CD kritika

Egy szál cd érkezett, bármiféle info, kísérőlevél nélkül Kanadából, lássuk. Akusztikus bontogatás, feltűnik rögtön, mikor a torzult gitár és némi dob is érkezik, hogy a hangzásra nem fordítottak túl nagy figyelmet, bizony ez csupán egy gyenge demó szintjén szólal meg.

Annak ellenére, hogy igazi népszerűségre soha nem tudtak szert tenni, a Heathen egyike volt a tengerentúli dallamos thrash vonal legizgalmasabb bandáinak. A nyakatekert, fifikás, ámde messzemenően fogós dalok, a zseniális gitárjáték és a remek énekdallamok mind messze az átlag fölé helyezték a zenekart. A sors fintora, hogy zsenialitásuk ellenére sem a debüt Breaking the Silence, sem a másodikként érkező Victims of Deception sem hozták meg az áttörést, így talán nem meglepő, hogy hamar földbe is állt a banda.

Az olasz metal élet igazából csak a Rhapsody áttörésével kezdett igazán feléledni (94-95-ös olasz Metal Hammereimben nemigen olvastam helyi bandákról, komoly kiadókról), azóta viszont - és ennek immár 7-8 éve - a félsziget a dallamos metal igazi fellegvárává vált, a Frontiers pedig ennek vezérkarában foglal helyet. A kulcsszó náluk a dallamosság - ezen a kategórián belül pedig aztán van minden, mint a búcsúban: régi nagy sztárok és újabb reménységek, side projectek és egyéb nagyszabású vállalkozások minden mennyiségben megtalálhatóak.

Közepes demószintű borítóval rejtik Headless Crossék 5 dalt tartalmazó EP-jüket, mely régivágású power thrash metalt tartalmaz. Nagyjából mintha a nyolcvanas évek közepéből repültek volna ide, bár az énekes kamaszos hangját és éneklési technikáját és hangszínét (néha úgy hangsúlyoz, mintha a következő pillanatban nyomna egy broáfot) bizony szokni kell.

Az, hogy a Headcharger a normandiai Caenből származik, nem túlzottan növelte meg az irántuk való érdeklődésemet, hiszen egy kezemen össze tudnám számolni, hogy hány francia bandát szeretek igazán. Azt hiszem, még maradni is ujjam, sőt, igazság szerint mind az öt megmaradna. A metal/hardcore/rock stílusmegjelölés pedig semmivel sem vitt közelebb a célhoz, hiszen ebbe azért a zseniálistól az értékelhetetlen fosig tényleg bármi belefér. Gall komáinkra egyik véglet sem igaz, egy kicsit tán tucatzene hallható itt, ami azonban inkább jó, mint sem.

Amikor Brian Welch, azaz Head Jézus Krisztusra rálelve otthagyta eredeti zenekarát, a Kornt, ahol fő dalszerzőként tevékenykedett, a szakma egyből temetni kezdte mindkét felet. A kissé formátlanabb See You On The Other Side után kiadott tavalyi Korn lemez kreativitása persze mindenre utalt, csak éppen arra nem, hogy a korábbi társak zeneileg elvesztek Head nélkül, de azóta állandósult demoralizáltságuk kétségtelenül a gitáros távozásához vezethető vissza.

Van egy pár olyan zenekar, amit ha meghallok, egyből olyan érzésem van, mintha túllennék fél üveg Bourbon-ön, mondjuk Kentucky-félén, mert attól sokkal hamarabb lesz képszakadásom. Ilyen zene például a Hawg Jaw bármelyik anyaga. Legfrissebb nagylemezük a Don't Trust Nobody első pár taktusa után a szám is zsibbadni kezd.

Kerry Kingék kiadták a licenszet, kedvenc szléjerista zenekarom, olyan rifforgiát ömlesztett a nyakamba, hogy még most is a pentagramom keresem. (Zárójelben megjegyzem, tagcseréken esett át a zenekar, a neveket képtelen vagyok azonosítani, a svédeknél szinte mindenki Jenssen meg Johansson, viszont hallhatóan új az énekes - aki szerintem karakteresebb, mint elődje - meg a dobos is -, aki pedig sokkal lombardósabb fikcsiket ereszt el, mint elődje. Nem túlzottan érdekel ki kicsoda, a lényeg a korongba vésetett.)

