CD kritika

Talján négyesfogat, powerben nyomulnak, ez a második albumuk. Szerintem már a nevük alapján sejthető, miféle mjuzikot tartalmaz a korong. Tempós, dallamos, klasszikus cucc, billentyűs színekkel és vokálokkal dúsítva. A bajom épp csak annyi velük, mint oly sok stílusbéli bandával: nincs bennük semmi egyedi. De a világon semmi.

No, az ilyen albumokért éri meg átbumlizni magunkat a sok középszerű, vagy épp gyengusz alkotáson. Időnként ugyanis fel-felbukkannak efféle gyöngyszemek is a palettán, amelyek ajándékul, bőséges kárpótlásul szolgálnak fülnek s léleknek egyaránt.

Heten vannak, svédek és egy görcsös öreg fa, alatta síró kőangyallal díszíti a borítót (ami egyébként Travis Smith műve, szóval biztos szép a belső is). Továbbá gondolom, hogy a zenekar neve mindenkinek, aki nem a Nightwish miatt ment először szegecsboltba, a Paradise Lost 1995-ös alapvetését juttatja eszébe. No, fentiek ismeretében szerintem mindenki sejti, hogy itt nem a Backyard Babies-féle party rock and roll fog szólni. És lőn...

Olyan nehéz elhinni, hogy az első Down lemez anno 1995-ben jelent meg! Valahogy elképesztő. 7 év telt volna el azóta? Ebből látszik mennyire kortalan volt a Nola lemez, szinte hétről-hétre felteszem, és még mindig annyira csodálatraméltóan nagyszerű, spontán. Igazi ösztönzene. Nagyon jól megragadták ott az igazi rockzene lényegét, azt hiszem. Ha írnom kellene egy örök top 10-es listát, ez biztosan rajta lenne.

Öt év telt el a kettes Down lemez megjelenése óta, és nem mondhatni, hogy eseménytelenül rohant volna el az idő New Orleans legnagyobbjainak feje felett. Miközben a méltán legendás NOLA debüt fanatikus hívei vérre menő küzdelmeket folytattak azt illetően, vajon méltó folytatás-e az A Bustle In Your Hedgerow, a csapat lefutotta a saját kis köreit, és ismét szétszéledtek.

Japán sikertörténet, hallgasd az európai dallamos zenéket, a nagy öregeket, mint Malmsteen, Deep Purple és társai, figyeld meg jól melyik zenész mikor melyik hangot fogja le, tanuld meg oda-vissza, álmodból felkeltve is tökéletesen prezentáld, torkod legyen karcos és tudd, melyik rezegtetés mikor hatásos. És mindezt kezdd el lehetőleg akkor, mikor elhagytad a pelenkát.

Na végre! Mikor már szegény AOR és hard rock rajongók kezdik megfonni a hurkot egy jó vastag kötél végén, amiért nem találnak maguknak új kedvencet, a semmiből felbukkan a Double Cross...

Hihetetlen, hogy milyen zenekarok bukkannak fel a tetszhalál állapotából. Jelen - német - zenekar 1990 óta létezik, az első albumuk azonban csupán 8 év múlva került piacra, Fireproof címmel. Állítólag nagy sikerrel koncerteznek - hazájukban biztos, a Bundesliga-frizurás részeg true metallereknek szinte tökmindegy, ki reszel a színpadon. Na jó, ez erős volt egy kicsit. De azért van benne valami...

Előrebocsátom: nincs nagyon tapasztalatom Doro ügyekben, viszont ezért se pozitív, se negatív előítélettel nem közelítettem a lemez felé, vártam, hogyan fog hatni rám.

Belga hc zenekar, két nagylemezzel és egy 7"-tel (amit a hc rajongók pontosan körül tudnak írni, hogy mit is takar). Érdekes módon az agresszivitásba dallamokat is csöpögtettek, de alapvetően az elsöprő erejű riffelés uralja a terepet náluk.

Na, ez végre egy reményteli vállalkozás az olasz Sárkányszívtől, amelynek eddig megismert bandái csaknem mind a közepes és a teljes gáz közötti intervallumban mozogtak. Az ugyancsak talján (hitted volna?..) Doomsword második korongjával szakad meg idén a dicstelen széria.

Mint itthon a legtöbben, jómagam is a 2004 eleji Falconer buli előzenekaraként ismertem meg az olasz Doomsword zenekart. A név kötelez, tehát nem meglepő, hogy a csapat afféle barbár doom metalban jeleskedik, amely valami olyasmi, mintha az Into Glory Ride-korszakos Manowar a Bathory dallamosabb vikinges korszakával vegyülne, mindezt pedig nem átallottak nyakonönteni némi korai Trouble-ízzel. Kimondottan meggyőzőek voltak élőben, lemezeiket azonban valamiért mégsem szereztem be.

Melodic doomed metalként írja le stílusát a német banda és ennél találóbbat én sem tudnék mondani a debütáló lemezükön hallható majd 60 percnyi zenére. Mély, telten megdörreno, komótos riffek, horzsoló harmóniamenetek, szép akusztikus betétek tarkítják a hosszú dalokat, és bár semmi meredek megoldást nem vonultatnak fel (hisz ez a stílus eleve az ortodox hozzáállásról szól), de érezhetoen szívüket-lelküket beleadták a nótákba és próbálták azokat egyéniséggel megtölteni. Szó sincs elsolemezes bénázásról, a produkció tényleg lemezérett.

