CD kritika

Kellemes súlyossággal indít az Arise cd-je (a zenekar neve nem túl figyelemfelkeltő), az első dal első fele igaz, hogy At The Gates, a refrén meg újkori Soilwork, de sebaj. Már sejthetitek, kedves Olvasók, hogy nem az egyéniség csimborasszói zenélnek mostan. Tény, hogy érzik ezt a zenei világot, tudják, mitől indul be a hallgató keze-lába, de egyértelműen a göteborgi dallamos death vonalon haladnak, a fent említetteken kívül még az In Flames-t tudnám említeni, nem véletlenül.

Clive Nolan billentyűvarázsló és csapata bekeményített. Ez volt az első gondolatom, mikor a kuszán elgondolkodtató bevezető hangok után a Witch Hunt című dal megdörrent. Persze nem death metalra kell itt gondolni, de azért hallatszik, hogy kicsit erőteljesebbre vették a figurát ezúttal a prog rockerek.

Az Arena tíz éves lett. Szép kor, illik jó lemezzel ünnepelni, és a csapat tartotta is magát ehhez hatodik stúdióalbumával (mely tényt a borítón is megerősítik a nem túlzottan elrejtett 10/6 felirattal, nehogy véletlenül elszámoljuk magunkat).

Valahogy a norvég Arcturus korábbi lemezeit sosem bírtam befogadni, megszeretni meg pláne nem. Lehet, hogy bennem van a hiba, mocsok, genya műmetálosban, mert az Aspera Hiems Symfonia bazi nagy kultlemez bírt lenni, az azt követő La Masquerade Infernale meg még nagyobb - repkedjenek legott az eposzi jelzők -, de számomra, egy-két nótát kivéve, egy túlságosan kaotikus, művészkedő és öncélú dolog jött le az egészből, mintha egy idegbeteg Kvasztics Fedor próbálna zongorázni a gyógykóban egy behangolatlan vaságyon.

Nem hiszem, hogy lett volna olyan album, amit jobban vártam volna, mint a részben új felállású Arcturus cd-jét - persze az új Nevermore kivétel, de ők valahogy minden körülmény mellett kivételek. Utóbbi csapat albumában nem csalódtam, sőt, így érdeklődve vettem kezembe a most már Simen Hestnaessel felálló Arcturus friss lemezét.

Ugyan az első két másodperc után simán be lehet skatulyázni a zenekart a Meshuggah-klónok közé, de azért szerencsére túlmutat ezen az Architects. Metalcore, a súlyosabb, komplexebb fajtából, üvöltözés + dallamos éneklés kombóval, noha utóbbiból azért nincs sok, és az a néhány is fájdalmasan klisés. Eddig két lemezük, valamint egy split EP jelent meg, és angolok – ennyit a biográfiáról.

Egyszer volt, hol nem volt, Ohio kies vidékén éldegélt ez a Chris Matyus nevű gyerek, aki addig-addig mocorgott, mígnem felfigyelt rá a dán Intromental Management, akiknek a nevével a Manticora esetében találkoztam első ízben. A fickó összeállt egy Greg Wagner nevű dalnokkal és 2001-ben összebütykölték a Dawning című anyagot. Hogy most, 2005 elején miért erről írok? Elég nagy rejtély számomra is.

Atyaég! Hogy ez az album milyen piszok jó, azt nehéz szavakba foglalni! Földbe döngölően brutális, mellette csodálatosan dallamos, és még komplex is. Ha valaki nem tudná, az Arch Enemy az ex-Carcass/Carnage gityós Mike Amott és öccse Christopher zenekara, hol a szintén ex-Carnage vokalista Johan Liiva ereszti ki reszelős hangszálait és egy olyan fantasztikus vendégdobos üti a bőröket, mint Peter Wildoer. (De vajon ki játszott basszusgitáron?) A Stigmata már a második albumuk, viszont az első, ami a Century Mediánál jött ki. Nem csodálom, hogy lecsaptak rájuk!

Wow! A nyakam tettem volna rá, hogy az Arch Enemy nem fog tévedni friss albumával. A Burning Bridges úgy viszi tovább a Stigmata vonalát, hogy közben még újításokra is képesek voltak. A friss témákat ezúttal a dalok sokkal dallamosabb megközelítése adja, a riffek egyes nótákban már-már a heavy metalosak.

Tegye fel a kezét minden Arch Enemy rajongó, akinek nincs meg legalább fél/egy éve a Wages Of Sin. Nem látom a kezeket... Nem csodálom, mivel iszonyatosan sokat tököltek a kiadónál. Mire sikerült Európában is hozzáférhetővé tenni az új énekessel felvett korongot, addig ideát már mindenki rendelkezett valamilyen formában a lemezzel.

Csúcskategóriás muzsikusok által megbízhatóan hozott, vitathatatlanul kiugró minőség vagy izgalommentes stagnálás? Nehezen tudnám eldönteni, melyik foglalja össze legjobban az új, sorrendben hatodik Arch Enemy album lényegét, de tény: a két évvel ezelőtti, egyébként kitűnő Anthems Of Rebellion lemezen mutatottakhoz a Doomsday Machine zenei értelemben véve gyakorlatilag semmi újat nem tesz hozzá. Ha pedig azt vesszük, hogy már az Anthems sem jelentett igazi előrelépést az azt megelőző Wages Of Sinhez képest, erősen a laposodás felé billen a mérleg nyelve.

