CD kritika

Portugáliából eddig nem túl sok zenekart ismerhetünk, azonban megint itt van egy zenekar, akire érdemes lesz odafigyelni. A rémes borító miatt persze ezt a cd-t is tologattam, majd kellemes csalódásban lett részem. Nem mondanám, hogy ezek a zenészek valami hihetetlen friss, vagy korszakalkotó dolgot tettek volna le az asztalra (a szomszédos ország miatt nem használtam a spanyolviasz kifejezést), azonban amit csinálnak, azt elég jól teszik.

Rob Halford az utóbbi években igyekszik mindent aprópénzre váltani, amit csak talál a padláson, így aztán akadnak erősen megkérdőjelezhető értelmű kiadványai is. A War Of Words vagy a Halford lemezek máig etalon hangzásának átbuherálása, majd több verziós piacra dobásuk például tök felesleges húzás volt, szerepel azonban az életműben egy album, aminél nagyon is volt miértje a fazonigazításnak.

Igaz, hogy ez egy majdnem két éve megjelent válogatás, de a Darkthrone új lemeze mellett, úgy vélem érdemes pár szót vesztegetni rá. A Darkthrone dobos Fenriz szerint a tribute albumok csalások, a lemezkiadók és magazinok által összerakott válogatásalbumok, meg egyszerűen csak emberi végtermékre hasonlítanak, ezért úgy döntött, saját kezébe veszi az "Old-School" black és thrash metal legendák ápolását.

A semmiből, pontosabban a Hammer Music P. segítségével bukkant fel a Fekete Sereg. A kaposvári metal csapat első anyaga nehezen nevezhető nagylemeznek, bár a borító, a körítés, és a nemrég CD-n is megjelent felvételek megtoldják a hangzás hiányosságait.

Második albuma a kaposvári zenekarnak, szokás szerint a harcos heavy metal jegyében. Bár érdekes, hogy a fotókon közelebb áll a zenekar egy igazi true metal formációhoz, mint a lemezen. Zeneileg és énekben is inkább az Akela, Moby Dick párhuzam ugrik be először, talán Molnár Zsolt énekes smicis hangja miatt is.

Két dal, egy saját (Just A Day) és egy különösen jól sikerült feldolgozás (Can't Stand Losing You), melyet Sting szerzett vala, még a Police-os időkben. Persze jó volt az alapanyag. Bónuszként a Piece By Piece videoklipje is felkerült az EP-re Anglia egyik legsikeresebb indie rock bandájától.

A kiadó nemes egyszerűséggel „metal"-ként határolta be a zenét. Nos, ezzel nem is tévednek, csupán a „core" utótagot felejtették le. És ezzel be is fejezném a kritikát – mondanám, ha lusta lennék leírni még néhány karaktert.

1998 óta él és virul a német Fear My Thoughts, mely metalcore zenekarnak sikerült meglepnie alaposan. Az első tizenöt másodperc után tudtam, hogy imádni fogom őket. No persze, ilyen izmos sounddal nem nehéz levenni a lábamról, bár fene vigye a soundot, ha nincsenek jó dalok, itt meg vannak.

A Fear My Thoughts előző lemeze igencsak betalált nálam, igaz, akkor sem a gigantikus eredetiségről híresült el a zenekar, de jólesett energikus zúzdájuk. Az új lemezért kevésbé tudok lelkesedni. Először is megalkották A TÖKÉLETES DOBOZHANGZÁST. Nem tudom, hogy és hol vették fel (vagyis ez utóbbit tudom, csak, hogy miért ilyen, azt nem értem), de rég hallottam ennyire kartonpapíros soundot. Komolyan idegesítő, ahogy a gitárok szólnak.

Igencsak meglepődtem, mikor utána nézve a német bandának megtudtam, hogy a srácok lassan tíz éve gyártják a nehézfémet, idei lemezük pedig az ötödik a sorban. Bevallom, a Vulcanus-t hallgatva nem számítottam volna ilyen előéletre, mert ugyan egész korrekt anyagot szállított le most az öttagú sörvedelő brigád, lelkesebb lennék, ha az új albumuk lenne mondjuk a második.

A legelső, az eddig kiadatlan. Annak idején, a kilencvenes évek elején egy zöldfülű zenekar elküldött egy rakás dalt a Roadrunnerhez. A zene meghallgattatott, a zenekar ígéretesnek találtatott, ám a kiadó úgy érezte egy kis változtatásra, igazításra feltétlenül szükség van, így a Concrete dalainak egy részét kidobták, egy részét átjavították, egy részét csak újra felvették, egy részét pedig eltették aludni, hogy később legyen miből bónuszdalokat válogatni.

Sokan egy lyukas garast nem adtak volna azért még két éve, hogy a Fear Factory újra életre kel, ráadásul úgy, hogy újra egy igen jó lemezt lesznek képesek készíteni. Bevallom, én sem adtam volna értük feleannyit sem.

Csak most gondoltam bele, hogy már 10 teljes év telt el a Los Angeles-i modern metal pionírok Demanufacture lemeze óta. Még tisztán emlékszem, amint gimnazistaként csapatostul lógtunk azon a nyáron Budapest különböző CD boltjaiban, és újból meg újból sorban álltunk, hogy belehallgathassunk... Valami egészen sajátosan újszerű volt az a zene, igazi mérföldkő, és aligha kell mondani, hogy meg is lett a hatása.

