CD kritika

Ezt az írást össze kellett volna vonni a Fabrizio Leo lemezismertetővel. Ugyanis ezen az anyagon is a jó „Bicio" gitározik, Danilo Citriniti dobos pedig nem más, mint Fabrizio albumának hangmérnöke – akinek kedve szottyant felvenni egy kis saját zenét. A harmadik játszótárs Danilo testvére, a basszer Domenico lett és a hangzás színesítése kedvéért még néhány billentyűs is közreműködik a nótákban (közülük talán Mistheria neve mond valamit, akit Rob Rock lemezeiről és a legutolsó Dickinson anyagról ismerhetünk).

Hollandiáról elsősorban a fapapucs, a tulipán, Anneke, és persze a fű jut mindenki eszébe - és nem feltétlenül a progmetal. Főleg, ha ilyen tragikusan idétlen nevet választott magának egy zenekar, mint a Cirrha Niva (mi ez? és miért??).

Bár a Frontiers elsősorban a dallamos hard rock/AOR zászlóvivőjeként ismert, néha egy-egy prog banda is kikerül kezeik közül. Mi tagadás, jó a szimatuk a műfajhoz, hiszen akikkel én találkoztam eddig, kiváló produkcióval rukkoltak elő: az Empty Tremor Olli Hartmann-nal készített Alien Inside-ja egyszerűen fantasztikus album; a gyors belehallgatás után vicces áron megvásárolt 7 Months lemez pedig szintén nagyon megnyert magának.

Bárki visszakereshet az archívumban és ki fog derülni, hogy a norvégok nem kizárólag azért kaptak tízest bemutatkozó lemezükre, hogy elsüthessem szánalmas szóviccemet, miszerint a „Circus megkapta a Maximust". Igaz, némi rosszindulattal el lehetett őket könyvelni Symphony X kópiaként (noha annyira nem volt erős a hasonlóság, mint a szintén mostanában ismertetett Myrath esetében, de azért volt párhuzam bőven), ugyanakkor fiatalos lendületük és klassz dalaik mellett nem lehetett elmenni.

A The Cult 6 év szünet után érkező új albuma, a Born Into This már itt van a kanyarban, de Billy Duffy kreativitását a jelek szerint nem nagyon elégítette ki a legendás banda újbóli aktivizálódása, mással legalábbis nemigen tudnám magyarázni a Circus Diablo létrejöttét.

Spanyol nyelvű, lightos zene. Ez esetben kicsit zavaró a spanyol szöveg, talán azért, mert a vokalista túl modorosan énekel. A honlapjukon olvasható (szintén) spanyol nyelvű biográfiából annyit bírtam kisilabizálni, hogy '98-ban alakultak, a fotó alapján meg úgy tűnik hárman vannak a csapatban, valamint ez a debütáló lemezük. 2003-ban pedig a Metallica előtt játszottak, ami elég furcsa, mert se közelről, se távolról nem igazán egyezik a két zenekar stílusa, annak ellenére sem, hogy talicskáék manapság elég laza zenét játszanak azért.

Előfordul, hogy egy énekes nagy csinnadratta közepette beharangozza, hogy innentől kezdve csakis a családjának él, majd kilép a zenekarából. Az már ritkább, hogy valaki távozása után másfél évvel egy komplett nagylemezt írasson meg korábbi főnökével, majd világkörüli turnéra induljon annak anyagával. Az meg aztán még ennél is ritkább, hogy a régi főnök ezután lenyúlja a kísérőzenészeket és velük csináljon szólóalbumot, mindezt úgy, hogy közben sejtelmes nyilatkozatokat tegyen: a régóta parkolópályán pihenő anyazenekar következő lemezén a távozott énekes is szerepel majd.

Savatage-ügyben egyik fél álláspontját sem értem igazán. Egyrészt nem világos, miért rinyálnak a rajongók, hogy a csapat miért nem áll össze újra a patinás néven, hiszen a két kulcsfigura külön-külön ugyan, de fossa a lemezeket. Olybá tűnik ugyanis, hogy mind a Jon Oliva's Pain, mind a Zak Stevens-hez köthető Circle II Circle szinte állandóan új anyaggal jelentkezik – rendesen feldolgozni ugyanis egyiket sem volt időm, bár tetszett mindegyik.

