CD kritika

Az ex-Guns gitáros rémesen jellegtelen új albumot hozott össze. Az első hangoknál megütötte a fülemet a britpop bandák hatása, amit hősünk kevert a '70-es évek rockcsapatainak világával/hangzásával.

Na emberek, megvan, mi hiányzott mindannyiunk életéből! Ez itt egy németországi székhelyű társaság, japán énekessel, most lökték ki ezt a tízperces, háromszámos maxit (bónuszként a címadó darab klipjével), sőt a sokadik lemezük is kint van már.

A Dann Huff gitáros/énekes/stúdiós multitalentum alapította Giant alapműveket tett le az asztalra 1989-es Last Of The Runaways és 1992-es Time To Burn lemezeivel, személy szerint a valaha megjelent legjobb AOR / dallamos hard rock albumok között tartom számon ezeket. Igazán nagy sztárbanda ugyan nem lett belőlük – az első lemez idején inkább a Guns N' Roses-féle utcaibb vonal futott, a másodiknál meg már beütött Seattle és a grunge –, de a stílus hívei a mai napig könnyes szemekkel emlegetik ezeket az anyagokat.

Rendkívül szellemes lemezcímmel áldották meg a GGFH (azaz Goat Guys from Hell vagy ha úgy tetszik Global Genocide Forget Heaven) válogatáslemezét, akik egyébként a nyolcvanas évek közepe óta léteznek, mégsem lehetett hallani róluk túl sokat errefelé. Nohát. Pedig ahogy nézem, elég kultikus egy zajbrigád lehetnek, és ezzel elmondtam róluk mindent.

Rég elmúltak azok az idők, mikor még hinni tudtam a rockzene lineáris, pláne exponenciális fejlődésében. Ismét divatba jött a hard rock, a stoner rock, a punk, majd sorban az összes többi, na, asszem ez lehetett a fordulópont, ennyi, mondtam, mostantól csak a legrosszabb bekövetkeztére vagyok hajlandó fogadni. Be kell azonban vallanom, erre azért én se számítottam. Visszatért a glam metal.

Még meg sem száradt a tinta a Pat Travers lemezismertetőn, máris itt a következő remek blues/rock album. Bár az egy komplett feldolgozáslemez volt, ez pedig egy sorlemez, noha itt is szerepelnek más előadóktól feldolgozott számok, pl. Fats Domino-tól a Hello, Josephine, vagy az egyik személyes kedvencem, John Lee Hooker dala, a Huckle Up.

A dallamos hard rock műfajjal azért kissé óvatosabb vagyok és elsősorban akkor kelti fel egy banda az érdeklődésemet, ha az énekes vagy a gitáros kiemelkedőt alakít. De persze a legjobb, ha mindkettő isten.

Amikor Szilvia szólt, hogy írjak már erről a lemezről, rájöttem, hogy ezt egyszer már magam is elterveztem, de aztán orvul megfeledkeztem a dologról, pedig az Empty Tremor lemezismertetőben még utaltam is rá, hogy várható kritika. Nincs tehát mentségem a kb. egy éves késésre, de mivel a jó zene sosem veszti aktualitását, talán kompenzálhatok valamit azzal, hogy most írok a rockopera második részéről.

Gene Simmons - akad vajon olyan az idetévedők közül, aki ezt a nevet nem ismeri? Aligha. Ha mégis: Simmons a KISS alapító basszusgitáros/énekese, eredeti nevén Chaim Weitz, aki 1973 óta több, mint 85 millió lemezt adott el, és saját bevallása szerint mintegy 4600 nővel volt kapcsolata élete során. Egyébiránt magyar felmenőkkel büszkélkedhet, akik a világháború idején menekültek el egy Budapest melletti kis faluból.

