CD kritika

Nehezen vettem rá magam az írásra, bár rengeteget hallgattam az új Dokkent mostanában. Nehezen jönnek ugyanis a gondolatok. Az előző lemez, a John Norummal készült Long Way Home a 2002-es év egyik legjobb albuma volt számomra, ezzel pedig nem is igazán tudom, hányadán állok.

Mi tagadás, akad azért pár Dokken koncertlemez... Ugye ott van az überklasszikus Beast From The East, ami zenei ereje teljében mutatja az akkor már emberi síkon teljesen szétesett legendás Los Angeles-i dallamos metal bandát, aztán jött az újjáalakulás után kiadott speciális, de hasonlóan zseniális One Live Night – ha engem kérdezel, minden idők egyik legjobb unplugged lemeze –, majd a kellemes, de nem kötelező Live From The Sun már Reb Beach gitárossal, végül pedig pár éve egy '95-ös japán koncertet poroltak le az okosok valamelyik hálószobás kiadónál.

Don Dokken körülbelül George Lynch gitárvarázsló távozása, azaz cirka 1998 óta fogadkozik, hogy visszakanyarodik minden idők egyik legjobb dallamos metal bandájának klasszikus soundjához, és ugyan minden azóta kiadott Dokken lemezen érezni lehetett ilyen törekvéseket, mégis egészen a Lightning Strikes Againig kellett várnunk arra, hogy az ígéretek maradéktalanul megvalósuljanak.

Ó, jaj. Ez valami kiadatlan, szobában feldemózott, hetvenes évekbeli, kiadatlan AC/DC felvétel?... Azt hiszem, sejthetitek milyen a zene és milyen a minősége. Mint egy gyenge minőségben kódolt mp3, úgy csireg-csörög minden hangszer, ráadásul mindezt mintha átmásolták volna kazin is párszor. Jaj.

Pillanatnyilag kissé agyahagyott állapotban leledzem, mert az imént arra kárhoztam, hogy végig kelljen hallgatnom az I Wish nevű formáció albumát – ami biz megviselt kissé. Hogy mégse telepedjék rá a hangulatomra a végzetes munnyadás, előszedtem ezt a dogmatikus cuccot, hátha velük több szerencsém lesz.

Nem különösebben hozott lázba az, amit az fiatal olasz csapat bemutatkozó lemezéről olvastam egy-másfél éve, miszerint a srácok remek érzékkel keverik a romantikus-gótikus hangzást a súlyosabb, progosabb témákkal. Új lemezük viszont eljutott hozzám és meg kell mondjam, kellemes csalódás volt: rég hallottam ennyire pimaszul slágeres, egyben harapós és finomságokkal teli metal anyagot.

Az amerikai Dog Eat Dog eddig sem a komor, agresszív hangulatú muzsikáról volt híres, hanem a vidám, bulizásra ingerlő, életigenlő mentalitásról, amit zenéjükben is kiválóan prezentálnak. Legfrissebb albumuk is erről szól, csak sokkal színesebben, mint eddig bármikor.

Nahát! A Divine Souls egy tipikus olyan banda, akire a svéd death melodikus metal színtér feljövetelének és szinte máig tartó virágzásának rosszallói csak legyintenek, hogy ez "In Flames kópia". Én meg egy esetleges vitában harcba szállok értük: "Miért? A rengeteg amerikai death metal banda nem a CC, Deicide, MA triumvirátus valamelyikének vagy mindegyikének hatására kezdett zenélni?!".

Igencsak felszaladt a szemöldököm, amikor arról értesültem, hogy az egykori Fear Factory gitáros/alapító tag, Dino Cazares egy új csapat élén tér vissza a zenei életbe. A történet közismert: a terjedelmes húrszaggató és a gyárosok útja 2002-ben szaladt kétfelé, súlyos viták közepette. Ekkor a FF egy időre megszűnt létezni, Cazares úr pedig megfordult a Brujeriában majd az Asesino projectben is.

Bár a kilencvenes évek első felében az amerikai MTV a Nirvanát fejőstehénként használva azon ügyködött, hogy minél mélyebbre rántsa a rock műfaját a popos, mainstreames fertőbe, a hagyományos metalt pedig örökre száműzze, e tervét végül nem sikerült megvalósítania.

A történet Finnhonból indul, ahol egy zeneszerző-multiinstrumentalista fószer, nevezett Jani Stefanovic (Am I Blood) addig-addig zizegett nagy magányában, míg végül rábogozta magát Christian Rivelre, aki nem más, mint a Narnia dalnoka. Együtt ültek neki, hogy közös ötleteken agyaljanak. Végül a szintén oroszlánmesés basszistával kiegészülve stúdióba vonultak és rögzítették kilenc nótát tartalmazó albumukat.

Ilyesmi is elvétve adódik. Ugyanis még gőzerővel kagylózgattam a Divinefire előző, bemutatkozó albumát, amikor kezembe röppent ez a vadonat darab! Nagyon úgy tűnik, hogy a Jani Stefanovic-Christian Rivel párosnak igencsak beindult mind a szövegírói fantáziája, mind a zeneszerzői vénája, hisz a Divinefire első, Glory Thy Name, illetve ezen második albuma is idén látott napvilágot.