A Cipher System neve talán csak azoknak az ultrafanatikusoknak és vakondok(ok)at megszégyenítő földalatti mozgalmároknak mond valamit, akik egy 2004-es split cd-t és a csapat 2002-es demóját a magukénak tudhatják. Nem hiszem, hogy nálunk túl sokan lennének ilyenek.

Chuch Schuldinert azt hiszem, senkinek sem kell bemutatni. A kemény zenék világának egyik, ha nem a legmeghatározóbb alakja volt ő, míg tragikusan fiatal korban el nem vitte a rák. A Death zenekar főnökeként maga is igen sokat hozzátett a nevük - talán mondhatom így - fémjelezte stílus megteremtéséhez, majd a Human lemez után fokozatosan kalandozott el egyre jobban más irányokba.

A norvég Chrome Division alapítója nem más, mint Stian Thorensen, ismertebb nevén Shagrath, a Dimmu Borgir frontembere. Aki e tény hallatán egyből venné a láncinget és rohanna a tükörhöz sminkelni, hogy aztán beszerezze a lemezt, inkább várjon egy kicsit: az extravagáns károgómester ugyanis itt egy hangot sem dalol, csak gitározik, a zenének pedig a világon semmi köze nincs a Dimmu teátrális, black-alapú metaljához.

Ha ez a Chroma Key lemez lenne az első, amit a project tulajdonképpeni egyetlen tagjától, Kevin Moore-tól hallasz, soha az életben nem találnád ki, hogy ez a fickó annak idején a Dream Theater villámkezű billentyűvirtuózaként lett ismertté a világ számára.

A Christian Epidemic ténykedését jó ideje figyelem, és teljes bizonyossággal ki merem jelenteni, hogy a Gyász c. EP-vel teljes mértékben beért a csapat. Zeneileg összeforrottak, a dalok kidolgozottak, ötletesek és ami a leglényegesebb: tehetségesek a srácok.

A Christian Epidemic egy szimpatikus zenekar. Szimpatikus, hogy a kezdetek óta kitartanak a saját zenéjük mellett, kockánként építgették fel maguknak a várat és szimpatikus a zenekar szövegi témaválasztása is - amivel sikerült is szépen beletenyerelniük valamibe ugye.

Eltörölt világ, de nevezhetjük World Erasednek is. Ugyanis egy lemez helyett rögtön kettőt kap a mélyen tisztelt vásárló, mivel angol és magyar nyelven is ott figyel a CD a tokban. (Az előző lemez magyar változata sajnos csak kazettán jelent meg, az angol nyelvű a CD-s verzió, amiből ha valaki talál egy kallódó példányt, plííz toljon egy mailt nekem, köszi.)

Chris Laney egy svéd dalszerző-producer-sessionzenész, aki olyan nevekkel dolgozott eddig a háttérbe húzódva, mint a Europe, a Candlemass, a Zan Clan vagy az egykori W.A.S.P. gitáros Randy Piper Animal nevű csapata. Most azonban úgy érezte, itt az ideje szólóban is kipróbálnia magát, természetesen néhány illusztris vendéggel a háttérben, és e munka gyümölcse a Pure.

Roppant mód sajnálom az Audioslave feloszlását, mivel mindhárom albumuk nagy kedvencem, sőt, a legutolsó Revelations még mindig csak egyre jobbnak és jobbnak tűnik így bő másfél év távlatából. A szétszéledés persze várható volt, ráadásul sok hasonló esettel ellentétben itt legalább a magyarázat kézenfekvő: a globális kapitalizmus elleni kirakatberugdosó kereszteshadjárat egyik vezéregyéniségének, Tom Morellónak jobban megéri habzó szájjal üvöltözni a gazdagok ellen a hollywoodi villanegyedből sarló-kalapácsos zászlót lengetve Zack De La Rochával, mint még jobban elmerülni a feelinges retro-rockban egy igazi énekessel.