Új trend van születőben. Mióta a Volbeatet felkarolta a Metallica és a világ egy nagyobb szelete rádöbbent, hogy milyen bulis a metalköntösbe bújtatott Elvis, várható volt, hogy előbb-utóbb felbukkannak hasonló stílusú csapatok. A Roadrunner (melyik más kiadó) le is csapott a Domminra, akiket leginkább egyfajta Type O Negative/Danzig/Volbeat/HIM/Elvis keveréként lehetne körülírni, de a Volbeatnél mondjuk sokkal lájtosabbak, mondhatni feketén rózsaszínebbek, a HIM-nél viszont rockosabbak.

Lassú, akusztikus gitáros, merengős, érzelmes nótával indít a lengyel Dominium. Érdekes kezdés, ebből akár konceptalbum is lehet, ám az biztos, hogy olyan zenével akadt dolgunk, amire oda kell figyelni. Bár ehhez elég a lemez címére pillantanunk, ez elég sokat elárul.

Ha valakinek az a baja, hogy a Dream Theater elsőlemezes vokalistája, Charlie Dominici az anyabandára emlékeztető zenével tért vissza, hallgassa a trilógia első részét, amely full akusztikus muzsikát tartalmaz (meghallgatnám persze én is, ha beszerezhető lenne).

Itt a minőségi tucat true metal zenekar és album újabb prototípusa Taljánföldről. A kísérőlap szerint 1986 óta létező bandáról van szó, én azonban csak azt érzékeltem, hogy a '97 óta tomboló retro-hullám hátán érkeztek hőseink a színtérre. Ez a harmadik lemezük és egyben konceptanyag is, mégpedig Elricről, a dicső lovagról. Nocsak!

Vegyes érzelmeim vannak e talján bagázzsal kapcsolatban. A klasszikus, true metalt nyomató banda muzsikája alapvetően rendben van. Sőt, kifejezetten jól eltalált nótákat tudnak írni e stílus keretein belül. Akad ugyan kötelező(nek gondolt) szimfonikus bevezető, kötelező(nek gondolt) kardcsattogás, de nem ezeken van a hangsúly. Többnyire tempós, erőtől duzzadó, remek melódiákkal spékelt dalok sorjáznak egymás után.

Sose kapott el igazán az olasz metal vonal. Persze a Rhapsodyt én is megszerettem, amikor berobbantak, de rajtuk kívül nem igazán jutottak el hozzám a honfitárs bandák, talán csak az Eldritch a kivétel, de az ő munkásságukat sem követem fanatikusként. Elég sokáig kimaradt tehát a Domine is, pedig ők aztán az igazán kultikus olasz banda: húsz évvel ezelőtt már bőven nyomultak, igaz, lemezt csak a nagy metal robbanáskor, 1997-ben adtak ki először.

Míves fantasy borító ékíti a germán csapat legfrissebb albumát. A nóták címeit nézegetve megállapítható: bizonnyal koncept anyag barkácsolódott össze. Az első dallamok, vokálok, gityószólók, szintikíséretek tüstént ránk is köszönnek a dinamikus A New Beginning percei alatt.

Mivel az újdonás Domain motyeszhez nem érkezett egy betűnyi tájékoztató sem, saját korábbi írásomat, illetve a netet böngészgettem keresztül-kasul, hogy fogódzót találjak a germán srácokhoz. A címszavak annak idején az alábbiak voltak: fantasy világ, klasszikus metal dallamok - kissé eklektikus összkép.

Ez a görög banda állítólag nem kisebb bravúrral rukkol elő, mint egy vadiúj zenei irányzat létrehozásával!... A különös nevű formációnak négy rockzenész alkotja a talapzatát, akik egy tizenkét tagú, profi kórust működtetnek, kellő klasszikus, operás alapot biztosítandó a muzsikához. További említést érdemlő adat: a dobokat egy Alex Holzwarth nevű legény püföli, aki ismerős lehet pl. a Rhapsody rajongóinak körében... Szólóénekes viszont egyáltalán nincs náluk, kizárólag a kórus melózik...

Visszatért az orionos puttymetal/opera-fantáziákban utazó Thanasis Ligthbridge. Feltételezem, élő ember nincs ebben az országban, aki ismerné a Dol Ammad nevet – minket, műfajban utazó írnokokat leszámítva, akik hivatalból jutunk hozzá efféle spéci falatokhoz.

Az amcsi hard rock vonalról nekem mindig is sokkal szimpatikusabbak voltak az olyan bandák, mint plö a Dokken, az Extreme, vagy a Sammy Hagar-es Van Halen, szemben a jóval ismertebb Poison, Mötley Crüe-féle iránnyal. A puszta rock'n'roll alapokon és a csajos, piás szövegeken túl ezeknél a bandáknál valami másról, többről is szó volt, illetve van.

Majd 70 perc koncertlemez, főleg az előző album nótáira építve. Persze, logikus, meg korrekt, hiszen jól sikerült darab az. Reb Beach gitáros állat - vagyis nem ő az állat, hanem amit művel -, ez feltűnt korábban is, de most megbizonyosodtam, a srác legitározza a csillagokat az égről, ráadásul nem unalmasan, inkább ízesen, karakteresen. Teret neki, még többet.

Gyerekjáték volna annyival elintézni a hazánkba készülő Don Dokken énekest és társait, hogy ők is már csak egy lejárt lemez a nyolcvanas évekből, én annál dicséretesebbnek tartom, hogy az 1995-ös újjáalakulás óta folyamatosan dolgozik a banda. Ma már nem övezi minden lépésüket az az őrületes média-felhajtás, mint a Tooth And Nail, Under Lock And Key, Back For The Attack albumok idején és hát a mostani Dokken zenéje sem ugyanaz, mint akkoriban.