható, beszédes című Strenght, Power, Will, Passion.

Valamiért a holy kezdetű zenekarokat szeretem. Igaz, a Holy Mother, a Holy Moses és a Holy Terror sem nevezhető korszakalkotó formációnak, viszont lemezeik színvonalasak és szórakoztatóak. A Holy Martyr tehát abszolút pozitív előítéletekkel indult nálam, lelkesedésem azonban hamar lelohadt a talján banda iránt.

A budapesti Periferic Records neve valószínűleg csak a kimondott rétegzenék hallgatóinak jelent valamit a hazai rockrajongók közül, a három balti állam bármelyikéből származó bandákat pedig talán még kevésbé ismerjük errefelé. Márpedig ez a lett társulat (a kiadói infólapon litvánként szerepelnek, postacímük azonban rigai és ez a perdöntő...) aktuális albumával elképesztő minőséget produkált!

A rockszakma egyik legrégibb és legjobb torkának tiszteleg ez a dupla album, melyen a fiatal és kevésbé fiatal csapatok rögzítettek egy-egy nótát Dio korszakaiból. A feldolgozások kiválóak, de azt hiszem, a cd-n szereplő nevek nem is adnának ki fércmunkát a kezükből.

A Hollywoodoo első lemeze amolyan kellemesen bólogatós funk rockként maradt meg bennem. Azok közé tartoztam, akiknek bejött az a fajta stílusmix, annak ellenére, hogy sokan (a rock oldaláról közelítve) úgy vélték, túl kommerszre lett véve a hangulat. Nos, nekik hatványozottan érdemes belefülelni ebbe a "foggal-körömmel" lemezbe.

Noha nem feltétlenül az én zenémet játsszák, mindig is rokonszenveztem a Hollywoodoo-val, mert mezeien és egyszerűen szólva jók a dalaik, emellett feelingesen, lazán adják elő magukat élőben, és Trócsányi Gergő személyében van egy olyan frontemberük, akire egyszerűen muszáj odafigyelni, méghozzá nem csak a méretei miatt. Mivel Gergő a Taxidermia révén tényleg országosan ismert figura lett, a zenekar előtt is számos kapu nyílt ki az elmúlt hónapokban, a tavaly év végén kijött hármas lemez, azistenlába pedig megfelelő további alapokat biztosít a banda további terjeszkedéséhez.

Furcsa és megmagyarázhatatlan perverzióim egyike, hogy kifejezetten szeretem a magyar bandákat, ráadásul nem is kizárólag azokat, akik kifejezetten a keményzene terepéről támadják a jónép hallójáratait. A Hollywoodoo-val is már régi a barátság, és bár az első album idején kicsit már sok volt, hogy úton-útfélen a Jó reggelt és a Kívánj tízet! köszönt rá az emberre a rádióból, a maga nemében valamennyi lemezüket kiemelkedőnek tartom.

Szánalmas, vihartépte madárijesztő áll egy kiégett, száradtan sötétlő napraforgómező közepében. Az égen komor viharfellegek, pusztulást károgó varjak, vihar előtti csend. A napraforgótáblában ki tudja, ki-mi által kitaposott út vezet egy kifakult ponyvájú, különös cirkuszi sátorhoz, melynek tetejében torz rémalak trónol, a sátorlap piros-fehér-zöld trikolórját is inkább csak sejteni, mint látni lehet a félhomályban. Istentől elhagyatott, reményvesztett helyen áll a Circus Hungaricus, ahová belépni tényleg csak a legelvetemültebbeknek van kedve. Esetleg azoknak, akiknek már nincs mit veszteniük. És az előadás megkezdődik.

Ahogy a Gantz korongja is, ez a kiadvány szintén különleges csomagolást kapott, kihajthatós keménypapír tok, kék, fekete és fehér színkombinációval, külön papírdarabkákon a szövegek, infók, melyeken inkább gyerekrajzokra emlékeztető fura grafikákat helyeztek. Kimondom, bénák a rajzok nagyon. Összességében inkább érdekes, mint szép. Viszont a dalszövegeket több nyelven is elolvashatjuk (a HK-t angolul, németül és franciául, a Pledge Alliance szövegeket németül és angolul).

