CD kritika

Ha lusta és igénytelen lennék, egyszerűen idemásolnám a Wintersun albumhoz írott első bekezdést. De inkább tornáztatom az ujjaimat és lekörmölöm újvást: rém lelkes voltam a csapat bemutatkozó anyagát hallván, s ha jól tévedek, egy interjú folyamán magánál Jarinál érdeklődtem a további elképzeléseket illetően. Álmomban sem gondoltam, hogy épp ő lesz az, aki kisvártatva hátat fordít a csapatnak és önálló munkába kezd.

Mikor egy olyan, kevésbé ismert zenekarral hoz össze a sors, amelyik az átlagnál elgondolkodtatóbb zenét játszik, gyakran elmélázom azon, hogy vajon honnan eredhet az roppant kitartás, amely a viszontagságokon keresztül is életben tartja az alkotói lángot.

Meg kell hagyni, ez az amerikai ötösfogat is speciális a maga módján. Amit produkálnak, lényegében retro thrash/death, klasszikus gore-, illetve grindcore hatásokkal is kiegészítve. Ha gondolatban egybegyúrod mondjuk a Slayer, az Anthrax, az S.O.D., a Carcass és a Terrorizer zenéjét, alighanem el is tudod képzelni, honnan jött és hová tart az Engorged.

Az 1999-es év egyik meglepetése volt számomra az Engine, mely zenekar olyan nevekből áll, mint Ray Alder - ének (Fates Warning), Bernie Versailles - gitár (Agent Steel), Joey Vera - basszusgitár (Fates Warning, Armored Saint), Pete Parada - dob. Mi sülhet ki ilyen nevekből?

Az is ritkán fordul elő, hogy külföldi csapattal előbb találkozom élőben, mint lemezen. Az Engelt tavaly a Dimmu Borgir előtt sikerült megnézni és korrekt, de igazából semmi különös benyomást nem tettek rám, de mivel eleve szimpatikus volt a csapat kiállása, meg a zene sem volt annyira borzasztó, kíváncsian vártam a lemezüket.

Nem túlzottan ismerős az Enforsaken neve, noha '98-ban már megalakultak. Igaz Chicago a szülővárosa a zenekarnak, ráadásul dallamos death metalt játszanak, erősen svéd ízekkel, ami a tengerentúli csapatoknál nem mindennapos, ugye.

Úgy látszik, Waldemar Sorychta, mostanában nem tud megülni a fenekén – ami elsőre nem is feltétlenül nagy baj. A szépemlékű Grip Inc. után jó pár évvel az Eyes Of Edennel bukkant fel tavaly, mely csapat munkássága finoman szólva nem érte el a Grip színvonalát. Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan összedob még egy csapatot Waldemar, noha az tény, hogy a saját stílusát sosem fogja megváltoztatni, maximum más kísérőzenészek veszik körül. (Csinálhatna már egy normális zenekart, na.)

Erre se nagyon volt még példa, de röviddel azután, hogy megjött a kiadótól a promó, a zenekar (személyes okokra hivatkozva) feloszlott. Vagyis Endthisband... Már régen nem meglepő, ha amerikai zenéken az öreg kontinens csapatainak hatása mutatható ki, itt pedig kétségtelenül az At The Gates vezette svéd death/thrash vonulat volt a fő inspiráció.

Németországból származik a melankolikus, szenvelgős zenét játszó End Of Green, a Songs... a harmadik lemezük. Hmm. Az első dal egy kicsit Sentencedes, a lendületesebb fajtából, aztán a másodiknál már kimutatják a foguk fehérjét, mármint nagyon úgy tűnik, miszerint ők kívánnak lenni a német Type O Negative.

Érdekes külcsínyű ez az ötösfogat. Mondhatni, szedett-vedett figurák sora. Akad köztük rasztafrizurás egyed, Krisztus-hasonmás verseny győztese, de darkos figura is. Ez utóbbi olyannyira a setétség elhivatottja, hogy Michelle Darkness álnév alatt énekel/húrpenget.

Bevallom, hajlamos vagyok legyinteni, ha német zenekarok kerülnek az utamba, és csak megerősítve látom az előítéleteimet, ha az End Of Days-hez hasonló bandákkal hoz össze a sors. Mire is gondolok? Hát arra, hogy a Dedicated To The Extreme képében ismét egy igazából teljesen felesleges, és minden egyéniséget nélkülöző produkciót sodort utunkba a szél. Technikailag teljesen rendben van, el is lehet hallgatni, ha éppen ez kerül a kezünkbe, de függőséget nem okoz. Ez pedig meglátásom szerint műfajtól függetlenül jellemző a német csapatok túlnyomó többségére.

Az Endless Riverrel először 2006-ban találkoztam, és első demóhoz képest abszolút nem volt vészes a produkció, ráadásul erősen érződött, hogy ők aztán tényleg komolyan gondolják ezt az egész zenekarosdit, már a körítéssel megadták a módját – mint ahogy most is.

Atyaég! Dobozhangzás rullah! A zenekar infólapja rendkívül kedvezően nyilatkozik a kiadványról, miszerint Anglia legizgalmasabb metal zenekara tér vissza ezzel az EP-vel, amely a death/thrash és a tradicionális metal olyan elegye, amitől képtelen leszel abbahagyni a headbangelést. Már aki elkezdi egyáltalán...

