CD kritika

Egy dolog bizonyos: ezek az egykoron úttörő svédek ma is nagyon tudják, mit akarnak. És időről-időre gondoskodnak róla, nehogy bárkinek eszébe jusson leírni őket... A tíz nótát rejtő korong a váltakozó sebességgel zúzó-száguldó, atomikus töltetű Secrets dallal indít, amely egyben az első fülbemászó, himnikus melódiákat is meghozza a rajongók számára. Röpke csembalós-szimfonikus zizzenet, szélvész gitárjáték és olyan királyságos téma, amire igazán nem lehet panasz!

A Hammerfallt rengetegen a kezdetek óta imádják cseszegetni, pedig ezer olyan csapat létezik, akik náluk sokkal jobban rászolgáltak erre. Tény, hogy jó időben bukkantak fel jó helyen a megfelelő zenével, de a lendület a Glory To The Brave óta eltelt lassan 12 évben sem lankadt, ráadásul a zenekar maradt, ami volt.

Wice kapitulált, a hagyatékából maradt rám a HALO is, értékeljem valahogy, ha már ő nem tudott vele mit kezdeni, pedig annak idején egy tucat HALO lemezt találtam a wincseszterén, gondoltam biztos ért hozzá, ha ilyen lelkesen letöltögette őket. Pár hónap tologatás után sajnálkozva hozta vissza, írjak róla amit akarok. Ennyire rossz lenne a lemez? Lássuk.

Rob Halford (sokunk számára "A" Heavy Metal énekes) életében a 90-es évek a zenei kísérletezés jegyében telt el és tény, hogy hősünk utóbb már túl messzire merészkedett, de azt gondolom, kreatív művészként éppúgy joga volt új dolgokat kipróbálni 20 éves Judas Priest-múlt után, ahogy nekünk, zenehallgatóknak mást választani adott esetben. Amúgy pedig szólóban is produkált remek dolgokat.

Végre itt van... Rob apu ismét alkotott. Nem is akármilyet. A nyúlfarknyi bevezető után akár meg is rémülhet, akitől távol áll az elvontabb, kevésbé fülbemászó irányzat, amit a címadó szerzemény képvisel. Így aztán berinyáltam én is, haha! Elefántfüleket növesztve, karót nyelve hallgattam, mit is áraszt felém az az ember, aki 1983 óta egyes számú istenségem - és aki tehet bármit, örökkön az is fog maradni. Ámen.

Megfordult valaha a fejedben, hogy szeretnéd hallani, amint Rob Halford éppen karácsonyi dalokat érdekel? Eszedbe jutott már, milyen lenne, ha a fa alatt a Judas Priest frontemberének páratlan hangja szólna a kötelező Mennyből az angyal és társai helyett? Nem? Nekem sem... Sőt, nem hinném, hogy ember élne a földön, aki erre áhítozott volna, Halford azonban úgy gondolta, mégis jó ötlet kihoznia egy ilyen speciális anyagot.

Meg sem próbálom lefordítani a számcímeket, extraborzalom lehet a csapat szövegvilága. Mondjuk a zenéjükhöz nem is igazán illene semmiféle szárnyaló gondolatmenet.

Alan Tecchio hangja élesebb, mint valaha. Már a nyitó tételnél, a Ground Zero N.Y.C.-nél belehasít a levegőbe, ami végigkísér az albumon. A dalok húznak, mint egy állat, lassan, kétlábgépes témákkal, őskemény riffekkel szakítanak szét. A Downside az új Armored Saint anyagával vetekszik, amit jó lenne, ha egy közös turnén is bebizonyítanának ezek a méltánytalanul elnyomott zenekarok.

Az amerikai underground (vagy stílszerűen alvilág...) királyai igazi kultuszcsapatnak számítanak. Voltaképpen minden kultikus lesz, amibe Alan Tecchio énekes és/vagy Dan Lorenzo gitáros belefog, lásd még Watchtower, Non-Fiction, de most a Hades idei alkotása a lényeg. Elég csak a címet és a lángoló amcsi zászlót szemügyre venni a borítón, máris világossá válik, hogy ennek a zenekarnak komoly mondanivalója van.

