CD kritika

A gyöngyösi Beyond hazánk egyik legpatinásabb thrash zenekara, akik már több mint húsz éve nyomják az ipart. Hihetetlen, nem igaz?! Új lemezük nemes egyszerűséggel Thrashként látott napvilágot, és ha valakik, akkor ők tényleg megtehetik, hogy mindennemű köntörfalazás nélkül, nomen est omen alapon ezt a lemezcímet használják.

Sok olyan zenekar működik boldogan, amelyik nem az eredetiségről híres, mégis van bennük valami, ami megfogja a hallgatót (deja vu érzésem van, mintha mostanában egyre többször kellene ilyen mentegetőzve kezdenem a cikkeket). A legtöbbre persze az ember csupán annyit mond, hogy "kellemes", ami sokat elárul: tartósan nem lesz örök kedvenc, de háttérzenének kiváló szórakozást nyújt.

Hogy mi köze a habzó szájú, delíriumban portyázó északi harcosoknak az ausztrál kontinenshez? Nem tudom. De aki a The Berzerker lemezét meghallgatja - meg tudja hallgatni -, az kaphat némi képet az őrjöngés eme válfajáról. Csak hogy egy rövid idézetet lopjak ide a banda honlapjáról: "az emberré válásra adott legextrémebb válasz"... Hm.

The advent of loss – a veszteség eljövetele. Mindannyiunk életében bekövetkezik, hogy elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk. Vagy a halál, vagy éppenséggel maga az élet szakítja el tőlünk az illetőt, s nekünk nem marad más utána, csak a fájdalmas üresség érzete. De a veszteséget mindig nyereség követi, s minden elmúlást születés követ.

Ötezernyolcszázhatvankettedik bőr szerencsétlen dallamos death-ről, a svéd típusúból. A The Bereaved ugyanis ezt műveli, ráadásul svédek az istenadták. Mit lehet erre mondani? Kívülről fújják a klasszikus göteborgi vonal csapatainak életművét és ebből a soksok hatásból saját dalokat igyekeztek írni.

Meglepően beledörrent a hallójárataimba a San Diegóból származó power metal csapat. Akkor még nagyobbat döbbentem, mikor egy női hang kezdett bele a hajam leüvöltésébe. Bizony, a Judas Priest vagy épp a Metal Church nyomdokain robogó bandában az iszonyatos hangorkánt a "gyengébbik nem" egyik képviselője süvölti.

Remélem, nem sértek meg senkit, ha leleplezek egy hímsoviniszta kulisszatitkot: egy férfi számára nincs unalmasabb egy sótlan-szótlan szendikénél. Ha egy csajnak nagy a pofája; kiosztja az észt; szükség esetén asztal alá issza a fiúkat, és mindezt persze nőiesen adja elő, imádni fogjuk akkor is, ha nem a legszebb a társaságban. Ebben a férfiak uralta világban pláne igaz ez az annak idején totális macsóizmustól túlfűtött heavy metal (szub)kultúrában.

A Bolt Thrower mellett a Benediction az angol death metal scene másik fáradhatatlan és soha meg nem alkuvó zenekara. Természetesen nekik is megvan a saját stílusuk, arculatuk: sallangmentes, arculcsapásszerű old school témákkal osztják a halált, de Gavin Wardékhoz képest összetettebb számokban gondolkodnak.

Érdekes dolgokat bírtak a Belphegor új lemezének borítójára rápakolni. Láthatunk itt valami bizarr fémszerkezet mögé csatolt bomló belű hullát, melyből kardok állnak ki, balra lent egy női korpuszt kötöztek sonkának, jobbra pedig egy férfiú vicsorog, legalábbis a negyven centis meredező fallosz miatt gondolom, hogy az. Említett testrész végéből kiáll valami "izé". Vagy csak furcsán pisil, ki tudja. Egyébként minden butaság ellenére összhatásilag nem annyira vészes borító, mint sok ezer pályatársuké.

