CD kritika

Spanyolhonból származik a black metalos Asgaroth. Hazájukban elég ismertek (a hírek szerint), ráadásul ez a lemez már meg is jelent ott 2000-ben, de a Peaceville elég fantáziát látott a zenekarban ahhoz, hogy újra megjelentesse, és világszerte elterjessze őket két évvel később. A csapat amúgy hét éve létezik, letettek már néhány hanghordozót az asztalra, ez az első, ami eljutott hozzám.

Az északi mitológiában a viking mindenséget alkotó kilenc világ egyikét hívják Asgaardnak, míg Lengyelországban egy hattagú dark/gothic/black banda viseli ezt a nevet. A kiadótól kapott információ alapján ez egy dinamikusabb dalgyűjtemény az eddigi korongokhoz képest, és míg korábban az Arcturus volt a minta, ma már a Dimmu Borgirhoz is ugyanúgy húz a csapat.

Az Ascension Of The Watchers a Fear Factory énekes Burton C. Bell és a Prong, Ministry, Killing Joke satöbbi billentyűs/sampleres John Bechdel közös projektje, mely az évtized legelején alakult, amikor úgy tűnt, hogy a frontember anyabandája éppen alámerülni látszik a mélyvízben. Mivel a Fear Factory egy nagyon rövid leállást követően aztán elég jól talpraállt a válságból Dino Cazares nélkül is, az Ascension akkor megrekedt egy EP-nél, és csak idén került a boltokba a teljes hosszúságú debütalbum.

A The Brutal Poetry Of Existence az öttagú Illinois-i csapat bemutatkozó lemeze. Ezen kívül elég gyenge. Itt akár le is zárhatnám az ismertetőt, mivel a fenti két mondattal mindent elmondtam, amit az ASA-ról tudni érdemes. Sokkal többet egyébként nemigen lehet megtudni az elég retek és információszegény myspace-es oldalról sem (a tagok nevét mondjuk biztos nem lett volna túl nehéz megjeleníteni), merthogy saját honlap az nincs is. Ez mondjuk mellékes.

Kedves most alakuló zenekarok! Az alábbi nevek talán még elorozhatók: Aragorn, Gimli, Legolas, Boromir, Gollum, Bilbo, Frodo, Samwise Gamgee, Éomer, Éowyn, Théoden, Celeborn, Denethor, Faramir, Meriadoc Brandybuck, Peregrin Took, Elrond, Galadriel, Saruman, Sauron, Moria, Gondor, Anduin, Argonath, Mirkwood, Fangorn, Edoras, Isengard, Rivendell...

Mivel annak idején, egy korábbi Arwen album elemzése kapcsán hosszas eszmefuttatást folytattam a Tolkien-hatású bandanevekkel kapcsolatban, ettől most eltekintek. A listáról egyébként azóta már további nevek is gazdira találtak...

Globalizálódik a világ rendesen. A kiadó texasi, a zenekar pedig brazil, a műfaj amit játszanak old-school black metal. Ezt adjátok össze. A borítóról lehetett sejteni, hogy ők aztán nem viccelnek, régivágású logo, a képen pedig sejtelmesen kukucskál néhány kopár fa mögül egy gonosznak látszó szempár, balra meg a hold is világít persze.

Nagyon erős gótikus metal élet bontakozott ki hazánkban, melynek képviselői fej-fej mellett küzdenek a fennmaradásért. A 8 tagú Art Of Dethronement Szolnokon a Denevér Stúdióban rögzítette 8 számos félórás anyagát, ami úgy tűnik, hatalmas mérföldkő lehet pályájukban.

Kicsit megkésve találkoztam a nagykanizsai (és környéki) Art Of Butchery második lemezével, de megérte a várakozást. A zenekar első lemeze még anno '99-ben jelent meg elég underground (értsd: saját kiadás) körülmények között, de ahogy nézem, a Nephilim kiadóval sem jártak sokkal jobban.

