CD kritika

A német EverEve olyan csapat, melyet az első jelentkezésük óta figyelemmel kísérek, mi több: szívemen viselem sorsukat. Első három albumukra az volt a legjellemzőbb, hogy szinte semmi közös sem volt bennük, minden alkalommal meglepetéssel szolgáltak.

A szívcsücsök bandákkal az a gond, hogy a kelleténél nagyobb csalódást okoznak, ha az évek folyamán nem azt nyújtják, amit (el)várunk tőlük. Mert hogy is fest ez a történet? A kezdetek kezdetén e német bagázs komor, melankolikus (már-már depis), ám csodaszép zenéket művelt.

Vannak még csodák, ezt mutatja a magyar Evensong példája is, mert a csapatnak a holland Displeased Records jelentette meg bemutatkozó albumát. Az erősen érzelmi töltésű dalokat a természet ihlette. Szabó Mihály hörgős énektémái mellett a csilingelő hangú Tóth Ágnes dallamai nyújtják a felüdülést (azért néha bátrabban is kiengedhetné a hangját Ágnes!).

Az Evensong már második alkalommal követi el azt, ami a legtöbb nyálas, szemét popkreációnak csak álom marad. Ismét külföldről startolt legújabb nagylemezük! Az Of Man's First... ismeretének tükrében úgy tűnik az előző Path Of The Angels csak egy pici kis ízelítő volt az Evensong teljesítményéből.

Második lemezével jelentkezik a gótikus rock második vonalához tartozó olasz társulat, ha valakit ez felvillanyoz. Szintivel puhított modernkedő alapokon váltogatja egymást a női ének és a black/death metalos extrém vokalizálás - újszerű, mi?

Az ember néha úgy vár bizonyos dolgokat, mint a Messiást. Egy új Europe lemezzel én is így voltam már régóta. Ráadásul az a ritka típus vagyok, aki a csapat összes korszakát képes szeretni, kezdve a svédmetalos kezdetektől a slágermetalos Végső Kondom lemezen és a még letisztultabb slágerzenét rejtő Out Of This Worldön át egészen a banda végét jelentő, bluesos, amerikaibbnál is amerikaibb Prisoners lemezig.

A Europe újjáalakulását komoly várakozások előzték meg pár évvel ezelőtt, amire a turné csak rátett egy lapáttal – a budapesti koncert is fantasztikus volt – , de a legendás svéd banda két évvel ezelőtti visszatérő lemeze, a súlyos, sötét, vastag hangzású Start From The Dark a régi fanok körében már nem volt éppen egy sikertörténet. Nos, akinek az az anyag nem jött be, annak szerintem a Secret Societyvel már próbálkoznia sem érdemes, az új album ugyanis nyílegyenesen halad tovább azon a vonalon, amit akkor elkezdtek.

A Europe esetében nem nagyon tudok elfogulatlanul nyilatkozni, különösen a tavaly januári bécsi koncert után nem, hiszen akkor alapjaiban változott meg a bandához és újabb kori tevékenységükhöz fűződő viszonyom. A klasszikusokkal egyenrangú alapkedvencekké értek a két kísérletező kedvű, modern hangvételű, reunion utáni lemez borongósabb hangulatú, de pozitív kicsengésű nótái is, és a buli után életem eddigi legdrágább zenekaros pólóját is beszereztem.

Az új Europe szinte mindent felülírt idén, főleg miután láttam az előzetes klipet, mely a címadó és egyben nyitó dalról (utóbbi státusszal persze nem voltam még tisztában) készült. Ennek megtekintése után nyugodtan dőltem hátra, tudva, hogy komoly baj már nem lehet a lemezzel, hiszen a Last Look At Eden nóta retrósabbnak tűnt, mint a két előző újkori lemez bármelyik tétele – málházós tempója és a monumentális szintiszőnyeg kissé a Sign Of The Times-t juttatta eszembe, persze modernebb köntösben.

