CD kritika

Hogy lesz idén is Bprnr válogatás, az sejthető volt. Nagyjából az is, hogy kik lesznek a korongon, mégis akad számos meglepetés - egyrészt a nem Bprnr-tag zenekarok bemutatása miatt, másrészt a már jól bejáratott nevek közül sokan teljesen új, soha nem hallott dallal jelentkeztek, ami csemegévé emelheti a cd-t sokak számára. Kezdjünk bele.

A közelmúltban a Superbutt koncertezett együtt ezzel az osztrák társasággal, így jutott el hozzánk a Bounz The Ball híre, majd CD-je is. Sajnos nem alakult ki túl jó véleményem a csapatról. Sokan játsszák ezt a fajta nyomulós streetcore-t és ha csak kicsit is alacsonyabb színvonalon teszi ezt valaki, már meg is ette a fene az egészet.

Ismeretlenebbnél ismeretlenebb zenekarok cd-i árasztottak el minket, ilyenkor az ember picit dermedten nézegeti, hogy melyik név vajon mennyire rémületes zenét rejthet, aztán néha érik meglepetések az embert. A cím és a német nyelv miatt valami Rammstein kópiára gondoltam, aztán tévedtem jól.

Meglehetősen ellentmondásos érzéseim vannak. Kezdjük a rossz hírrel: amikor Bakónál először hallottam a lemezt, tetszett, egészen addig, amíg ki nem derült, hogy ez nem demó. Mert - sajnos - úgy szól. Ennyit a negatívumokról.

A Born From Pain nem ma kezdte, hanem '97-ben, bár még más néven, hc zenekarként. Alapvetően ez meg is maradt, inkább a gitárok súlyossága miatt lehet a metalcore-t ráfogni a zenéjükre, de attitűdben, összhatásban azért ez inkább hc, a New York-i fajtából, sok csordavokállal. Mondjuk furcsa módon hollandok, onnan meg hasonló csapatot nem nagyon ismerünk.

Egy év után, közel ötven perces dalcsokorral jelentkezett a Born From Pain. A recepten nem változtattak semmit, tökös, agresszív nótákkal pakolták tele az új cd-t. Már az egyszerű borító – valljuk be: randa, főleg ezzel, a zöldnek nem éppen túl megnyerő árnyalatával – is azt mutatja, nem lesz itt semmi tökölés, kapunk az orcánkba, amennyi belefér, szemernyi finomkodás nélkül.

Sok minden történik a norvég black metal élvonalában, de a kevés stabil pont közül a Borknagar neve garancia a minőségre. Kovenantok jönnek, Mayhemek mennek, a Borknagar, az Borknagar marad. A zenekart Oystein G. Brun alapította, Garm kezdte az énekesi poszton (Ulver, Arcturus), és ő is - mint majdnem minden tag - kiszállt. Egyedül a zenei agy, Brun Mester maradt és gyűjtötte maga mellé Norvégia fiatal tehetségeit.

Kicsit szkeptikusan közelítettem az ötödik Borknagar opuszhoz, mivel Simen hangja etalon - na jó, az egyik etalon - számomra a műfajon belül, Vintersorg-ügyileg meg nem álltam a helyzet magaslatán (azóta persze pótoltam a hiányosságokat). Így kezdtem neki az Empiricism kivesézésének, és be kell valljam, az első három hallgatás nem hagyott bennem túl mély nyomokat.

A Borknagar zenéje számomra valahogy mindig megfoghatatlan volt, sok dolgukat kifejezetten kedveltem, ennek ellenére az élő teljesítményük alapján nem zártam a szívembe őket, valahogy nem tudtak lekötni. Az is igaz, hogy Simen távozása után kevéssé tudott érdekelni igazán a zenéjük, Vintersorg hangja első nekifutásra hosszú távon hidegen hagy, pedig ügyes a srác. Igyekeztem megkedvelni, de nem megy valamiért. Mindegy, ez nem von le az értékeiből.

Merész lépés a viking black metalos Borknagartól, hogy egy teljesen akusztikus lemezt adjon ki, hiszen pont a blacker réteg az, amely nem igazán a toleranciájáról híres. Bár a folkosság miatt talán szemet hunynak és átadják magukat egy másfajta zenei világnak.

Elképzelni nem tudtam, milyen zenét játszhat ez a fura nevű zenekar. Meghallgattam, tetszett, kíváncsi lettem többre is. A fura az, hogy a csapat 1998 óta létezik, sőt, pár éve kiadtak egy tíz számos anyagot - nem tudom demónak szánták-e vagy debütálásnak - aztán szüneteltek, majd kicsit megváltozott tagsággal 2002-ben jelentkeztek ezzel az EP-vel.

Képtelen vagyok megfejteni ezt a zenekart. Szemtelen fiatal koruk ellenére olyan ügyes nu metal (igen, a Linkin Park-féle) lemezt hoztak össze, hogy nem értem. Nem értem miért nem ismertebbek. A hangzás korrekt, teljesen szépen megdörren, sőt. Hangosan nagyon súly, ahogy megszólal. Pedig nincs is basszusgitáros, az elektronikus bigyók mindent pótolnak.

Vajon milyen lehet, amikor valaki egyszerűen mindent elért a szakmájában, amit csak lehetett? Az egyik oldalról nézve bizonyára felemelő, de ha rockcsapatok példáját nézzük, az ilyen előadók újabb albumait - kevés kivételtől eltekintve - bizony nem valami izgalmas dolog hallgatni.