A tavalyi év egyik legnagyobb élménye volt számomra a katowicei Metal Mania fesztivál Megadeth-szel, Overkill-lel és Flotsam & Jetsammel a felhozatalban. Ehhez az illusztris hármashoz csatlakozott az Artillery is, akik hosszú szünet után tértek vissza, és pont emiatt rájuk voltam a leginkább kíváncsi. Sajnos a buli finoman szólva is felemásra sikeredett. A zenei résszel még nem is voltak komoly gondok, a csapat kiállása azonban katasztrófa, és megmondom őszintén, elsőre az új frontember sem tűnt kifejezetten meggyőzőnek.

A korábbiaknál jóval gyengébbre sikerült a tavalyi Artension korong, a New Discovery. Pedig 96-ban valami olyat hozott létre ez a banda, ami addig nem nagyon volt jellemző. Persze akkor sem volt már új dolog a virgázós, neoklasszikus vagy milyen ízekkel fűszerezett, nagyívű dallamokkal operáló metal muzsika, Malmsteen után nem is lehetett sok meglepő dolgot produkálni, itt azonban mégis sikerült.

Ez a Santa Cruz-i csapat állítólag csak egy viccbandának indult még 2005. tájékán, ám az első lemez sikere, valamint a Century Mediás szerződés ellenére a rendkívül idióta nevet viselő brigád mind a mai napig nem kíván megkomolyodni. De miért is tennék, hisz a tagok még erősen a húszas éveik elején járnak.

Az Arsis sem a könnyedebb zenék kedvelőit célozta meg, brutális, ámde mégis dallamokat rejtő death metaljuk igen hatásos módszerrel borotválná le egy egész mammutcsorda bundáját, pedig a formációban csak ketten vannak: James Malone (gitár, basszusgitár, vokál) és Michael Van Dyne (dobok).

Igen, ez az Arsenic az az Arsenic. Ha a korosztályomból (30-on túl) valaki olvassa a kritikát, annak ismerős lehet a név. A fiatalabb generáció számára annyit mondanék, hogy a Remorse mostani vokalistája, Vince (azaz Vincze Sándor) eredeti zenekara ez, amit sok éve alapított, és itt nem csak a torkát használja, hanem gitározik is.

Na, azért az nem semmi, hogy Magnus Rosén, a Hammerfallból idén kivált basszer már HF tagsága alatt is ezerrel nyomta a jazz-rockot! Még csak azt sem lehet mondani, hogy kizárólag a pénzért volt majdnem 10 évig a csapatban, hiszen akkor miért hagyta volna őket ott egy sikeres turné kellős közepén? Ezt is szereti, azt is – és mindkettőt jól csinálja: ez a sokoldalúság, mely bármelyik zenésztől elvárható kellene, hogy legyen.

Kevés negatívumot tudnék felsorolni az Árnyak lemezeit illetően, ezúttal is csak egyetlen egy dolgot sérelmezek, méghozzá a hangzásban kialakult mélyen döngő aránytalan hangokat. Valahogy nálam némileg rontja az összképet, viszont gondolom, ez meg senkit nem érdekel...

Az Árnyak megifjodott! Vagy nem is tudom, mindenesetre mintha friss élet költözött volna a csapatba. Az igaz, hogy nem követtem mindig figyelemmel a csapat ténykedését, a demós korszakuk tetszett, aztán jött nálam egy kis szünet, majd a Nehéz csend, amivel nem nagyon tudtam mit kezdeni. Valahogy elment mellettem a zene, pedig próbálkoztam vele. Ezért kicsit tartottam tőle, hogy milyen érzéseket fog kiváltani belőlem az új lemez, az Éjszakai utazás. Kő legördül... csupa pozitív érzést!

Ínyenceknek való válogatást hozott ki 2001-ben a holtából szerencsésen feltámadt Armored Saint. Turkáltak egy keveset a srácok, és az orrunk alá toltak egy régi demókkal, feldolgozásokkal, új számokkal és más érdekességekkel megtömött korongot. Jó sűrűn telipakolták a cd-t, az biztos! A szimpla verzión 18 dal, a duplán 19, + 4 videoklip szerepel. Nyamm.

