CD kritika

Égzengés, földindulás, fogpiszkáló vastagságú gitársound, jajj, mi lesz ebből? Két és fél perces bevezető. Reménykedtem, hogy csak itt szól ennyire gyéren a gitár, de nem. Ez ilyen. Vékony, mint egy anorexiás karja, atyaég, hova rakták a fülüket a hangmérnökök, meg persze a "zenészek"?

Miközben a Pantera szépen hattyúhalálozott (évek óta gyakorlatilag), az Abbott tesók vérében folyamatosan ott pezsgett a zene, így nem volt mit tenni, új zenekart voltak kénytelenek összehozni. Találtak egy Trujillo-fazonú bőgőst, aki Bob Zilla névre hallgat, és egy (valljuk be) Anselmo-fazonú énekest, aki pedig Pat Lachman néven ismert, valamint egész addig gitárosként funkcionált, többek között Halford papa szólózenekarában.

Kisgyerekkel és kutyával mindent el lehet adni – szokták volt mondogatni roppant képzett marketinges kollégák. Jó nővel meg végképp – teszem hozzá gyorsan, márpedig Daize Shayne az! Nem kicsit, nagyon! Ráadásul többszörös szörf-világbajnok meg szőke is, így vélhetően elég komoly rajongótábora lehet az Egyesült Államokban. Tuti a siker tehát, bukta gyakorlatilag kizárva.

Nottinghami csapat, mondanak rájuk mindent, poszt-punk, emo, és végül is van benne minden, a punk szemtelensége, az emo pimaszságával vegyítve, plusz némi karcosság is, hogy ne csak a puhány alterosok hallgassák őket.

Ajjaj. Most mit mondjak? Gyorsan jött a lemez. Kíméletlen leszek, lesz, ami lesz. A Da Capo ígéretes csapat. Olyan emberkékkel, akiknek szívügye az általuk is művelt progresszív metal, ami leginkább a Dream Theatert követi, de ezt mindenki tudta eddig is.

Hülye egy helyzet. Mikor a cd megérkezett, még híre sem volt annak, hogy ez lesz a Da Capo búcsúja. Aztán eltelt egy-két hét, és megtudtam, hogy a Da Capo, mint olyan, befejezte ebben a formában a ténykedését, viszont Kozó Tamás (gitár), Csörnyi Róbert (basszusgitár) és Göllicz László (dob) a Stonehenge-ből korábban kivált Bátky "BZ" Zoltán énekessel (aki egyébként néhány dalban vokálozik ezen a lemezen) új zenekarba kezdett.

A Daath 2003-as debütálásával viszonylag új banda a színtéren. A név héber eredetű és magasabb szintű tudást jelent, fő témájuk pedig az úgynevezett Élet Fája, mely szimbólum szinte minden ókori kultúrában felbukkan. Ezek után valami toolosan elvont, progresszív zenét várnánk az atlantai hatostól, új lemezük azonban (mely már a második) afféle death/black/thrash mixtúrát tartalmaz, billentyűs hangszerrel és némi samplerrel. Érdekes zene ez, nagyon sok minden van itt egybe gyúrva, ami azonban mégsem zavaró, nem kerekedik káosz a stílushalmozástól.

Az atlantai Daath legutóbbi, The Hinderers albumáról írott kritikámban jegyeztem meg, hogy ez a csapat okozhat még meglepetéseket a jövőben. Nos, eltelt két év, s időközben jelentős változások történtek az együttes berkein belül. Nevezetesen egy huszárvágással megszabadultak az addig énekesként és billentyűsként tevékenykedő Mike Kamerontól, s helyére becserkészték Sean Z-t, aki viszont csak hangszálai nyüstölésével járult hozzá a banda zenei palettájához.

Bevallom, kissé eltájoltam magam a régóta formálódó új Vince Neil album ügyében, és csupán néhány héttel a megjelenés előtt tudatosult bennem, hogy a Tattoos & Tequila nem a Mötley Crüe frontember harmadik teljes értékű szólólemeze, hanem inkább csak amolyan soron kívüli bónusz a rajongóknak. Mindössze két új saját dalt és tíz feldolgozást legalábbis elég nehezen tudnék másként értékelni...

A zavaros, toldozott-foldozott első kivételével rendszeresen hallgatom a régebbi Soulfly lemezeket, az utolsó kettőnek különösen nagy híve vagyok, de az Omen még ezek fényében is meglepetést jelentett. Ugyan ki gondolta volna Max Cavaleráról, hogy ennyi év után még képes újat mutatni, ráadásul pont egy ilyen hagyományosabb megközelítésű anyag keretei között? Márpedig képes...

Derült égből villámcsapásként ért a hír, hogy Holdampf Gabi otthagyta a Wall of Sleepet, az meg végképp, hogy ennek indoka az volt, úgy érezte, a csapatban már nincs meg az a tűz, ami a további közös zenéléshez elengedhetetlen. Tekintve, hogy Füleki Sanyi vagy Kemencei Balu elkötelezettsége részemről messzemenőkig megkérdőjelezhetetlen, továbbra is homályos picit a történet, de nyilván Gábornak jó oka volt rá, hogy szakítson régi szerelmével.

Egy vészjósló intróval nyitja nyolcadik lemezét a német thrasher Dew-Scented, hogy aztán az Arise From Decay képében egy kapkodós, kissé darabos tétellel mutassák meg, a Dew-Scented háza táján minden a régi.