Mindig is köztudott volt, hogy Jon Bon Jovi legalább annyira vonzódik a country / western dolgokhoz, mint a Bruce Springsteen-féle okoskodó, banális középosztály-boldogító rockhoz, azonban még első szólólemeze, a tényleg coltforgató '90-es Blaze Of Glory idejében sem ment el odáig, hogy a dagadt amerikai háziasszonyok szívét megolvasztó kalapos amorózók fővárosában, Nashville-ben rögzítse bandája új dalait.

Jobban belegondolva fogalmam sincs, miért hallgatom meg mindig az újabb és újabb Bon Jovi lemezeket, amikor pontosan tudom, hogy nem várhatok tőlük semmit. A legutóbbi Lost Highway album lazulása után Jon Bon Jovi és Richie Sambora ezúttal is beígérték a rockosodást, a klasszikus sound mai verzióját, de aki ennek hallatán fellelkesült, azt szeretném emlékeztetni, hogy már a Crush, a Bounce és a Have A Nice Day előtt is hallottuk ezeket a hangzatos szólamokat.

Négy év szünet után jelentették meg Bolt Throwerék a lassan gyilkoló death metalt tartalmazó Mercenary címet viselő albumukat a kitartó rajongóknak. Piszok módon brutkó a lemez annak ellenére, hogy a nóták nem ultragyorsak még mindig, viszont a riffek hömpölygő özöne ellenállhatatlanul magával sodorja a hallgatót. A mélyen dohogó dallamok, a kíméletlenül fröcsögő vokál a műfaj egyik legeredetibb elegyét jelentik.

Tizenöt éve nyomul megállíthatatlanul a Bolt Thrower elnevezésű angol death metal hadosztály, amely már jó évtizede tökélyre fejlesztette harcmodorát.

Valamikor év közben azt írtam, hogy a Nile albuma biztos első helyet foglal majd el az év végi death metal lista elején. Az is biztos, hogy az Annihilation Of The Wicked, valamint a Hypocrisy Vírus-a mellett jó helyezést fog elérni a Bolt Thrower új albuma is. Talán nem hibázok nagyot, ha azt állítom, ez már egy sokak által várt, régóta esedékes lemez volt az old-school death metal harcos zászlóvivőitől.

Bob Catley leginkább a brit Magnum énekeseként lehet ismerős a legtöbbeknek, mindazonáltal szerepelt több projektben, és szólólemezei is szép számmal akadnak, melyek közül a legutolsó a Spirit of Man címet kapta. Dacára annak, hogy Bob eléggé sok helyen feltűnt az elmúlt években, ez az első találkozásunk egymással, és tulajdonképpen pozitív.

Azért egy hatperces intro mégiscsak túlzás, főleg egy black metal zenekartól - gondolhatná az egyszeri szerencsétlen, mikor beteszi a francia Blut aus Nord tavalyi lemezét.

Nem egészen tudtam mire véljem elsőre a The Blueprint zenéjét, valahogy az Earthtone9 ugrott be, és lőn csoda; egy kiadónál van a két csapat. Jelen cd-n hat dal található, az első mindjárt egy három perces intro, amelyben nem történik túl sok minden, kicsit meg is ijedtem, hogy ilyen vontatott izé lesz az egész, aztán a második tételnél már felpörgött a dolog, de itt megint megrémültem, kicsit tingli-tanglinak tűnt a dolog.

Borzasztó egy zenekarnév, nem? Legalábbis a mi magyar füleinknek rém idétlenül hangzik. Sosem találnátok ki, hogy ki istápolja a zenekart, a producer maga Joey DeMaio, a legmetalosabb metaltestvér, és a saját kiadója első bandája a Bludgeon.

Elég ha azt mondom, hogy Ron Jarzombek gitározik a Blotted Science-ben? Néhány értő fül azonnal kattint és keres, hol lehet beszerezni a lemezt, anélkül, hogy tovább olvasná miről is írok. Aki esetleg nem ismerné az amerikai komplexitásmániákus gitármágust, annak ajánlom figyelmébe a Watchtowert és a Spastic Inket. Ron mellett meglepő módon most nem a testvére dobol, hanem Charlie Zeleni (Behold...The Arctopus, Jordan Rudess), illetve a Cannibal Corpse-ból Alex Webster játszik basszusgitáron.

Zongorás bevezetővel indul az amerikai Bloodlined Calligraphy tavalyi anyaga, mely második teljes nagylemezük a sorban. Az 5/14/06 címre keresztelt zongorás intro bizonyos James Thomas Carternek (ez halálának dátuma ugyanis) állít emléket, csakúgy, mint maga az egész lemez.

Az ex-Pyogenesis basszusgitáros, Roman Schoensee tulajdonképpen egyszemélyes projecktje ez (Roman egyébként tagja még a holland Dreamside-nak ill. a Silke Bischofnak). Ő jegyzi minden tekintetben a lemezt, vendégként időnként feltűnik, mint női énekhang - a már említett Dreamside frontleánya, Kemi Vita, de jelenléte a hangzóanyag egészét tekintve elhanyagolható.

Németország déli részén éldegél a Bloodflowerz. Négy srác + egy fonott tincsekkel, piercingekkel és szegecses kutyanyakörvvel rendelkező lány alkotja a formációt. Az infólapon felsoroltatott három sor magasztos jelző (pl.: édes melankólia), valamint olyan képi elemekkel dobálóznak, miszerint jelen zeneanyag hallgatásakor szinte érezni az esőcseppeket a bőrön, a dallamok a szeretet és a gyűlölet között cirkulálnak, meg ilyes.