De rég volt, hogy a Break megjelent. Mikor is? '98-ban. Azóta várták türelmesen az Enchant rajongók, a Rush finomságait idéző progresszív Enchantosságot, mert ezt nem lehet másképp jellemezni. Ha néhány szó állna csak rendelkezésemre, hogy körülírjam az albumot, könnyű dolgom lenne, csupán annyit írnék: finom zene, finoman megkomponált dalokkal.

Az Enchant finom, Rush-alapú progresszív rockzenéjével 1994 óta kápráztatja el rajongóit. A szívhez és a lélekhez nyitnak utat, immáron hatodszor. (Vagyis idén másodszor, mert mostanában jelenik meg a debütáló korongjuk újrakiadása, persze bónuszokkal vegyítve.)

Szeretem az Enchant zenéjét. Ők voltak számomra mindig az a határvonal, ami a matekos új progresszív bandák (Dream Theater) és a régi nagyok (IQ, Marillion) között megtalálta a tökéletes egyensúlyt, egyszerre tudtak agyasak és dalközpontúak is lenni.

Kissé bajban vagyok az Enchanttel. Két lemezüket ismerem, a 98-as Breaket meg a 2000-es Juggling 9 or Dropping 10-t. Kedvelem is ezeket, viszont van egy nagy bajom is velük: iszonyatosan igényes, kimunkált, remekül felépített nóták szerepelnek mindkét anyagon, de valahogy hiányzik róluk a tűz, az izgalom. Kevés a kiemelkedő pillanat, így bár hiába szerepelnek jó nóták az említett műveken, mégis, hosszú távon kissé fárasztóan hatnak rám.

Ha felbukkan egy-egy, kijárt ösvényt taposó prog metal banda, gyakran vita van arról, hogy tényleg "progresszív"-e, amit csinálnak. Szerintem ennek semmi értelme, itt lenne végre az ideje, hogy mindenki megértse és elfogadja: a "progresszív metal" elnevezés ma már nem több, mint egyszerű műfaji megjelölés - legalábbis az esetek nagy többségében.

Megmondom őszintén, nem túlzottan vagyok oda Tony Martin megélhetési projektjeiért. Jó zene hallható persze a Giuntini és Mollo-Martin lemezeken, de igazából Sabbath-on kívüli munkái közül csak a két szólólemeze fogott meg igazán. A Back Where I Belong gyakran AOR-ba hajló muzsikája nagyon kedves a szívemnek, a 2005-ös Scream dalainál közelebb pedig sose jutott Martin a Sabbath-hoz, Iommi nélkül értve persze (kár, hogy a lemez hangzását sikerült jól elcseszni).

Utálom a koncertlemezeket, a Voivod Livest se vettem meg, akik ismernek, tudják, mit jelent ez, a hátamra a Killing Technology borítója van tetoválva LP-méretben, a szívem fölé Away-jel vésettem autogramot egy külön erre a célra készült titánium szikével, és mégse.

Nem hiszem, hogy túl sokat mondana a fenti név bárkinek is, talán még a black rajongóknak sem. Pedig a formáció (zenekarnak nem nevezném azért, mert csupán ketten alkotják: Mithrin gitáros, bőgős, puttyogásfelelős és narrátor, valamint Gorbag aki károg meg süvít zenei képzettség híján) 1996 óta létezik, ráadásul egy pici norvég faluban keltették életre magukat. Még más név alatt megjelentettek demókat meg két lemezt is. Ez pedig a harmadik albumuk.

Az Emancer egy idestova már tíz éve működő északi formáció, kiknek legfőbb múzsái a végtelenbe tovakígyózó fagyos fjordok és a hidegen csillogó, kristálytiszta patakok. Zenéjükben fel is sejlik ez a természetességgel átitatott rideg szépség, de emellett még egyéb, kevésbé tipikusan északi jellegzetességek is fel-felütik a fejüket ezen az egy órás korongon.

Görög elektronikus death metal - már ez sem túl bizalomgerjesztő, az meg főleg nem, ha a cd borítóban úgy reklámozzák a művet, hogy négy év hallgatás után a banda visszatért karrierjük legújítóbb lemezével. '95-ben jelent meg az első lemezük, amit még kettő követett és most akarják újra meghódítani a világot. Van egy sanda gyanúm, hogy nem fogják.

Vigyázat! A napsütötte Metaxa-föld kardos-buzogányos vitézei támadásba lendültek! Bizony, lassan Göröghon is battle-metal sújtotta övezetté alakul. Négy elszánt, komor tekintetű harcos néz velem ordasszemet a fotóról, biztosítván: ők aztán nem vicceskednek...

"Álljon meg a nászmenet! Töke van a menyasszonynak!" - ez a gyerekkoromban hallott népi rigmus jutott eszembe, mikor megláttam, hogy ez az Elvira tulajdonképpen Marcus, és férfiember. A project neve ugyanis Marcus H. Madigan multiinstrumentalistát takarja, aki gitáron, basszusgitáron, szintin alkot, valamint blackes károgását is segítségül hívja művei alkotásához.