E hasábokon is szó esett már párszor arról, mi minden történt tavaly a Fear Factory környékén, így ezúttal inkább hanyagoljuk is az utóbbi évek egyik legvállalhatatlanabb zenekari szappanoperáját. A lényeg, hogy a korszakalkotó Los Angeles-i bandában a legutóbbi, 2006-os Transgressiont készítő felálláshoz képest két ponton történt változás: a gitárt ismét az alapító humán gömb, Dino Cazares pengeti, a dobok mögött pedig a brutálmetal-színtér egyik legelismertebb ütőse, Gene Hoglan (Dark Angel, Death, Strapping Young Lad, Testament és még napestig sorolhatnánk, mi egyéb) foglal nem kis helyet.

A fenyegető borító (tank, koponya) kissé borzongatott, (a hátsó részre még a WTC-be csapódást is odalopták), de hírből már hallottam ezt-azt erről a német csapatról. Leginkább a Malevolent Creationt emlegették kapcsolódási pontként, de én emellé odaraknám az Obituaryt is.

Elég bánatos intróval kezd az új Fates Warning remek, az effektezett elnyújtott gitárhang tökéletes zenei megjelenítője a borítónak, melyet először látva igencsak elfogott a berzenkedés. Most már értem, hogy miért a gázálarcos pár, és még rokonszenves is, nem egy klisés darab.

Négy év telt el az előző FW album, a Disconnected megjelenése óta. Már az a lemez is vegyes reakciókat váltott ki a közönségből, hiszen a rideg, szomorkás világ ott egészült ki először teljes értékűen felhasznált samplerekkel és egyéb kütyükkel. Persze igazából a hangulat nem változott a gépek megjelenésével, sőt, csak erősödött az a furcsa, borult és elidegenedő érzés, ami már a No Exit lemez óta ott lebeg a csapat körül.

Le kell, hogy boruljak a Metal Blade előtt, már ami klasszikus lemezek újrakiadására vonatkozó politikájukat illeti. Engem ez idáig három ilyen kiadvány érintett, az Armored Saint Symbol Of Salvationjének re-release verziója, a Psychotic Waltz-sor és az Omen Anniversary Box. De amennyire tudom, volt Voivod is, sőt, legutóbb kevésbé régi cuccokat is adtak ki kedvezményes árú dupla csomagban (Destiny's End, Jacobs Dream 2-2 lemeze pl.). Az ilyesmit csak üdvözölni tudom: nekik is üzlet, mert mindenki megveszi, és a vásárlók is jól járnak.

A Fatal Force az MTM kiadó egyik új üdvöskéje, és kissé ki is lóg a kiadó dallamos hard rock csapatai közül. Ugyan a hatásaik között bizonyára ott a Whitesnake is, de legalább ugyanannyi Evergrey, vagy Masterplan íz is került a levesükbe.

A Faro egy Németországban székelő zenekar második lemeze. Azért nem írom, hogy német, mert már az első felállás is egy kevésbé germán hangzású énekes (Chitral Somapala) köré épült, akkor épp spanyol, chilei és német tagokkal kiegészülve. Eme második lemezt teljesen kicserélt tagsággal írták és rögzítették, a Bonfire és a Jaded Heart zenészei segítségével.

Az ember élete dugig van rejtélyekkel. Eme misztikumok köre akár a zenei érdeklődésre, szívcsücsök zenekarokra is kiterjedhet. Időnként én is meglepődöm magamon, amikor rájövök, hogy masszívan szívelek egy-egy bandát, de hogy voltaképp miért, azt nem tudom megmagyarázni. Nagyjából így állok a Farmer Fiúkkal is, akiket azóta csípek, mióta az óidőkben megláttam az első klipjüket, a Farm Sweet Farmot. Akkoriban elképzelni sem tudtam volna róluk, hogy németek, ugyanis a világon semmi teuton nincs a muzsikájukban.

Az első Fantomas albumon Mike Pattonék megmutatták, hogyan is kell a noisecore-t, ezt a gyakran fantáziátlanság és hangszeres hozzánemértés alibijeként használt stílust maximálisan kontrolláltan, ésszel és tehetséggel játszani.

Már az elején le kell szögeznem: a Fall Of Serenity egy dallamos, ámde elég gyors tempót diktáló death banda, bár óvatosan beleírták a biográfiájukba, hogy nyomokban hardcore elemeket is tartalmaz a zenéjük. Valószínűleg ezt inkább az eladhatóság miatt tették, ámbátor tényleg helyenként rájuk húzható némely más skatulya is. Na jó, ahogy haladunk a lemez közepe felé, egyre metálkórabb hatásokat lehet felfedezni (lassan ott tartunk, hogy akár két hétig is lehet új metalcore lemezekről kritikát írni...), amelyek ellepik a tikatika riffeket.

A 4387. finn csapat albumát tartom a kezemben. A hat fickó első ránézésre inkább tűnik egy keresztény szekta hittérítőjének, mintsem rockzenésznek, de elég csak elindítani a korongot s máris pironkodhatok, amiért csapdájába estem az "első látásra ítélünk" című emberi gyengének.

2004 őszén, a doom-rock Nyctanthous romjain „alakult" meg a norvég The Fall of Every Season. Vagyis, hogy pontosabban fejezzem ki magam, ekkor határozta el Marius Strand, hogy magasabb szintre emeli munkásságát, így megalkotta egyszemélyes formációját, melynek bemutatkozó albuma képezi jelen cikk tárgyát.

Egyből "egyenesen az ellenség felé" rontok és azzal kezdem, hogy az utóbbi hónapok általam egyik legtöbbször meghallgatott lemeze a Front Toward Enemy. Az egylemezes bandát a Metal Blade karolta fel, és sikerült is nekik egy mocskos erős, állat hangzású lemezt kreálniuk.