Azt hiszem, leszögezhetjük: a Geezer azért egy legendás név. Na persze, nem az együttes okán, hanem amiatt az ember miatt, aki Terence Butlerként látta meg a napvilágot, és a fenti néven vonult be a metal halhatatlanjai sorába. Hogy miért, azt mindenki tudja, felesleges lenne ideírni.

Nem hinném, hogy van olyan metalzenét szerető ember, aki ne jegyezte volna meg a GWAR nevet. Ha a zene ismeretlen is, a meghökkentő jelmezekbe burkolózó társaság biztos, hogy mindenkinek beugrik lelki szemei elé. Most sincs ez másként, a furábbnál furább öltözéket viselő arcok '99-ben is önmagukat adják.

Óriási, hogy egy külföldi kiadó megjelentette a Guttedot, csak gőzöm sincs, hogy itthon miképp jutnak majd hozzá a kíváncsi érdeklődők. Felteszem fű alatt. Ennek a lemeznek pedig minden death metalos polcán ott lenne a helye!

A japán kiadó után a csehekhez tévedt a Gutted, ami nyilván sokkal jobb nekünk, hiszen az első lemezüket gyakorlatilag lehetetlen volt beszerezni. Négy év elmúltával itt a második lemez, gyakorlatilag mintha ott folytatták volna, vagyis picit még kíméletlenebbek, mint valaha. Aki ismerte őket, tudta mire számíthat, kegyetlen gyors őrlésre, death/grind massza a Gutted világa, a hazai death dobolás félistenével, Kovács Zsolttal.

Ha létezik helyzet a zeneiparban, ahonnan egyszerűen nem lehet nyerni, akkor W. Axl Rose igen módszeresen, tekervényes utakon keresztül lavírozta magát egy ilyenbe a Chinese Democracyvel, méghozzá olyan pozícióból, ahonnan éppen veszteni lett volna nehéz.

A Kölnben nyomuló négy fószer nagyjából úgy néz ki, mint Lemmy a nyolcvanas években. A zenéjük is olyasmi. Második albumuk borítóján rettentő fegyverarzenállal felszerelt, bőszen üvöltő harcos látható, akire óriáskígyóként tekeredik a végtelennyi lőszer. Izmai lefitymálják Arnie bicepszét. Rotty end roll ez, nem más.

Harmadik anyagát készítette el a Kölnben székelő, dirty rock and rollban nyomuló Gun Barrel. Annak idején, a Battle-Tested albumuk hallgatásakor már méltattam nagyszerű zenei gyökereiket, amelyek leginkább a Motörheadhez vezethetők vissza. Ez bizony a vagány, mocikon száguldozó rockerek muzsikája. Tömény hangzás, pofás dallamok, mérsékelten ráspolyos énekkel és korrekt vokálokkal bélelve. Az album vaddisznó hangzásának minőségéről nem kisebb név gondoskodott, mint Piet Sielck.

Őszinte leszek: soha nem értettem, hogy a hazai rock/metal színtér miért épp a germán és brit heavy metal sokadrangú honi kópiáinak kedvezett inkább, mintsem az extrémebb, ám jóval egyedibb látásmódot képviselő csapatoknak.

Idegen, futurisztikus világba repít bennünket ez a csodálatos kivitelezésű album, melynek varázsos külcsíne nem kisebb név számlájára írható, mint Derek Riggs. (Rémlik, hm?...) Az ifjak Norvégia - közelebbről Kristiansand - zenei követei, de erre kizárólag a tagok nevét böngészve jöhet rá a Kedves Hallgató, ugyanis még az életben nem volt olyan norvég banda, amely ennyire tipikusan, összetéveszthetetlenül és letagadhatatlanul germán zenét nyomatott volna, mint a Guardians of Time.

