CD kritika

Derek, Derek! Egyből szólólemezeket kellett volna csinálnod ahelyett, hogy beléptél a Dream Theaterbe! Mert onnan bizony kilógtál, ismerd el. Sőt, sokan még a slágeresedést is neked tulajdonítják a Falling... lemez idején. De azóta a szólólemezeiddel bizonyítottál, nem is kicsit!

Derek munkat vegzett... öööhm, derék munkát végzett ismét a billentyűmágus, és az afterdream-korszak invenciózus albumainak stílusában varázsolt lemezre újabb tíz szerzeményt. A stílus változatlan, fifikás de egyben tökös prog rock, ahol kézenfogva jár a professzori szintű zenei tudás és az épületbontó kőgolyókra jellemző mértékű zúzás, máskor meg a jazzbe hajló finomságok.

Számomra az év meglepetése mindenképpen a Depths Of Depravity új albuma. Amit ez a mosonmagyaróvári négyes összehozott, az mindenképpen dicséretes, és nemzetközi színvonalú. Már a borító is nagyon bejön, ami igencsak death metalos, és erősen a Bloodbath Resurrection... albumára hajaz.

Közhelyszámba megy, hogy a Depeche Mode még a zeneipar válságának kellős közepén is a kevés megmaradt fejőstehén közé tartozik: még a remixek remixeinek bantu nyelvű verzióiból összeállított maxik is cukorkaként fogynak el, ha ráírják a bűvös nevet, és árulkodó az is, hogy meghirdetése után szűk egy héttel a januári újabb budapesti koncert is közelíti a teltházat. Dave Gahanéknek szükségük is van a lojális rajongók szeretetére, mert szinte egészen biztos, hogy a Sounds Of The Universe-zel újakat nem fognak szerezni.

Oké, oké, kedvelem a fehér alapú borítókat, de ami sok az shock! Ez a lepedőbe csavart, barna ragasztószalaggal áttekert csonkolt hullás kép inkább szánalmasan béna, mint ijesztő, netán shockoló. A Denata három taggal bír, svédek, old-school thrash zenét játszanak (inkább a német vonalat), amiért nekem már elvből illene lelkesednem.

Sejtelmes kórussal indít a John Schaffer (Iced Earth) és Hansi Kürsch (Blind Guardian) közös projektjének intrója. Pár perccel később megnyugodva dőltem hátra, szerencsére elkerülték azt a veszélyt, hogy a jó anyacsapatok egy gyenge kópiáját hozzák össze.

Bevallom, a hazai szaksajtó tömjénezése után kételkedve fogadtam a Demonlord első lemezét. Méghogy az első hazai heavy metal album, amely a külföldi másodvonalat is veri! Hiszem, ha hallom! Nos, ez megtörtént... tévedtem.

A Demonlord gitáros Nagy Andrásnak valamiért az a perverziója támadt, hogy írjak kritikát az új lemezükről. Pedig tudja, hogy - aminek ismételgetésétől most inkább eltekintenék, már így is jobban elterjedt, hogy mennyire rühellem a heavy metalt, pedig nem így van, láttatok volna léggitározni a Priest koncerten -, szóval nem ismételgetek semmit, inkább csöndes megadással tűröm, hogy megérkezzen a promócédé, bekerüljön a lejátszóba és jöjjön, aminek jönnie kell, ikergitár, galopp, bombasztikus kórusok, speed tempók 3/4 órán keresztül.

Emlékszem, amikor olyan 1996 táján ott voltam az első Demonlord koncertek egyikén Győrben, mennyire esetlen volt a csapat ritmusszekciója, és mégis mennyire a nagyokhoz méltóan profin vezényelték le azt a koncertet. Na, kb. onnantól kezdve mindig figyeltem mit csinál a csapat és meg kell mondjam nagyon tetszett, ugyanis akkoriban nem nagyon játszott más, ennyire a 80-as évek brit/germán metal vonalat idéző zenét.