Mostanában divatos jósolni meg jósoltatni, meg úgy egyáltalán varázsolni, szóval nem lepődtem meg azon sem, hogy egy brutális death zenekar Nostradamusnak szentel egy teljes lemezt. A floridai zenekar 1998-ban alakult, két ex-Malevolent Creation és egy ex-Paingod taggal. Aztán a dobos kicserélődött, de ismét csak egy olyan valakivel, aki megjárta a M. Creationt, de ő is kicserélődött.

Igazából sokat nem kellene agyalnom, mit is írjak az új Divine Empire lemezről, akár bemásolhatnám a Nostradamus kritikáját újra, mert nagyjából tökugyanolyan a lemez. Talán az első dal más egy hangyányit: monumentálisabb, atmoszférikusabb típusú, meg nem a tekerésre helyezik csak a hangsúlyt - bár nem ezt tették eddig sem, de ez lényeges előrelépés, úgy érzem.

Übergagyi borító (valami ócska first person shooter játék screensotja is lehetne), a zenekar nevét először DMNE-nek gondoltam, annyira összefolynak a logo karakterei, a Decay-re meg azt hittem a lemez címe. Mert az, hogy Maximize The Misery, nincs feltüntetve a promotasakon.

Egyszerre reménykedve és félve hallgattam bele a Disturbed harmadik albumába. Reménykedve, mert a csapat eddigi két lemeze iszonyatosan betalált nálam, így hamar új kedvencet avattam személyükben. Félve pedig azért, mert a harmadik lemezt tartják mindenhol vízválasztónak, sokan jó indulás után itt rontják el, vagy lassú építkezés után épp ezzel robbannak be.

A chicagói Disturbed a nu metal hullám vizein evezett fel a fősodorba, és már első lemezükkel, a 2000-es The Sicknesszel hatalmas platinasikereket arattak Amerikában. Már akkor nyilvánvaló volt, hogy a csapat képes méregerős nótákat írni – Down With The Sickness, Voices, Stupify – , összességében azonban elég monoton és lecsupaszított, urambocsá' lebutított volt a bemutatkozás.

US power, kult metal, hozzáállás-zene (ismét csak egy lopott kifejezés, ezúttal egy cimborától. Hail Gergő!). Ez alapján mindenki eldöntheti, érdekli-e ezen cikk tárgya. Amennyiben igen, úgy minden bizonnyal hallott már James Riveráról, netán ismeri is bizonyos ténykedéseit.

A Ledo Takas kiadó a múltkor már meglepett egy elég korrekt zenét játszó pogány metal zenekarral a litván Obtest személyében, most pedig a térség egyik black metal reménységét a Dissimulationt szabadították ránk. A szintén litván zenekar 1993-ban alakult, black és thrash bandák hatására, azonban eddig túl sokat nem publikáltak: egy demón kívül csak két nagylemezt jelentettek meg - az utolsót 2002-ben, és most itt a tavalyi nagylemez, a "Kárhozat" címet viselő csapás.

Már megint koncertlemez - mármint megint koncertlemezről írok ma - és ismét tartalmazza a cím a live szócskát. Miért nem lep ez meg? A Dissection legendás név, legalábbis bizonyos körökben, más körökben azt sem tudják, hogy eszik vagy isszák őket.

Az első benyomás döntő fontosságú, nálam legalábbis - kis túlzással élve - már a borítónál eldől, hogy szeretni fogok-e egy lemezt. Meg kell hagyni, a Dispatched jól indít, a Motherwar meghámozott, kockára vágott, megfőzött, és megevett egy pillantás alatt.

The No. 1 in extreme music - hirdeti a promóborító, aha, a zene kb. annyira extrém, mint reggelire a kakaó és kalács kombináció, pláne, hogy a kezdő néhány másodperc effektes gerjedése után azt hittem ez a My Dying Bride, aztán belendültek a kettő-négy diszkóütem gyakori ismételgetésébe, sokat látott riffekkel körítve, férfi és női énekkel, ugye, milyen egyedi?

Tavalyi cucc, a mostanság egyre divatosabb zenékre vadászó Roadrunnertől. Mit mondjak? Nehezemre esett végighallgatni. Tipikus amerikai hip-hop metal. Rap, néha ének, minimalista riffek, amit gyorsan el lehet fogyasztani. Hamburger-zene.

Nemrég egy munkám során Németország nevezetességeit fordítgattam, és most már bánom, hogy Lipcse városánál nem véstem vastagon oda a Disillusion zenekar nevét is. A kissé szerencsétlen módon évek óta nagyrészt trióként (állandó bőgős nélkül) alkotó csapat már első lemezével – Back To Times Of Splendor – is kivívta a szakma és a rajongók elismerését.

A Disharmonic Orchestra 1989 óta eregeti a világra műveit, '94 után tartottak egy kis szünetet és csak idén jelentkeztek friss matériával. Három darab osztrák ember alkotja a csapatot és el kell árulnom, kiült a döbbenet az ábrázatomra a zene eklektikussága mián.

2003 után újra van friss Disfear lemez. Csupasz, nyers, brutális. És jó. Asszem, ezzel minden fontos dolgot el is mondtam a Live The Stormról, a többi már csak körítés lesz. Mert a cirka '89 óta létező svéd zajbrigád zenéjén tényleg nincs túl sok ragozni való.