CD kritika

A 2001-es Please...Die! lemezzel ismertem meg a svéd srácok zenéjét, és akkor azonnal padlót fogtam a produkciójuktól. Nem rajongok igazán a neo-thrash bandákért, számomra a klasszikus thrash vonulat a nyerő, de a Carnal Forge zenéje azonnal lenyűgözött.

Az Appice tesók neve mindenkinek ismerősen hangzik, aki egy kicsit is beleásta magát a klasszikus rockzenébe. Carmine dicsőséglistáját a Vanilla Fudge, Rod Stewart, Ted Nugent, a King Cobra, Ozzy és még egy csomó más előadó neve díszíti. A hatvanas évek derekán felbukkant dobos már „átélt" szólóban is ezt-azt, most épp ezért úgy gondolta, csinál egy olyan lemezt, amin nem rajta és a doboláson van a hangsúly, hanem a gitáron és egy tonna mindenféle gitároson. És nem is akármilyeneken!

Pár év kihagyás után harmadik albumát készítette el a Carmen. Aki esetleg az első kettő után próbálja meg becserkészni a lemezt, az szerintem ezúttal sem fog csalódni.

Mintha a Provogue csak az XY Bandek munkáira és bluesgitárosok szólólemezeire specializálódott volna. Legutóbb Joe Bonamassa kiváló blues albuma keveredett hozzám, most pedig itt van a Carl Verheyen Band új anyaga és egy dupla Michael Landau Group koncert. Carl mester mondjuk nincs annyira elmerülve a bluesban (bár van azért abból is bőven), inkább a kellemes, felnőttes, punnyadt, überszoftos rockzene elkötelezettje, amelynél még az AOR műfaj is keményebb.

Nem mondom, hogy óriási bizalmat gerjesztett bennem a zenekar neve, csakhogy aztán rápillantottam a pár szavas jegyzetemre, amit a lemezcímek mellé szoktam biggyeszteni első belefülelés után, és azt láttam, hogy: "komplex death, marha jó". Így picit nyugodtabban kezdtem végighallgatni a lemezt.

Egy holland kvintettel állunk szemben. Ez a CD a '92-ben alakult zenekar 1995 és 1997 közötti időszakába ad betekintést, öt kiadatlan számot hallhatunk. Zenéjük "feszes" death metal "éles" hangzással. Rengeteg akusztikus részt és gitárszólót építettek be a nótákba, melyek kissé svéd beütésűek.

Értetlen orcájú ember kérdezte tőlem minap: "Ha ez a fószer szíve szerint ilyesféle muzsikát nyomatna, mifenét bohóckodik a Hammerfallban?!" Nos, well, yes... Izé. Erről leginkább Mr. Fószert, alias Joacim Cans urat kéne meginterjúvolni...

Ágyú. Micsoda név... Oké, végülis ez alapján ki hitte volna, hogy Kiss néven lehet szörnymaszkban monster-rockot nyomni? Jelen írásom tárgya 1986-ban alakult Hannoverben, és két évre rá felvettek egy albumot, melynek címe szintén a kliséboltban volt akciós akkoriban (Thunder And Lightning).

Miután rendesen kibosszankodtam magam a Will Haven divatmajmolása okán, remegve helyeztem be a CD játszóba az új Cannibal művet. De nem az aggodalomtól remegtem, hiszen tudtam, hogy bennük vakon megbízhatok. Igen, Corpsegrinder-ék nem húztak háromcsíkos melegítőalsót, nem lettek elvontak, dallamosak, nem követnek senkit, hanem azok maradtak, akik voltak: egy iszonyú brutális death metal banda.

Mit lehet elmondani a következő Cannibal Corpse sorlemezről, ami újdonságként hatna, amit ne tudnának a death rajongók előre (és a nem death rajongók is)? Semmit.

Szinte hihetetlen, de máris itt van a legújabb Cannibal lemez 13 dallal, és egy igen béna borítóval (bár ha jól sejtem ez a koponyás a cenzúrázott verzió), valamint roppant idegesítő sípolásokkal a promón. Már pár hete megérkezett a cd, de képtelen voltam végighallgatni, annyira idegesít, hogy 15 (!!!) másodpercenként egy kurva nagyot sípolnak minden egyes dalban. Erősen türtőztetnem kell magam, hogy ne robbanjak fel.

Ha hiszitek, ha nem, egy Cannibal Corpse lemez megjelenése még nálam is eseményszámba megy, izgatottan vártam most is, vajon vissza tudják-e szerezni képzeletbeli trónjukat vagy folytatják a mélyrepülést, amit az utóbbi években, de főleg az utolsó albumukkal prezentáltak.

Hosszú, három éves várakozás után végre valahára új Cannibal Corpse lemezt tarthatunk a kezünkben, mely anyag olyan az igaz CC rajongónak, mint éhezőnek egy falat kenyér. A legutóbbi mesterművük, a Kill album után nyilvánvaló volt, hogy annál intenzívebb, keményebb és nem utolsósorban technikásabb lemezt még Websteréknek is óriási kihívás lesz összekotyvasztani, s ők ezt bölcsen be is látták, tizenegyedik albumukon ugyanis visszavéve a technikai villogásokból inkább a szimplább hangképű, old schoolabb irányba mozdultak el.