Füstös gyárkémények a borítón, a helyszín lehetne akár a Soroksári út is Pesten. Pedig nem. New Jersey, Elizabeth nevű városrésze, innen az E.Town név is. Négy fiatal srác, akik nyomorognak a füstös gyárvárosban, rossz a levegő, koszosak az utcák, nyomor és kilátástalanság, ennek ellenére a gitárosnak máris van négy Les Paul gitárja. Hiába...

Amcsi banda debütáló kiadványa ez. Amolyan kortárs amerikai rockzene figyel a lemezen, az a fajta, amit a Creed vagy a Nickelback képvisel mostanában. Igaz, az ÖrökMag lemezen kissé kevesebb a rádiókat ostromló sláger. Kicsit olyan nekem ez a csapat, mintha most bukkant volna fel az első olyan zenekar, aki a Creed-féle zenéket másolja.

Kellemetlen ez a déja vu érzés. Sajnos a közelmúltban már eleget rágódtam e bánat fölött, nevezetesen: MIÉRT kell elcseszni, ami eddig jó volt?! Itt van ez a szegény Eternal csapat, akik kiadtak egy frenetikusan jó albumot, amelyet hallva mindenki a tenyerét dörzsölve, ajzottan várta, vajh mivé fejlődnek még a srácok, ha már elsőre ennyire süti volt a dolog - és akkor tessék.

Könnyű az ember dolga, ha olyan album kerül elé, amelyet kedvére dicsérhet, magasztalhat, vagy épp bűzölgethet és szétcincálhat. Az Eternal Reign sajnos egyik választást sem teszi lehetővé - épp ezért nehéz elbánnom vele. Ugyanis ahhoz nem elég gáz, hogy fitymáljam, ahhoz viszont nem elég különleges vagy briliáns, hogy aléltan zengedezzek róla.

Randa borító, de egész pofás zene. A dallamos death és az atmoszférikus, melankolikus - halványan gótikus - metal keverékét játssza a csapat, akik Svédországból jöttek. '91-ben alakultak, fura, hogy eddig nem nagyon hallottunk róluk, bár lehet csak a helyi klubban nyomultak. Ráadásul a tagok között van egy Peter Nagy nevű illető (gitáros), aki a Mörk Gryning alapítója is volt egyben.

Brazil ötösfogatról van szó, akik az ismertető szerint dallamos power metalt állítanak elő. A kilencvenes évek második felében alakultak és a tagok rém büszkék vallásos beállítottságukra. A The Gate immáron a harmadik albumuk. Nos, hangzása alapján akár az első is lehetne...

Négy szám ötven percben "eldarálva". Gondolom, már mindenki sejti, hogy nem az új NOFX lemezről van szó éppen. Bárcsak így lenne, ez esetben ugyanis ezen sorok írója egy ilyen szürke, zimankós hétfői nap után is egy életerős fiatalember képét tudná mutatni a külvilág felé, viszont az Esoteric zenekar albumát végighallgatva (mert bizony megtettem, később ecsetelem, miért is hatalmas teljesítmény ez) egyenesen azon gondolkodik, vajon nem lehet-e a Duna dermesztően hideg egy esetleges öngyilkossági kísérlet erejéig.

A mai világban, mikor az égvilágon minden hangot elpengettek, minden műfajban tömegtermelés folyik, és a kölykök úgy gitároznak tizenévesen, mint mások tíz éves masszív gyakorlás után, egy instrumentális gitárlemez kiadása felér egy rituális öngyilkossággal – feltéve, ha nem szereztél nevet magadnak korábbi zenekaraid által.