Nem mondok el nagy titkot, ha elárulom, hogy a még létező zenekarok közül a The Haunted a maximális kedvencem. Nem telik el úgy hét, hogy valamelyik lemezüket fel ne tenném, ezért amikor meghallottam év elején, hogy lesz koncertlemez hát nem is tudom, a plafonon voltam annak ellenére, hogy nem nagyon szeretem a koncertlemezeket.

Elég minimalista borítót bírtak készíteni a The Haunted új lemezéhez, bár ez a harapni készülő imitáló öltönyös figura elég kifejező. Most már nem középen van a nagy The Haunted logo sem. A csapat előző lemeze, a One Kill Wonder valahogy nem lopta úgy be magát a szívembe, mint az első két sorlemez - noha lehet, csupán azért, mert nincs meg audio cd-n, hanem csak mp3-ban. Majd azért beszerzem egyszer.

Nagyjából feltétlen híve voltam eddig a The Haunted eddigi lemezeinek, bírtam a Slayertől elcsent svédcsavaros riffjeiket, aztán most egy olyan lemezt löktek oda nekünk, ami a legelvakultabb rajongótól kezdve a szimpla érdeklődőig mindenkit el fog gondolkodtatni. Bevallom, még én sem vagyok teljesen tisztában, mit is gondoljak az albumról: szeressem, ne szeressem? Csak idő kell neki? Én szimpla zúzásra vágytam, ők meg mindenáron gondolkodtatni akarnak? Fene tudja.

Nagyon nem tetszett az az irány, amit a Slayer-light (jó-jó, azért nem, de magamban szeretem így hívni) The Haunted előző lemezén művelt. Azt meg sosem gondoltam volna, hogy az új lemezért úgy fogok majd lelkesedni, mint az első istencsapásukért. Sőt. Pedig annyira azért nem meglepő, hogy a Versus ennyire jól sikerült, hiszen a megalakulás óta nem egy és nem kettő megtámadhatatlan albumot jelentettek meg, ráadásul most újra „divat" a thrash, szóval minden mellettük szólt. Mindezek ellenére a 2006-os korong olyan szintű csalódást okozott, hogy erősen kételkedve kezdtem hallgatni az új anyagot. Aztán...

Életemben nem hallottam még a dán HateSphere-ről, pedig már megjelent egy lemezük, így kíváncsian vártam mi újat hozhatnak dallamos thrash/death stílusban a srácok. Ugye ezt a stílust mindenki hasonló divatnak gondolja, mint anno a death, black metal, HC, meg extrém metal divatot, aztán ha jobban belegondolunk, mindvégig itt volt velünk, kb. 1994-95-től (csak akkor még göteborgi metalokhoz sorolták, emlékezzünk: késői ATG, Sacrilege, Gates Of Ishtar és még számtalan underground zenekar).

Két bika hangzású lemez után került a cd lejátszómba az új Hatesphere (dán csapat amúgy, pedig az ember elsőre svédre tippelne) és bár ez sem kapott éppen vérszegény soundot (Tommy Hansen volt a producer), azért hallani, hogy kisebb költségvetéssel dolgoztak. A pergők nem kopognak szépen, a gitárokra is mehetett volna még egy kis kakaó, valahogy kevésnek érzem (mondtam ezt az elején, a végére egész meg lehet szokni, nem feltűnőek a hiányosságok).

A dán Hatesphere intenzív (igazi kerítésszaggató) zenéjével könnyen talált utat eddig hozzám, az új lemezükkel, ami áprilisban jelent ugyan meg, de érdemes megemlékezni róla. Az eddigi thrashes hatásokat megspékelték némi modernebb hatású metallal (nem, nem metalcore-ral), de alapvetően a kezdeti irányt tartották meg: klasszikus thrashes riffeket hallhatunk, némi tikatikával, groove-os tempóban.

A dán Hatesphere sosem tartozott a nagy meglepetéseket okozó csapatok közé, a kezdetek óta gyakorlatilag egy színvonalon működnek, de az a színvonal legalább a léc felett van – legalábbis optimális esetben. A legutóbbi lemez óta nem kevéssé megújult tagsággal akár a most futó thrash-hullám élvonalába is kerülhetnek, a To The Nines erre megad minden esélyt.

Vélhetően már a címből kiderül, hogy ez a svéd négyes formáció nem cyber gót zenét nyomat, hanem. A hanem ez esetben leginkább klasszikus heavy cucc. Noha a banda mindahány tagja bejárta már a maga harci ösvényét a bizniszben, ez az első közös albumuk.