Újabb retro-rock csapat Svédországból. Mentségükre legyen mondva, hogy jók. Hülye nevük van, a cd borítója sem mindennapi - egy Malleus nevű olasz művész készítette, ami nekem nem mond semmit, de biztos neves ember, ha így külön megemlítették -, olyan, mintha valami jófajta képregény illusztráció lenne, mindenesetre sok habzó szájú majom vicsorog rajta.

Azon filóztam, hogy most elég lenne egyetlen szót írnom, hogy jellemezzem az albumot, mégpedig ezt: TÖKÉLETES. De ebből nem derülne ki, hogy a holland csapat visszavett a rockból, hogy utat engedjen a samplereknek és mindenféle fura effektnek, hűen tükrözve az album témakörét, mely a végtelen űr világába kalauzol el minket.

Sokkal rockosabb. A hírek erről szóltak, ilyen lesz. Persze, a How To Measure-nél (ami, akár hiszitek akár nem, nálam máig 10 pontos, és imádom minden elszállós, lebegős, űrös pillanatát) minden bizonnyal rockosabb, több a gitár, viszont ne várjátok, hogy metalos lesz, mint az az előttiek, mert nem.

Digipack kiadvány, a Souvenirs lemezt előzte meg. Multimédiás, audio dal viszont csak három van rajta, noha az első rögtön 16 perces. A "sárga" lemez óta nem lepődök meg semmin, ezen sem.

Keverd össze a How To... lemezt és az if_then_else elektronikus részeit, adj hozzá egy csipet fantáziát és lőn Souvenirs. Nagyon merengős, nagyon felkavaró, nagyon The Gathering. A nyitó dal These Good People már olyan szinten szétzilálja az érzelmeket, főleg mikor az egyes énekrészeket valahogy úgy keverték, mintha Anneke ott énekelne a szobában a füledbe... Meg a dobot is ilyenre keverték, imádnivaló!

Nem meglepő, ha Wim Kratsborn neve a legtöbb zenehallgató számára ismeretlenül cseng, elsőre magam is valami underground DJ-re asszociáltam, aki Amsterdam zöld füstben úszó klubjaiban szolgáltatja a talpalávalót véreres szemű triphopperek részére. Ezzel szemben személyében egy történész professzort tisztelhetünk, aki előadásait audiovizuális eszközök segítségével próbálja befogadhatóbbá tenni.

Hihetetlen módon elfeledkeztem erről a lemezről (illetve 2006 vége felé jutottam hozzá csupán), így jól le is csúszott az év végi listámról, de majd utólag belekozmetikázom. A hollandoknak úgyis bérelt helyük van nálam - nagyjából. A Home lemezzel gyakorlatilag folytatják a jó néhány lemez óta bevált formulát (illetve azt, amit a megosztó How To Measure albummal kezdtek, ami érdekes módon számomra az egyik legjobbjuk): lebegős dalok, pszichedelikus hangulatok, minderre Anneke angyali éneke.

Az előző demón (2001-es), még Gate From Darkness voltak, de az "Of" nyelvtanilag helyesebb, mint, így javították magukat. Akkor is igényesebb volt az átlagdemónál a kiállítása a cd-nek, ez most is így van. A bookletben angolul is ott figyelnek a szövegek, helyette inkább feltekerhették volna a gitárokon a potit. A demó címe Friss zuhatag törjön!, ami nagyon "kátaitamásos", ő ír ebben a fura stílusban, úgy látszik másnak is tetszik, bár maguk a szövegek (kivéve az elsőt, ami egy Poe vers) még nem az igaziak...

Mindig is tudtam, hogy kis hazánkban van néhány kevésbé ismert, jó zenekar. A sásdi Gate Of Darkness is ezek közé tartozik, és ezt most már biztosan kijelenthetem az 'Elmúlás"-t hallgatva. Bevallom, én csak néhol találkoztam a nevükkel, a zenéjükkel meg még ennyit sem, ezért volt kellemes meglepetés ez a négy számos EP.