A Los Angeles-i Armored Saint az a csapat, melyet a többség sajnos egyáltalán nem saját jogán ismer, hanem elsősorban arról, hogy 1992-es feloszlásuk után innen igazolta le John Busht az Anthrax (akit egyébként még jóval azelőtt a Metallica is meg akart kaparintani). Mindent elárul az 1982-ben alakult veterán power metal banda balszerencsés karrierjéről, hogy ez az eset lényegesen nagyobb publicitást kapott, mint gyakorlatilag bármi, ami azelőtt történt velük...

Közel másfél évtizedes múltra tekinthet vissza az Armistice, hiszen a müncheni zenekar még 1992 végén alakult. Azóta megjelent 3 demo illetve promo cd-jük, és 2000-ben a debüt nagylemez is kijött, Hot on the Trail címmel. A Roots of Evil a második teljes anyaguk, és még tavaly jelent meg.

Az 1986-os alakulásával a lengyel Armagedon akár nemzetközi legendává is nőhetett volna, karöltve a Vaderrel, ha sikerül előrukkolnak valami figyelemreméltóval. De ami a Vadernek összejött, az honfitársaiknak nem, s ugyan az 1993-as The Invisible Circle debütáló lemezükkel otthonukban a death metal egyik tartópillérévé léptek elő, ez mégsem volt elég a szélesebb körű névszerzéshez.

Erről a bizonyos armadáról azt érdemes tudni, hogy nem spanyol, de még csak nem is hajóhad. Mond még valakinek bármit is az a név, hogy Peter Langer? Vagy finomítsak rajta és legyen inkább Pete Lancer? Na?... Bezony, ez Stormwitch-gyanús, nem igaz?

Nem tudom, egészen pontosan mi történhetett a Fear Factory táborban, de ha így folytatják, talán még az Anthraxnek is van félnivalója „a legszánalmasabb szájbólseggcsinálás" és „a legértelmetlenebb tagcsereberélősdi" díjakért folyó vidám vetélkedőben. Vélhetően itt is elszámolási-pénzügyi viták állnak a háttérben, akárcsak a hasonló esetek többségében, de ez nem annyira metalos és romantikus dolog, így nyilván senki sem fogja lenyilatkozni. Helyette tehát marad a gyerekes sajtóbeli üzengetés meg a pereskedés a névhasználatért, amik persze csak egy újabb patinás név lejáratódását eredményezik. Vagyis tényleg mindenki rosszul jár velük, az érintettek és a rajongók egyaránt.

Könnyebb felsorolni azokat a lemezeket az utóbbi egy-másfél évből, amelyeken nem Jorn Lande, a norvég varázsló énekelt, ha-ha! Én a Millenium tavalyi anyagán figyeltem fel a fickó hangterjedelmére, stílusának kifejezőerejére Az igazi döbbenetet aztán az Ark bécsi koncertjén éltem át, az késztetett a cd beszerzésére is. Így szembesülhettem azzal a ténnyel, hogy a Millenium hard rockja csak amolyan ízelítő Jorn tényleges tudásából, kreativitásából. (Az megint külön téma, hogy a Burn The Sun már a második Ark anyag, így most rám is további kutatómunka vár...)

Nyűglődtünk egy sort Szilvivel, melyikünk is írjon erről a nagyszerű albumról, mivel mindketten nagy sci-fi rajongók vagyunk - no és nem utolsósorban, nagy Lucassen fanok is. A magam részéről végül belekezdtem a bíbelődésbe.

Szeretnék csak egy picit Arjen Lucassen lenni. Na nem a kinézete miatt, hanem a határtalan zenei zsenialitás miatt, amit ez a fickó csak úgy sitty-sutty kirázogat a kisujjából. Aki igényes zenéket hallgat és nem hallott még Ayreont vagy egyéb Arjen munkákat, az egy wimp vagy egy pózer és leave the hall. Holland hősünk ugyanis úgy játssza metal és rock alapú zenéit, ami még ősz nagyszüleimet is meggyőzné.