Egyik epedve várt albumom végre a gyűjteményemben pompázhat. A digipak formátumú Solidify hangzását szerintem fölösleges ecsetelni, hiszen a Woodhouse stúdió neve és a hozzáértő fülek garanciát nyújtanak a kiváló minőségre. A Grip inc. ténykedését - naná, hogy egyik ős-kedvenc dobosom, Dave Lombardo miatt - már a kezdetektől élénk figyelemmel kísértem, s előző két albumuk máig a sokat hallgatott kategóriában csücsül.

Hú, nagyon odatették az új Grip lemezt! Sok évet kellett várni rá, igazából nem is reméltem, hogy lesz még új album, mióta Lombardo újra Slayerezik (na jó, munkamániás a fickó, és van ezer másik projektje szerencsénkre). Szóval intenzíven indít az anyag, persze elsőre megismerhető jellegzetesen waldemaros riffel és hangzással, és ilyen is marad végig.

Kellemes meglepetést okozott a székesfehérvári Grindman. 2000 óta léteznek, készült egy próbatermi felvételük első demó gyanánt - melyhez nem volt szerencsém - majd tavaly októberben a Pont-Mi Stúdióban felvették ezt az öt számos kislemezt. Saját bevallásuk szerint keverik az extrém metalt és a grindcore-t, ami nagyjából fedi is a zenei világukat, a Slipknot pl. határozottan tetten érhető a zenében, de néha csak simán túrnak, vaddisznó módjára.

2007-es évértékelésem megalkotásakor arra a kínos tényre figyeltem fel, hogy több olyan lemez is van, amelyet nagy kegyesen az elmúlt esztendő legjobbjai közé soroltam, annak idején azonban még csak arra sem vettem a fáradságot, hogy legalább pár sorban elmondjam, miért is kell ilyesmit hallgatni. Ezen anyagok közt van a Nick Cave sideproject Grinderman 2007 márciusában megjelent bemutatkozó lemeze is, úgyhogy ez itten egy jobb későn, mint soha kritika kíván lenni.

A Green Path debütáló anyaga amolyan derült égből kvázi villámcsapásként ért; nem mondanám, hogy az elmúlt évek alatt megtöltötték volna a rocksajtót a róluk szóló információkkal, így tényleg meglepett az első lemez híre, amitől először szokás szerint idegenkedtem, aztán kb. két hallgatás után megszerettette magát velem annak ellenére, hogy még közel nem hibátlan a zene.

Az idei Sziget fő nyertesei – már persze azok mellett, akik az istentelenül hangos Ministryt tartós halláskárosodás nélkül átvészelték – a hollandus Green Lizard tagjai voltak. Mivel az Ill Nino pár nappal a koncert előtt lemondta a bulit (ezzel – sokakkal ellentétben - nálam nem sokat vesztettek a renoméjukból, mivel eddig sem volt nekik olyan), Gyíkéknak esélyük adódott, hogy a fesztivál egyik legkisebb helyéről (Rockinform színpad) másnapra áttolják a motyót a legnagyobb színpadra.

Ha 1995 környékén valaki azt mondja nekem, hogy a Green Day majdnem másfél évtizeddel később is itt lesz velünk, biztos mosolygok egy elnézőt, ha pedig azt is megkockáztatja, hogy a trió 2009-ben is abszolút felsőkategóriás sztárbandaként dolgozik majd, valószínűleg nem is lettem volna képes visszatartani a röhögést. De lehet, hogy a nagy sikerekbe belefásult Billie Joe Armstrong sem...

8 év telt el a Back To The Rhythm és az utolsó Great White lemez, a Can't Get There From Here megjelenése között, de igazából az a csoda, hogy a patinás kaliforniai hard rock banda egyáltalán képes volt ismét összeszedni magát a 2003-as Rhode Island-i klubbuli után, ahol a rossz pirotechnika több mint száz ember halálát okozta.