Csodálkoztam volna, ha a System Shock nem egy újabb death remekművet nyújt a mit sem sejtő hallgatók felé. Jelen esetben egy kurva szar borítóval és gyenge hangzással remeklő csapatról van szó. A projekt jellegű formáció hamisítatlan brutális death metalja az anyazenekarok (Cannibal Corpse, Malevolent Creation) jellegzetes stílusjegyeit magukon hordozzák, sőt a grindcore sem áll távol tőlük.

Ha valaki egy évtizedet lehúz a világ legjobb death metal zenekarában a világ legnagyobb death metal gitárosa mellett úgy, hogy még saját dalai is felkerülnek az adott banda lemezeire, az aligha pite zenész. Erik Rutan képességeit tényleg azzal lehet a legjobban illusztrálni, hogy a Morbid Angel három albumának fényét is emelte eszement gitárjátékával, és a vele készült Domination, Formulas Fatal To The Flesh és Gateways To Annihilation számomra a csapat legkiemelkedőbb alkotásai.

Ha egy banda az Örök Gyűlölet nevet viseli, ahhoz nehéz is volna mást elképzelni, mint ultratechnikás és pokoli intenzív death metal muzsikát. Eric Rutan. Ugye ismerős a név? A Ripping Corpse, majd a Morbid Angel sorait erősítette barátunk a múltban.

A Hate Eternalt még 1997-ben alapította az az Erik Rutan, aki annak idején megfordult a patinás Morbid Angel soraiban, de játszott a szintén brutális Ripping Corpse egyetlen megjelent albumán is. Emellett saját hangstúdiójában olyan nevekkel dolgozik/dolgozott együtt, mint a Through The Eyes Of The Dead, a Vital Remains vagy mind közül a legnagyobb, Cannibal Corpse (Kill lemez).

Ugyan tavalyi cucc, de nem olyan rég jutott el hozzánk az új Hatebreed lemez. A New Yorkból származó hardcore csapat nem véletlenül került a Roadrunner kegyeltjei közé (bár igaz, hogy a kiadó az Universal, a RR csak terjeszti vagy ilyes), Igaz, ehhez már négy lemezt ki kellett adniuk, illetve jó sokszor körbeturnézni a világot.

A Hatebreed nem tartozik a világ legváltozatosabb zenéjét játszó bandái közé, abban viszont egyértelműen a legjobbak között vannak, amit csinálnak, arról nem is beszélve, hogy az utóbbi években – különösen Amerikában – rengeteg egészen fiatal rajongót fordítottak az igazán súlyos zenék felé. Egyszerű, könnyen érthető, baromi intenzív és erőteljes, amit csinálnak, és még kíméletlen brutalitásuk ellenére sem feledkeznek meg a fogósságról: Jamey Jasta hiteles kiállása, rokonszenves személyisége mellett minden bizonnyal ez a nagy siker titka.

Nem futom le a szokásos köreimet a feldolgozáslemezek kapcsán, úgyis közhelyszámba megy, milyen esetekben szoktak a zenekarok ilyen gyűjteményes albumokat kihozni. Mindenki döntse el maga, a Hatebreed vajon miért érezte úgy, hogy most nekik is elő kell rukkolniuk egy ilyennel, a legfontosabb gyakorlati tudnivaló pedig annyi, hogy a For The Lionson debütál ismételten a távozó Sean Martin helyére visszacsalogatott eredeti gitáros, Wayne Lozniak.

Az utolsó Hatebreed lemezzel, a 3 évvel ezelőtti Supremacyvel igazából csak egy bajom volt: hiába sikeredett az anyag a connecticuti hardcore/metal ötöshöz méltó módon agresszívre és lekerekítettre, kissé úgy tűnt, fogyóban van a puskapor, hiszen sokadszorra vezették elő rajta ugyanazt a műsort. Jamey Jasta Kirk Windsteinnel összehozott Kingdom Of Sorrow albuma sokkal nagyobb favorit lett nálam, mint a Supremacy, és az idén kiadott bivaly, de összességében azért elég céltalan For The Lions feldolgozáslemez is csak azt a képet erősítette bennem, hogy a Hatebreed beállt alapjáratra.

A Haste emlékeimben ezidáig egy középszerű hardcore csapatként létezett. Valamelyik előző lemezük meg is van, de nem hallgattam agyon, ha ennyire nem ugrik be a zenéjük. Mikor megérkezett a cd, már az gyanús volt, hogy egy fehér alapú, az átlagtól (hardcore és metal egyaránt) nagyon eltérő, egyszerű, de ízléses borító takarja a lemezt.