Rögtön a legelején leszögezném: nem kívánom megjátszani a nagy Démonúr tudort, mivel ezidáig a srácok pokolbéli víg napjainak mindösszesen első fejezetét (Adventures In Hell Part I.) ismertem, ez alapján pedig – hát hogy is mondjam?... - nem lettem a csapat feltétlen híve. Persze tudom, hogy kik ők és mit csinálnak, koncerten is elcsíptem már őket, de azért jól elvoltunk egymás társasága nélkül.

Nagy jóság ez az internet. Ha nem lenne, a következőt sikerült volna csak megtudnom a bandáról: olvashatatlan a nevük, szeretik a sátáncsillagot, és nagyon bután tudnak grimaszolni a hátsó borítón. Na de itt a Háló, és máris megtudom, hogy Mexikó szülöttei ezek a kis tréfás sátánfattyak.

Hank Shermann sosem számított felkapott, milliók által körülrajongott névnek, de a Mercyful Fate zenei agyaként gitárostársával, Michael Dennerrel karöltve gyakorlatilag a teljes heavy metal és thrash színteret alapvetően formálta a '80-as évek első felében kiadott két tökéletes nagylemezzel, a Melissával és a Don't Break The Oath-tal. Miután a korszakalkotó csapat feloszlott, játszott itt-ott, de alapvetően a háttérbe húzódott a '90-es évek elejének Mercyful Fate újjáalakulásáig.

Idén év elején jelent meg a Demiricous bemutatkozó albuma a Metal Blade gondozásában, ami azért nagyjából sejteti, hogy miféle muzsika rejtezik a korongon. Kicsit pontosítva ez old-school thrash, egész közelről pedig egy 100 százalékig eredetiségmentes Slayer-kópia, mégpedig a Reign in Blood érából.

Azon metalfej társaim, akik számára nélkülözhetetlen a napi masszív fémadag felvétele, bizonyára észrevették már, hogy egy albumborító vagy cím mennyi fontos információt nyújthat az adott bandáról. Elég ránézni egy frissen kiontott belekben turkáló zombit ábrázoló borítóra és máris tudjuk a stílus és esetleg az együttes nevét. Egy-egy albumcímből pedig egyenesen tanulmányokat lehetne írni az együttesre vonatkozóan. Az új Demiricous lemezének címe például sok mindent elárul magáról az anyagról és az együttesről.

Szép, hangulatos, hömpölygős kezdés, lassan súlyosodnak a gitárok, a szépség viszont nem múlik nyomtalan. Még a gyomros hörgés érkeztekor sem. Masszív sound, szépen elkülöníthető hangszerekkel (kicsit kopog a pergő, a lábdob halk, a cinek annál hangosabbak, de ez már csomó a kákán). A dal gyorsul tovább, és itt az idő, hogy eláruljam: death/thrash zenekar a Demagogue, Londonból. Onnan, ahonnan inkább trendi csapatok cd-jét várná az ember, nem egy, a Bay Area nagyjait követő zenekar bemutatkozását.

A Delta nevű formáció nem közelebbről, mint Chiléből küldi zenés üdvözletét mindazoknak, akik érdeklődnek változatos, de leginkább neoklasszikus skatulyába gyömöszölhető metaljuk iránt. A fiatal csapat bemutatkozó, hetven percnyi muzsikát tartalmazó albuma rögvest egy hosszú, több címmel ellátott bevezetővel indul.

Általában ritkán szólalok meg ezeken a hasábokon (akkor is minek – így sóhajthatnak fel ellendrukkereim), ámde most megint itt a pillanat, hogy megismertesselek titeket néhány olyan fiatalemberrel, akikről talán soha nem hallanátok, ha én nem lennék fanatikus gyűjtő és nem ismertem volna meg őket magam is.

Egy 1998-ban alakult olasz csapat kislemezét van szerencsém hallgatni. Az akkor még más néven zenélő csapat az azóta eltelt évek alatt átesett a szokványos korai és késői nehézségeken, majd tavaly felvették ezt a bemutatkozó 5 dalt. Most szemem az égre emelve sóhajthatnám, hogy: "már megint egy death metal lemez" (igaz, a dallamosabb fajtából), de nem teszem, mert ezt kivételesen egész üdítő hallgatni.