Az Arch Enemybe vetett hitemet valahol az Anthems of Rebellion albumnál vesztettem el, a Doomsday Machine-t pedig egyenesen idegesítően rossznak tartom. Illetve ha nagyon szigorúan nézem, akkor igazából azóta nem élek-halok értük annyira mint a kezdetekkor, mióta Angela Gossow a zenekar tagja lett. Totálisan semmitmondó, férfi-wannabe hörgése inkább nevetséges, mint erőteljes és érdekes – az egyszeri hallgató két dal után napirendre tud térni afelett, hogy igen, néha vékony csajokból is ki tud törni az állat hangilag.

Megközelítőleg szinte véletlenül bukkantam az Archaic zenekarra, tavaly a borítójuk tűnt csak fel, hogy jé, de ötletes, aztán ennyiben maradtunk. Valamiért az a kényszerképzetem támadt, hogy biztos tucathalálmetált játszanak, így aztán nem is érdekelt tovább a dolog. Idén beleütköztem a klipjükbe, és akkor esett le, hogy a srácok alapvetően bizony a klasszikus Bay Area thrash vonalon mozognak, ráadásul egyáltalán nem rosszul.

Noha van egy trendi félrefésült frizurájú kölyök a csapatban, a The Arcane Order nem a bűvös „m" betűs műfajt játssza. Hála az égnek. Még a borító is bizalmat ébresztett (nagyban teljesen pofás). A csapat pár éve még Scavengerként kezdte pályafutását, de hát ez a név már többszörösen túltelített, így a lemezre újrakeresztelték magukat.

A talján bandát 1995-ben alapította a Caruso testvérpár, s azóta már több albummal is megörvendeztették a világot, számomra azonban ez a munkájuk az első - s mivel nincs összehasonlítási alapom, önmagában nézegetem s hallgatom. Speed power metal, közli velem az ismertető, s nem is állít valótlant.

Meglehetősen sokkoló anyag a római Aquefrigide tavalyi bemutatkozó albuma. Van benne minden, noise, hardcore, industrial, még alter jellegű dolgok is felbukkannak sokszor. Hihetetlen eklektikus, beteg és nehezen emészthető az anyag.

Ha nem mond az Apostasy név semmit, nagyjából elég annyit tudni, hogy egy 2000-ben alakult svéd black metal zenekarról van szó. Mondjuk a black metalra még az is rájönne, aki világéletében csak AOR-t hallgatott, elég csak a lemez bután klisés címére rápillantani. Juj.

Első körben nem tudtam hova tenni ezt a nevet. Majd miután wice kolléga felvilágosított, hogy ez bizony az ex-Celtic Frost Tom Warrior új zenekara, bizton számítottam valami durvulatra, úgy vissza a gyökerekhez. Ennek utána kell nézni, ez BIZTOSAN, Tom Warrior csapata?! Mert ha kerékbe törnének se jutott volna eszembe erről az elektronikus puttyogásos, indusztriál akármiről a Celtic Frost. Gitárral persze.

Én csak imigyen becézem őket: az őrült finnek. Aki valaha is látta/hallotta ezt a triót - majd kvartettet - élőben, aligha felejti el az élményt. E csapat abszolút unikum, olyasféle különlegességet nyújt mind stúdióban, mind színpadon, amelyhez foghatót nagyítóval sem érdemes keresgélni. Zenéjük maga a nagybetűs Muzsika, legyen szó akár klasszikus darabról, akár saját nótáról, vagy épp egy metal "sláger" feldolgozásáról.

'98 márciusában rögzítette a kanadai illetőségű csapat e 4 számos, 25 perces korongot, mely nordikus black metalt rejt. Három, ránézésre igen fiatal srác alkotja a zenekart.

Mostanában valahogy több AOR lemez forgott itthon, mint általában szokott. Felfedeztem például a Heartland zenekar két kiváló anyagát, és két igazi klasszikust: a Heart Bad Animals lemezét (bár más munkáik korábban már megtaláltak, ez eddig kimaradt) és a Frontiers albumot a Journeytől.

Német King's X. Ez volt az első eszembe ötlő megfogalmazás a zenére, aztán persze rájöttem némi utánaolvasást követően, hogy bizony itt egy 70-es évek végétől működő csapatról van szó, így a megoldás inkább ott keresendő, hogy az Anyone's Daughter ugyanazokból a gyökerekből táplálkozik, mint a King's X. A zene kifinomult progresszív rock, mégpedig annak keményebb kötésű ága, még épphogy nem metal, de majdnem.

A borítóiról az Anvilt (üllőt, he-he) le nem hagyó kanadai csapat a nyitó - és címadó - Speed Of Sound nótával kétséget nem hagy a hallgatókban, hogy zenéjükben a legkompromisszum-mentesebb speed metal mellett törtek lándzsát (még mindig).

Sokadik lemezét szabadítja a világra a hagyományos, kissé poros rockandrollt és thrasht játszó kanadai Anvil, mely csapatnak talán annyi az egyetlen erénye, hogy egy magyar származású taggal büszkélkedhet.

Dicséretes, ha valaki 2004-ben is próbálja életben tartani azt a klasszikus power metal vonalat amit anno a korai Queensryche képviselt (mikor még ők is inkább power voltak mint prog vagy művészi). Az érdem Jesper M. Jensen gitáros / billentyűsé, aki fiatalkori metalkodásai után a 90-es években egy rap bandában próbált érvényesülni, de az új évezred visszavezette a metalhoz. Hű, ez kiváló sztori, bármelyik honi true metal banda slágert gyárthatna belőle. Visszatérés a Fémhez...