A Hind zenekar 2000-ben alakult, majd sok tagcsere után 2005 májusában vették fel a most tárgyalt nyolc dalt tartalmazó promóciós cd-t. Már itt egy kicsit nehéz dolga van a kritikaírónak, hiszen kezdő zenekar esetében vajmi kevés alkalommal üdvös az, ha 8 dalt küldenek el demóként, ez már albumnyi vagy EP-nyi adag. Demó esetében tökéletesen elég 3-4 dal, ami reprezentálja az adott zenekar stílusát, felkészültségét. Legalábbis először azt hittem, hogy demót kaptam, de nem így van, albumként jelzik a honlapon a cd-t...

Tök jó, hogy az amerikaiak az utóbbi pár évben ismét tudnak – és ebből következően mernek is – normálisan gitározni. Miután a '90-es években a trendváltás jóvoltából a metal mindenütt tiltólistára került, a klasszikus, kiművelt gitározás pár kivételtől eltekintve egyszerűen elfelejtődött odaát, az utóbbi pár év új hulláma azonban megint eszméletlen jó gitárosokat hozott felszínre.

Közhelyszámba megy, hogy a néhány éve az amerikai underground főáramának számító metalcore irányzat kifutóban van. Nagyjából látszik már, kik béreltek helyet tartósan is a fémzenék világában, és kik azok, akik szépen eltűnnek majd a süllyesztőben. A seattle-i Himsa kétségkívül az előbbi körbe tartozik majd, még akkor is, ha most tanácstalanul nézel ki a fejedből, hogy ugyan mi a jóisten is lehet az a Himsa.

Az első album idején óriási fan voltam. A másodikkal kiegyeztem, mert bár kommerszebbre sikerült, továbbra is jelen volt benne a banda legtöbb erénye, erőssége: nagyszerű dalok, lendület, dinamizmus, lelkesedés, egyediség. Mi van most? Megmondom, mi maradt az egykori fanból: fan-yalgás.

Szerencsére csupán elvétve fordul elő, hogy elém kerül valami, amiről sajnos eleve tudom, hogy jó eséllyel nem fog tetszeni. Nem azért, mert a bandával bármi bajom van, nem szimpi a fejük, vagy efféle. Épp ellenkezőleg: egykoron nagyon is kedveltem őket. Az idő - az albumok - múltával azonban sikerrel kiöltek belőlem minden bizakodást és lelkesedést.

Megmondom őszintén, a finn illetőségű HIM első két lemeze tetszett. Ha nem is lettem rajongó, de felkeltették a figyelmemet, különösen az első. Emlékszem, valamelyik zeneadón leadtak egy blokkot, ahol élőben játszottak pár számot, és kellemes meglepetésként ért, hát még amikor a teljes lemez a birtokomba került, ráadásul akkor (és most is) zseniálisnak tartottam a szívvel kombinált pentagramot, a Heartagramot, ami ma is megvan.

Én nem tudom, hogy a maradandó meghülyülés jele, hogy mostanában sorra olyan zenék iránt kezdek tartós rajongást érezni, mint a Placebo, The Used, a Thirty Seconds To Mars vagy a Lostprophets, vagy csak a HIM kezd felnőttebb zenét játszani – a saját keretein belül természetesen – és nem kizárólag a 16 éves kiscsajok kegyeit szeretnék elnyerni, hanem a harmincon túli háziasszonyokét is (hjaj), de az új HIM lemez bizonyos részleteiben szimpatikus.

Fene se gondolta volna, de az az igazság, hogy erre mifelénk még nem igazán írtunk High On Fire lemezről, így aztán nem fog megártani, ha történelemórásat játszunk. Na szóval, volt a kilencvenes években egy Sleep névre hallgató stoner zenekar, amely már fennállása idején is, de az évtized végén lezajlott feloszlását követően meg aztán pláne, igazi legendává nemesedett. Olyan lemezekkel, mint a Sleep's Holy Mountain meg a kiadó által megjelentethetetlennek (jó kis szó, mi?) ítélt Jerusalem (eredeti elnevezéssel Dopesmoker) nem is csoda, zseniális dolgokat tudott csinálni a trió, az egyszer biztos.

Először a zenét hallgattam végig, és utána olvastam el az infókat a Higher Ground csapatról. Ekkor több meglepetés is ért; egyik , hogy az említett csapat svéd (és eme északi ország azért híres a színvonalas csapatokról), a másik, hogy több, mint tíz éve alakultak.