Az év kérdése, hogy vajon mi járhatott Chris Cornell fejében, amikor az amerikai r'n'b-pop színtér egyik legbefolyásosabb producere, Timbaland (többek között Justin Timberlake, Madonna, Missy Elliott, Nelly Furtado kollaboráns) segítségével kezdett el dolgozni harmadik szólólemezén.

Úgy vélem, Mr. Caffery érdemeit felesleges ecsetelnem bárkinek is, aki tisztában van a Savatage munkásságával. E derék gityósember valamiért úgy érezte, most jött el az ideje annak, hogy több mellékvágányt, projektet a háta mögött tudva, végre egy saját nevével fémjelzett albumot is megjelentessen.

Chris Caffery Faces című gyönyörű kiállítású lemezét kizárólag azért vásároltam meg kultikusan alacsony akciós áron, hogy aláírathassam vele az igazi tavaszi csemegének ígérkező, majd jól elmaradt koncerten. Végső soron azonban nem bántam meg a vételt, mert a rajta lévő zene megnyerte a tetszésemet, Chris hangja (amely a legtöbbek szerint szólómunkásságának gyenge pontja) azonban már kevésbé.

Chinchilla?! Idétlen egy név, nem igaz? Én magam sem vártam különösebb csodát tőle annak idején, amikor az előző, Horrorscope című albumukat belöktem a magnóba. Azt hittem, a most futó speedelős true metal jön megint, amolyan gyenge közepes színvonalon. Nos, a végére hálát adtam a sorsnak, amiért "összehozott" ezzel a német csapattal (amúgy 1988-ban alakultak, három album és egy mini-CD áll már mögöttük).

Amolyan szerencsétlen egybeesésnek nevezném így utólag, hogy pont a nagy kiadós szerződés idejére estek át énekes- és stílusváltáson ezek a német rágcsálók, aminek eredményeként a zene jócskán felhígult. Azért csalódás ide vagy oda, én a némileg felemás koncertjük után is bíztam abban, hogy képesek lesznek még megtalálni és felkapni az elvesztett fonalat, az idei korong pedig végre ismét megcsillantja (vagy inkább megcsincsillantja, he-he!..) a bandában rejlő potenciált!

Ha egy üzlet beindul... Amióta a Metal Blade leigazolta Udo Gerstenmeyeréket, ez a képtelen nevű társulat sokszorosan meghálálta a kiadó bizalmát, és a lendületes (de nem full speed), billentyűvel díszített európai heavy metal rajongói is évente juthatnak a nekik járó "prémfém"-adaghoz. A tavalyi The Last Millennium? lemez különösen jól sikerült, a mostani pedig várhatóan tovább stabilizálja majd a zenekar helyét a mezőnyben.

Három letöltött klip után úgy döntöttem, hogy szükségem van egy Chimaira lemezre. Feltétlenül. A látottak alapján halványan kezdett kirajzolódni a kép, miszerint talán nem egy újabb hótunalmas összetákolt nu metal csapatba botlottam, hanem valami életerős kis formációba, amely bár nem fogja a világot darabokra szedni a bemutatkozó lemezével, de azért megmozgat néhány embert ugrálásilag. Legalább.

Eléggé meg bírt tetszeni a Chimaira első lemeze, reméltem nagyon, hogy nem mennek trendi irányba, hanem. Mázlim van. Mert beletaposnak a földbe a második cd-vel, így egyszerűen. Azzal az extrém/death/kicsit nu metal keverék riffekkel osztják a népet, amit odaát Amerikában sikerült kifejleszteni némely zenekaroknak. A vokalista ordít, az élete függ tőle talán, de a lemezeladások biztos.

Nos, 2005-ben is nagyjából úgy ugrálhat mindenki a Chimaira új lemezére, ahogy azt eddig tette. A srácok nem nagyon változtattak a jól bevált recepten: izomriffek, izomptempók, dühös üvöltés, oszt annyi. Mindemellett jófajta dallamos gitárszólókat is hallhatunk, ami ebben a műfajban annyira nem mindennapos, és legalább feldobja az amúgy elég hosszú, bő öt perces (némelyik szám 7 perc fölé is nyúlik, ejjejj) nótákat.