Bár ez még egy tavalyi megjelenés, mindenképpen érdemes szólni róla. Már csak azért is, mert közvetve vehetjük úgy, hogy az Erik Norlander-Lana Lane házaspár személyes kérése, hogy írjak róla. Persze nem szó szerint értve, hisz sosem volt szerencsém találkozni Lanáékkal (remélem, ami késik, nem múlik), de nyugodtan állíthatom, hogy a cimbora, akitől a cuccost kaptam, Magyarország legnagyobb Lana-rajongója.

Régi restanciámat pótolom, no nem azért, mintha olyan rossz lenne a lemez, hogy nem akaródzott írnom róla valamit. Egyáltalán nem. Az Ephel Duath az első percekben belopta magát a szívembe. Hogy képben legyetek, a zenekar olasz, két tagból áll, mint Giulliano (gitár, bgitár, szinti, dobprogramok, vokál) és Davide (gitár, szinti, vokál).

Bevallom férfiasan, hogy az Ephel Duath mindeddig elkerülte a figyelmemet. Hiába járnak már harmadik albumuknál a taljánok, én maximum akkor találkoztam a nevükkel, amikor kritikákban, interjúkban hivatkozási alapul szolgáltak. Meg persze ismerem a név eredetijét is.

Az Entwine előző lemeze is tetszett, bár igazából egy dal volt az, ami eléggé közel férkőzött hozzám onnan. Ez a gótikus/romantikus/finnes metal vonulat annyira nem áll közel hozzám (egy-két kivételtől eltekintve, a Lacuna Coil legutolsó lemeze például kiváló album, na jó: a Poisonblack is tetszik), a HIM-től bárányhimlős leszek, de az Entwine egész ügyesen egyensúlyoz azon a bizonyos kötélen, és még épphogy nem esik át a túlzott nyálasság mély mocsarába.

Egy ideje nem követem kitörő lelkesedéssel az Entombed munkásságát, na jó beismerem, a Wolverine Blues lemezig vagyok képben, a Nicke Andersson nélküli időszak valahogy nem fogott meg. Mondjuk nem csak engem, azt hiszem. Most meg idetéved az új korong, nagy szkeptikusan elkezdem hallgatni, majd gúnyos mosollyal el is rakom pihenni.

Tologattuk ide-oda egymás közt a kritika elvállalását, aztán végül csak nálam kötött ki. Hallgattam jó sokat a svéd mélyre hangoltak poklát, de valahogy csak nem akart beletelepedni a fejembe. Fogalmam sincs, miért.

Habár Alex Hellidék a gyökerekhez való visszakanyarodást emlegetik az interjúkban a Serpent Saints – The Ten Amendments kapcsán, az Entombed természetesen nem próbálta meg újraírni a death metal alapmű Left Hand Path lemezt, és nyilvánvalóan minden idők legmocskosabb, legsúlyosabb rock'n'roll albuma, a Wolverine Blues is soha túl nem teljesíthető etalonként tornyosul mindenki fölé, őket is beleértve. A Serpent Saints mégis egyfajta keresztmetszetet ad a legendás stockholmi vodkavedelők munkásságáról.

Élcelődésre okot adó címet visel az Enthroned hatodik albuma (bár azt, hogy mi a zenekar neve, csak a Media Player jóvoltából sikerült megtudnom, a közepesnél kicsit nehezebben olvasható logo jóvoltából.). Nos, sebesen indul neki igencsak. Kalapálás, kissé alulkevert riffek, filcdanit is megszégyenítő rikács, néha kicsit emlékezetesebb témák, melyek bizonyára ijesztő hangulatot varázsolnak egy elsötétített szobában, pandamacik számára.

A kelet-európai metal színtereinek legnagyobbika a lengyel és most a Metal Mind Records segítségével nagyon elkezdtek szaporodni az innen származó, viszonylag jól terjesztett anyagok. Érdekesnek találtam, hogy míg ortodox death metalból most hirtelen vagy tíz nemzetközileg elismert csapatot is fel tudnék sorolni, addig dallamos "halálistákból" igencsak nehéz lenne összekaparni akár egyet is a fejemben.