Már a borítón lévő kígyónyelvű krokodilcsipeszek láttán szimpatikus lett a lemez, fogalmam sincs miért, de minden idegszálammal tudtam, hogy szeretni fogom. A Gardenian úgy hatott rám, mintha egy hörgős/dallamos/húzós svéd származású mamutcsorda tiport volna agyon, de mielőtt belezavarodom teljesen a zene által felsejlő nem éppen hagyományos vízióimba, el kell, hogy áruljam: a Gardenian határozott lépésekkel tapossa az utat, mind egyénibb hangzású világot tárva a kíváncsi fülek elé.

Igazán impozáns kiadványt volt szerencséje megjelentetni a francia Gantz nevű hardcore/emo csapatnak az Impure Muzik jóvoltából. Képzeljetek el egy márványos hatású papírból készült borítékot (a lehajtókáján ott a nyálazós ragasztócsík, annyira jól megcsinálták), rajta egy rajz, meg a zenekar neve. Belül külön papíron a dalszövegek, és még egy külön keményebb papíron egy térkép, talán egy szigeté. Mondjuk a hardcore kiadók valahogy jobban odafigyelnek a különleges csomagolásra, fene tudja, miért.

Sosem voltam egy megveszekedett szegecses metalista, ennek ellenére a Gamma Ray Powerplantjét bármikor szívesen hallgatom - és nem azért, mert most ez újra divat! A felemelő heroikus énekdallam-hegyekkel átitatott szélvész nóták egy hurrikán erejével törnek elő a hangfalakból, amihez a kitűnő bika hangzás rápakol egy lapáttal.

Kai Hansen egy zseniális komponista. Ezt így, kész tényként tessék elfogadni! Milyen más jelző illetheti még azt az embert, aki gyakorlatilag egyszemélyben "felelős" az európai power/speed metal stílus kialakulásáért? Ráadásul Kai ma sem ül a babérjain, nagyjából kétévente menetrendszerűen leszállítja nekünk aktuális anyagát, miközben önismétlésnek a legapróbb nyomát sem érezni munkáin!

Bocsi a késedelmes tudósításért az érdeklődőknek, de a legújabb GR album csupán a napokban ért el hozzám. Tüstént jöjjön is a lényeg: ismét itt nyomul a kis vörös, aki nem azonos Vukkal, viszont az egyik legütősebb germán csapat (tök)feje. A Majestic pedig nem egyéb, mint amire a címe utal: fenséges és ízig-vérig proccos metal album.

Sokan esküsznek a Gamma Rayre és előszeretettel hangoztatják, hogy a régi társaival ellentétben bezzeg Kai Hansen mindig kitartott a Helloween eredeti irányvonala mellett, és különben is, mennyire egységes szintet hoz minden lemezén, a hasonló meglátások azonban némi árnyalásra szorulnak.

Nem vita kérdése, hogy Kai Hansen élő legenda, akinek a klasszikus Helloween és Gamma Ray albumokért minden körülmények között kijár a maximális tisztelet, ez azonban távolról sem jelenti azt, hogy tévedhetetlen. Miután a '90-es évek közepén Kai elragadta a mikrofont a nála technikailag sokkal jobb képességű, ám sarkos Ralf Scheeperstől, a Gamma Ray folyamatosan egyre jobb albumokat csinált, alaposan hozzá is járultak a tradicionális heavy metal életben tartásához, majd újonnani megerősítéséhez.

Nyugodtan kijelenthető, hogy a thrash metal újkori aranykorát éljük. Lényegében az összes mérvadó klasszikus csapat újjáalakult, mellettük pedig feltörekvő fiatal bandák armadája szabadult a világra az elmúlt években. Természetesen a fő bázis ezúttal is az USA, csakúgy mint jó két évtizeddel ezelőtt, azonban szép lassan az európai színtér is kitermeli a maga csapatait, melyek közül az egyik legígéretesebb az ír Gama Bomb.