Az ijesztő borító ellenére (most őszintén, nem olyan a rajta lévő fickó, mint egy különösen rosszkedvű Glenn Danzig, némi Resident Evil beütéssel?!) kiváló muzsika hallható a Made for the Violent Age-en. A westfáliai Deliriousnak ez már a harmadik lemeze és igazi, színvonalas, izgalmas thrash metalt rejt, ráadásul a Bay Area-vonalról. Leginkább talán a Testament hozható fel párhuzamként, de gyakran eszembe ötlik a Kreator munkássága is, nyúlásról viszont szó sincs.

Feltámadtak a lengyelek, legalábbis a promócióra szépen ráfeküdtek mostanában. Az viszont több, mint rémes, hogy a lengyel zenekarok nem képesek kétnyelvű honlapot csinálni. (Tisztelet a kivételnek.) Így bármiféle információ hiányában vagyok kénytelen értékelni ezt a zenekart is. Azt az egyet sikerült kiderítenem, hogy jelen korong a második anyaguk, és még tavaly rögzítették.

Nulla infó érkezett a cd mellé, annyit azonban meg lehet állapítani, hogy lengyel a zenekar, legalábbis a nevekből ítélve. Hárman zenélnek a Deivosban és elég brutális death metalt játszanak. Mindössze fél órás a cd, de ezalatt alaposan legyalulják a kedves érdeklődőt. Gyorsak, igyekeznek olykor technikásak lenni, sok a blastbeat, próbálnak változatosak lenni a műfaj keretein belül. A nagy floridai bandák hatása simán észrevehető, bár a Krisiun sem hagyhatta őket hidegen.

Jaj, de hülye neve van ennek a zenekarnak. Betűzd ki vagy mondd ki... Az infólap szerint a csapat ötödik lemezét tartom a kezemben, természetesen rendkívül egyéni stílusú formációról van szó. Indítsuk. Két és fél perc eltelt, eddig csak vmi mormogást hallottam meg halk akusztikus gitárt, jön a szintiszőnyeg, hú, itt érzésem szerint szomorkodni fogunk egy darabig megint. Black/doom gyökerekkel rendelkezik a Deinonychus - csak leírtam! - és tényleg.

Nem, ez nem friss Deicide gyűjtemény, hanem az azóta kultikussá vált csapat 1990-es korongja remasterizálva, aranyszínű korongra préselve, feljavított borítóval, melyet akkoriban még nem értékeltek túl nagyra (nem a borítóra gondoltam).

Hála az égnek, a Deftones sosem adott ki eddig két egyforma lemezt. Most sem ismételték önmagukat. Be kell vallanom, a kissé elszállósra sikerült White Pony után nem ilyen lemezre számítottam. Mármint azt hittem maradnak a szelídebb ösvényeken. De nem egészen. Ami nem baj.

Már a borítót nézve is az volt az érzésem, hogy ezúttal egy olyan Deftones lemezt fogok kapni, ami minden ízében olyan, amit szeretek a csapatban. Pedig kétséges volt az is, hogy egyáltalán lesz lemez: a csapat szétesőben, nem beszéltek egymással a tagok, aztán valahogy összekapták magukat. Igen, néha kell valami nagy megrázkódtatás a jó dolgok létrejöttéhez, nyilván ez most is így volt.

Axióma, hogy a zenekarok alapvetően akkor szoktak feldolgozáslemezeket kiadni, ha éppen húzni akarják az időt. A Def Leppardtól különösen indokolatlan az ilyesmi, hiszen egyébként is legendás csigatempóban dolgoznak, utolsó stúdióalbumuk, az X kerek négy éve jelent meg, erre tessék... Komolyan nem értem, mit tökölnek ennyit. Mivel azonban a Leppard még ma, lassan két évtizeddel karrierje csúcsa után is stabil, legalább egymilliós lemezvásárlói bázissal rendelkezik világszerte, alighanem ezen a 14 számos gyűjteményen sem buknak majd túl nagyot.