Végre valahára Olaf Thorsen (ex-Labyrinth) gitáros megtalálta helyét az olasz metal életben és összehozta saját formációját Cydonia néven.

A banda muzsikájára egyfajta kettősség jellemző. Zakatolón, szigorúan dörgő gitárok nyomulnak elő a hangszórókból, futurisztikus effektekkel átszőve. Ugyanakkor a nóták vokális részei - főként a refrének - igen dallamosak, olykor határozottan fülbekúszók.

Nem egy szokványos EP-vel jelentkezett a Cyborn. (Ha valaki nem tudná, a Born 33 utódzenekaráról van szó, akiknek szánom-bánom, de nem hallottam a lemezüket, pedig állítólag jó.) A zene változott, már nem azt a New Orleans-i doom/stoner metalt játsszák, mint korábban, hanem jó sok elektronikával fűszerezett cyber metalt. Nem tudok erre jobb jelzőt, meg nyilván ezért is lett a zenekar neve Cyborn.

Egészen 1996-ig nyúlnak vissza a német Cyberya gyökerei. Röpke néhány év alatt megjelent a szokásos demó-maxi-kazetta sorozat, majd lemezszerződés, és itt az első teljes értékű album, a Mindcontrol. Sampleres-dobgépes metal csapat, dallamos énekkel, volt már ilyen a nap alatt, az első robbanás a Shotgun Messiah nevéhez fűződik, majd felbukkant néhány nem annyira sikeres formáció.

Nagyon csípem a spanyol Locomotive Recordsot, hiszen rendre remek muzsikákkal (Kragens, Adagio, Benedictum vagy Astral Doors) örvendeztetnek meg, ám van egy nagyon nagy hibájuk! Nevezetesen az, hogy agyonhallgatják a kiadványaikat.

Ha a Cult of Luna legújabb, negyedik albumát egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám róla, hogy monumentális. Sosem voltak éppen az a zenekar, akiket mondjuk esküvőre hívnék a násznép szórakoztatására, de ez a legújabb lemez az eddigi súlyosságot is felülmúlja. Hét szám, ezekből négy is meghaladja a tíz percet, rá kell készülni az élményre.

Split cd és nem hardcore. A Cult Of Catharsis norvég csapat, vagyis csak volt, mert már feloszlottak. Jól is tették. Ugyan majdnem megjelent egy lemezük, de a kiadó becsődölt, így nem lett belőle semmi. Az Aftermath ennek az anyagnak egy részét (5 dalt) rakott fel ide. A csapat tagjai amúgy még zenélnek olyan formációkban, mint az Aeternus, Hellheim, Einherjer, Malice in Wonderland és Taake.

Ezt is megértük. A legütősebb Cult felállás - Ian Astbury mellett természetesen Billy Duffy gitározik, a dobok mögött pedig Matt Sorum ül újra együtt és sikerült egy igazi cultos lemezt összehozniuk. Felteszem, erőlködés nélkül. Mert ez a fajta muzsika szívből és lélekből jön.

Léteznek olyan zenekarok, amelyeknél egy-egy új lemez megjelenése eseményszámba megy - számomra a The Cult is ide tartozik, annak ellenére, hogy életművükben nem tudok feltétlenül azonosulni mindennel, amit eddig megjelentettek (azért a legtöbbel persze de).

A fenti két név hazánk egy ismertebb és egy fiatalabb brigádját takarja az egyre inkább virágzásnak induló magyar ska színtérnek. (Egy kis segítség azoknak, akik még hírből sem ismerik ezt a stílust: a reggae egy hibrid fajtájáról van szó, egy vidámabb, pörgősebb bulizenéről. Referencia: Madness, The Specials.) E split-lemez tulajdonképp egy újabb 'kandúr kiadvány, teret engedve két szám erejéig a Kókler nevű bagázsnak is.

A lassan fél évtizedes múltra visszatekintő fővárosi CsakazértiS rap'n'rollként definiálja saját stílusát, ami bemutatkozó lemezük alapján teljesen korrekt meghatározás: kellően vastag gitárokkal telepakolt, rappelős, de néhol dallamosabb refrénekkel színesített, scratch-es, effektes megfejtésekkel is bőven megpakolt zenét játszanak szókimondó szövegekkel.

A lemezcímből az értelmesebb rockerek kitalálhatják, hogy koncertlemezt adott ki a legendásnak mondható Cryptopsy. Meg ugye a None So Live lemezcímmel egy kis szójátékra vetemedett így a csapat. Annak idején elég szép hírnévre tettek szert, underground körökben istenként imádták őket.

Nehéz írni a Cryptopsy új albumáról. Nem azért, mert szokatlan irányváltást tartalmaz, nem azért, mert rossz, és nem is azért, mert talán csak én és néhány barátom értékelem ilyen sokra. Nehéz, mert olyan sok minden történt az utolsó teljes anyag óta.

Technikás death metal banda sok van, ezt már elmondtam egy-kétszer, éppen ezért kell azt a keveset igazán jót becsben tartani és értékelni. Megmondom őszintén, a Once Was Not lemezükig ilyen brigád volt a Cryptopsy is. Most viszont csak fejvakarás van, semmi más.