Jókora késéssel ugyan, de mégis írunk a doomster legenda csaknem egy éve kijött visszatérő lemezéről. Mert kell, muszáj, nem lehet kihagyni! A Candlemass igazi legenda, a Chapter VI lemezükig bezárólag minden anyaguk zseniális, és szerencsére a visszatérés is méltó a korábbi életműhöz. Dicsérni, magasztalni, ömlengeni meg ki nem szeret?!

Egy régi, de annál igazabb közhely szerint Tony Iommi=Black Sabbath – az ős-doom/metal monstrum tehát nem Ozzytól lett az, ami. Ergo, amikor úgy hozta az élet, a zenekar bizony nyugodtan nélkülözhette az excentrikus frontembert. Mi több, Dio után is volt élet, nem is akármilyen.

Előzetesen valószínűleg maga Leif Edling sem gondolta volna, micsoda új reneszánszt hoz majd a Candlemassnek a Solitude Aeturnus énekes Robert Lowe csatlakozása, pedig így történt. A két évvel ezelőtti King Of The Grey Islands lemezt ma már szinte közmegegyezésesen úgy emlegeti a szakma és a tábor, mint az örök csúcsalkotás Epicus Doomicus Metallicus utáni legjobb albumukat, és az A38 Hajón is irgalmatlanul hengerelt a Lowe vezette felállás.

Elég hányattatott sorsa volt eddig kiadóügyileg a holland Callenish Circle-nek, talán most a Metal Blade hathatósabban tudja egyengetni pályafutásukat. A csapat harmadik lemeze náluk jön ki, melynek már a körítése is bíztató, a Niklas Sundin alkotta borító a tőle megszokott igényességgel tündöklik.

Huhh, fenemód bika hangzást kapott az új Callenish Circle lemez, mondhatni tipikus svédet (Andy Classen segítségével a Stage One Stúdióban készült a lemez), bár ehhez a zenéhez pont ez dukál. A zenekar egyébként holland, a félreértések elkerülése végett. Hmm.

A Callenish Circle egyre súlyosodik, legalábbis a hangzással. Legutóbbi lemezük sem Sokol rádióként recsegett, most meg egyenesen a hangyafarmra mentek, hogy minél bombasztikusabban szólhassanak az új számok. Némelyest hátravetette a csapatot, hogy lemezfelvétel előtt egy hónappal hagyta őket faképnél a bőgősük, így a lemezen Maurice Brouwers (Engine Of Pain) játszik. De csak a lemezen, hiszen koncerteken egy Wim Vossen nevű fiatalember kíséri a csapatot.

Aki nem ismeri a California Guitar Trio munkásságát, egy gyors összefoglaló. Bár a név ezt sejteti, mégsem kaliforniaiak alkotják a csapatot, Bert Lams ugyanis belga, Hideyo Moriya japán, csupán Paul Richards amerikai.

Lássuk mit rejt a Caliban. Kezembe veszem a csomagot, a booklet igényes, bár a kivitelezés stílusa Travis Smith-t idézi, de nem feltétlenül baj, hogy hasonlít. Attól még jól néz ki.

Az utóbbi hónapokban sokszor említettem, hogy egyre nagyobb méretű tömegtermelés folyik metalcore zenekarokból, ember legyen a talpán, aki átrágja magát az összesen és ki tudja emelni magának az igazán értékes darabokat. A Caliban sem a Roadrunnernél kezdte, az előző lemezük még a Lifeforce gondozásában jelent meg, valahogy nem tudtak teljesen megfogni akkor a zenéjükkel, igazán nagy újítással nem rukkoltak elő, még csak fergeteges dalokat sem írtak. Nem volt vészes a zenéjük, de nem is volt bődületesen energikus sem.

Split lemezen két metalcore csapat. Egykoron volt már egy ugyanilyen felállású split cd, ami igencsak nagy sikert aratott 2000-ben. Állítólag. Itt az ideje a folytatásnak, így 2005-ben újra e két csapat osztozkodott egy korongon. Természetesen néhány dal csak itt hallható, sehol máshol.

A német Calibant eddig kétszer volt szerencsém elcsípni élőben, először a Biohazard előtt Pesten, majd egy évvel később a Machine Head / God Forbid kettős nyitóattrakciójaként Linzben. Egyik alkalommal sem tettek rám túl mély benyomást, igazi örökös másod-előzenekarnak tűntek a maguk üvöltözős hardcore/metaljával, és ennek a szerepnek tökéletesen meg is feleltek. Pontosan, feszesen játszottak és volt akció is a színpadon, amivel sikerült betömniük a zenéjükben tátongó, az eredetiség teljes hiányából fakadó lyukakat.

Úgy látszik, a dallamos rockzenék kiadói kezdenek nyitni a súlyosabb hangzások felé: a Primal Fear új albumát a Frontiers adja ki, a san diego-i illetőségű kult US power csapat, a Cage friss anyaga pedig az MTM-nél látott napvilágot. Mi tagadás, bármennyire is harapós zene a power metal műfaj, a szikárság mellett bizony a fogósság és a hatásos dallamok is megbecsülendő tulajdonságai közé tartoznak – gondoljunk csak a klasszikus Vicious Rumors lemezek kitörölhetetlen dallamaira és csodálatos lírai pillanataira.

Az itthon tisztességes sikert hozó Our Way után '98-ban megjelentették második albumukat is a székesfehérvári fiúk. A piros színben pompázó borító 10 szám szövegét rejti a szokásos igényes tálalásban.