Ezer éve rakódik ide-oda ez a cd, valahogy senkinek nem fűlt hozzá a foga, pedig annyira nem borzalmas. Egyszerű - mondhatni tufa - rockzenét játszik a csapat, és ezzel akár be is fejezhetném a kritikát, nagyjából mindent elmondtam. Mintha egy kicsit modernebb Motörhead lennének, bár itt a vokalistának korántsincs annyira viszkiáztatta torka, csak próbálkozik morcos-rekedteskedni, ami néha hülyén jön át - itt erőltetettnek tűnik.

Nem okos dolog zenekarokat cinkelni pusztán azért, mert egy adott stílusban nyomulnak, de ami gáz, az gáz. Ez az idén debütáló olasz társaság tényleg nem tett mást, mint összehordott egy lemezre mindent, ami a hagyományos európai heavy metalban klisésnek számít, és amit sokadik újrafelhasználás után ilyen minőségben ma kiadni iszonyú ciki!

Ezt az olasz bandát tavaly alaposan lehordtam a The Legend Begins című förmedvény miatt, és hogy úgy mondjam, a dicshimnuszok ideje még mindig várat magára...

Gyöngéd, liliomlelkületű rockerek rá se pislantsanak a borítóra, mert hosszú hónapokig lidércálmok fogják kínozni őket. Kár ezért a delíriumos bemutatkozó képért, mert a Beholder egyébként nagyon is épkézláb banda benyomását kelti. Dizájnosak, modernesek mind a hatan. A Milánóban székelő csapat egyik említést érdemlő ismérve, hogy két frontemberrel nyomul. A hímek oldaláról Patrick Wire, míg az angyalhangú nőiesség képviseletében Leanan Sidhe énekli a magáét.

Lengyelországból származik a Behemoth, akik leginkább szélvészként támadó zenéjükkel lettek nevesek. A Demigod a csapat nyolcadik lemeze. Számomra az első, valahogy elkerültük egymást az évek alatt. Black/death metalt játszanak, bár régen inkább black volt, ahogy látom. Ma már inkább death-es a zene, helyenként meglepően dallamos gitárszólókkal.

A kaliforniai Y&T a '70-es évek derekán alakult – az első lemezük 1976-ban jelent meg még Yesterday & Today néven –, hogy aztán az egész következő évtizedet több-kevesebb sikerrel küzdjék végig. Jónéhány klasszikus hard rock lemezt sikerült letenniük az asztalra, az 1981-es Eartshaker (rajta a zenekar talán legfontosabb dalával, a Rescue Me-vel), az 1982-es Black Tiger vagy az 1983-as Mean Streak amerikai metal alapműveknek számítanak.

2004 óta létező olasz zenekar, első teljes lemezanyaggal. Ami... Ami olyan, mint az átlagos olasz zenekaroké, bár tény, hogy a The Architectnél mérföldekkel jobbak, a zene is fajsúlyosabb, dallamos death/deathcore, feltehetően svédországi levegőt szerettek volna szívni a srácok, csak picit délebbre születtek.

Az atlantai Sevendust is azon csapatok népes táborát gyarapítja, akik bő egy évtizeddel ezelőtt, a nu metal robbanás farvizén törtek be az amerikai köztudatba, majd sikerült is megkapaszkodniuk ott, még ha igazi szupersztárok nem is lettek. A Cold Day Memory már a nyolcadik albumuk, és azért bír kiemelt jelentőséggel a zenekar életében, mert a 2003-as Seasons óta ezen szerepel először Clint Lowery gitáros, aki dalszerzőként annak idején komoly szerepet játszott a tengerentúli sikerekben.

Eddig is tudtuk, hogy Daniel Gildenlöw magasról tesz mindenki elvárásaira, de az új Pain of Salvation album még ennek fényében is alaposan meglepett. A legutolsó rendes sorlemez, a 2007-es Scarsick hagyományosabb megközelítéssel készült, mint az azelőtti, teljesen elborult és elvadult Be, a Road Salt One-on – melynek a tervek szerint októberben érkezik majd a folytatása – azonban ismét más vonatra ugrott fel Daniel barátunk és az évek során szinte teljesen kicserélődött társasága.

Az élet sokszor igazságtalan az úttörő csapatokkal. Az olyan neveket, mint a Kyuss, Fu Manchu, vagy épp a Queens Of The Stone Age ki tudja, hány ezren harsogják nap, mint nap szerte a világban, és ennek a tömegnek minden bizonnyal egészen kis töredéke tudja csak, hogy mi fán terem a Fatso Jetson. Pedig hát...

Nem túl szerencsés, ha egy viszonylag fiatal zenekar mindhárom albumán más énekes szerepel, a svéd Crashdiet azonban így járt. Első frontemberük, a 2005-ös Rest In Sleaze-en bemutatkozott Dave Lepard öngyilkos lett, utódja, a 2007-es The Unattractive Revolutiont feléneklő H. Olliver Twisted pedig másik bandája, az idén tavasszal debütált Reckless Love miatt dobbantott tőlük, így aztán a hangszeresek bizonyára rettegve tekintgetnek Simon Cruzra, amikor az éppen elhagyni készül a helyiséget. Ilyen előzményekkel ráadásul komoly bizonyítási kényszer is dolgozhat bennük...

Erről a tizenkilenc éve létező csapatról most hallottam először, ami ebben a masszív lemezdömpingben nem is csoda, épp ezért csak találgathatok, hogy az egyébként igen informatív promólap által említett stílusváltás előtt milyen irányzatban is utazhattak a srácok.

Nem nevezném magam As I Lay Dying rajongónak, annak idején valahogy kimaradtak nálam a szórásból a többi elsővonalas metalcore banda mellől, és ugyan a legutóbbi An Ocean Between Us album nagyon is tetszett, ahhoz már sajnos későn érkezett, hogy elismerő bólogatásnál komolyabb lelkesedést váltson ki belőlem. A zenekar ugyanakkor a nagy m betűs hullám megtorpanását követően is tényező maradt, amit az is fényesen igazol, hogy elődjéhez hasonlóan a The Powerless Rise ismét a Billboard Top 10-ben nyitott, méghozzá éppen a tizedik helyen.

Olasz prog-death zenekar, ami már eleve nem sok jót sejtet, bár pályatársuk, a Novembre (akiket ugyan az Opeth olasz epigonjaként is jellemezhetném) egészen korrekt a műfajban. A fantáziátlan nevű The Archetype (mintha már létezne zenekar ilyen néven, tartok tőle, nem is egy) is főleg a Katatonia, Opeth zenéit szívta magába, és szeretné kiengedni magából valamilyen formában.

Eddig sem volt rossz év a 2007-es durva zenék szempontjából, de az utóbbi időben el vagyunk halmozva jobbnál jobb anyagokkal. Személy szerint én az új Nile mellett a Behemoth lemezét vártam a legjobban, mindkét zenekar régi kedvencem, elsőnek a lengyel horda kopogtatott, így beengedtem. Azóta valahogy nem is akar távozni, alant részletezem is, miért.

Sosem hittem volna, hogy egy nap eltéréssel két máltai zenekarról is lesz szerencsém írni. A Beheaded ugyan teljesen más stílusban mozog, mint a Forsaken, jelen csapat ugyanis a brutál Cannibal Corpse és Malevolent Creation-féle death metalt játssza. A vokalista meg legalább olyan rémes, mint Corpsegrinder, a zene is nagyjából ugyanolyan felépítésű, mint amerikai sorstársaiké.

Hat évvel ezelőtt jött létre a Midianből kiszökött éjlakók fent nevezett tömörülése a távoli, hűvös északon. Nem elég, hogy e pirkadat előtti homályban kóválygó szerzetek messziről kerülik a napfényt, de az idők folyamán olyan elemekkel vettek részt közös zenei szertartásokon, mint egy Plasma Weapon nevű producer... Számtalan tagcserét meg- és túléltek, miközben kitartóan írták nótáikat a mi jobbulásunk érdekében.