CD kritika

Az Amadea zenekar nem aprózta el, 2003-tól 2005-ig léteztek, aztán feloszlottak, majd újjáalakultak, 2006 márciusában pedig elkészült ez a három számos EP. (Miért nem demó? Oké, hogy mindenki a világhírnév felé törekszik, de egy ilyen friss csapatnak bőven elég először egy bemutatkozó demót készíteni, illetve elég, ha annak nevezik el, mivel gyakorlatilag ma már ez a hangzásbeli szint számít a normál demó minőségnek.)

Elég rosszul hangzó zenekarnév és lemezcím, tipikusan "nagyobb a füstje, mint a lángja"-féle dolognak tűnik elsőre. Másodikra is. Ilyen kis nyavalygós, tingli-tangli rockzenét rejt a cd, a rockrádiókat megcélozva, hátha befutnak és majd meghívják őket valamelyik remek nagyszabású díjátadó showra bohóckodni Whoopi Goldberggel.

Igaz, tavalyi megjelenés, de érdemes írni róla így 2005 nyarán is. Egyre ritkábban fordul elő, hogy olyan friss zenekarra sikerül bukkanni, amelyik elsőre megtetszik. Az Altered Aeon pont ilyen, noha közel sem tökéletes. A borítón ugyan az áll, hogy a svéd srácok technikás / power death metalt játszanak, no, a death metalt felejtsétek el gyorsan, helyettesítsétek be thrash-sel inkább. Deathes őrlés igen ritkán fordul elő.

Az utóbbi tíz év egyik legsikeresebb rockbandája a floridai Creed volt, még ha mi erről itt Európában nem is nagyon értesültünk: a tengerentúlon mindössze három stúdiólemezből több mint 25 milliót (!) passzoltak el az ezredforduló környékén, és még amerikai listavezető nótájuk is volt a With Arms Wide Open képében. Nem nagyon emlékszem, hogy a keményebb vonalról bárkinek is sikerült volna rajtuk kívül ez a bravúr ebben az évtizedben.

Legelébb is a tények: eme ötösfogat finomságát az adja, hogy tagjai közt olyan arcok bújnak meg, mint Emppu a Nightwishből és Jani a Sonata Arcticából. Rémlik valami?... Ám álljunk meg itt egy figyelmeztetően magasba lendülő ujj erejéig.

A finn Altaria annak idején afféle szedett-vedett projectnek indult, melyben a környékbeli híres bandák egyes tagjai (Emppu a Nightwish-ből, Jani a Sonata Arcticából) alkottak nagyokat, amikor épp mindőjük ráért a maga főelfoglaltsága mellett. Klasszikus, messzemenően dallamközpontú muzsikát gyártottak – már-már lágyabbat a lágytojásnál.

Nem igazán értem, miért jó az, ha egy két lemezzel rendelkező harmadvonalas true metal banda (még ha finn is) a harmadik albumra készülvén egy időkitöltő válogatás-szerűséget is kiad, amely ráadásul 72 perces. Jó, jó, tele van a kiadói promólap azzal, hogy „altári" nagy (eh-eh) rajongótábora van a csapatnak, amely minden lépésüket sóváran figyeli, de talán ez a kiadvány mégis cseppet túlzás.

Igen, az itt balra a borító, nem egy dekóder kapcsolási rajza. Nyugodjatok meg, nagyobb változatban is rusnya. A zene amolyan indie/emo rock - ez eddig még nem annyira különleges -, ami viszont érdekesebbé teheti a dolgot az, hogy tulajdonképpen ismertebb arcok is zenélnek itt; a Misery Loves Company Patrick Wirénje (ének) és Uffe Cederlund (gitár) az Entombedból. Mondjuk az Entombed tagok fura elhajlásokra hajlamosak, azt tudhattuk eddig is.

Végre nem elcsépelt borítót nézegethetünk, hanem egy kifejezetten hangulatos darabot, a cd-n hallható zene azonban a rettegett metalcore. A nyitó dal rögtön igazi trúmetalos ikergitározással kezdődik, ám a haragos kiabálás, ami később csorda-formában is kibontakozik, megmutatja, hogy ez a csapat talán tényleg a hardcore felől érkezett.

Nulla infót sikerült összevadászni a fenti zenekarról, annyit sejtek - a nevek alapján -, hogy szerbek, honlapot nem találtam, a kiadó honlapja sem up-to-date enyhén szólva, angol nyelvű kritikát sem sikerült eddig felfedezni. A promotasakon csupán annyi olvasható, hogy 2000-2002 között vették fel a cd-t, szóval nem túl friss az anyag. Gondolom évekig keresgéltek, míg találtak egy kiadót, aki elég bátor volt ahhoz, hogy megjelentesse.

Amerikai hardcore, svéd dallamosmetallal vegyítve. Zeneileg az In Flames és társai erőteljesen hatottak néhány alapvetően HC indíttatású zenekarra - többek között az All That Remains-re is - tehát ezért nevezhetjük el őket az előbb említett módon. Jelen zenekarnál szinte csak az ordításról lehet megállapítani honnan jöttek. Meg nagyon ritkán egy-két gitártémáról.

Ha egy "Minden Megpusztul" nevű banda "Gyűlölet, rosszindulat, bosszú" lemezét kéne hallatlanban körülírnom, biztos nem tippelnék akusztikus prelűdökre, így a gyomorrontást idéző hörgés és légkalapácsszerű zúzás nem ért nagy meglepetésként.

Anno azt mondták a Ramonesről, hogy "Ramones saved Rock'n'Roll". Most a pop-rock sajtóban azt olvastam, hogy "Allister saved pop-punk".

Még emlékszem, pár éve egy Bruce Dickinson, Rob Halford és Geoff Tate részvételével készülő lemez tartotta lázban a metal színteret. A nagy garral beharangozott projectből végül nem lett semmi, a résztvevők bevallása szerint azért, mert nem volt annyira különleges, mint lehetett volna, nem találta meg a maga szerepét minden hang a megfelelő mértékben, csak azért pedig nem látták értelmét lemezt készíteni, hogy legyen egy ilyen is.

A Symphony X frontember Russell Allen és Jorn Lande első kooperációja a jelek szerint jó eredményeket hozott, hiszen ellenkező esetben aligha készült volna el a folytatás ennyire gyorsan, nem egészen két év után. Sejtésem sincs persze, eladott példányszám tekintetében mennyit jelenthet mindez manapság egy hasonló vonalú lemeznél. 20 ezer elkelt CD-t? 30 ezret? Többet aligha...

Jó páran lehettek, akik néhány éve kézlegyintéssel és "amerikai divatzene" megjegyzéssel intézték el az akkoriban kétségtelenül ultrasikeres Dog Eat Dog zenekart, de talán te is inkább fokoznád a hangulatot mondjuk a kocsiban egy jó kis társaságban az ő zenéjükkel, mint a kereskedelmi rádióból naphosszat ömlő műanyag hulladékkal.

Érdekes, hogy az ezredforduló nagy kísérletezgetései (mathcore) és a különálló stílusok mutálódásai (metalcore) után milyen erőteljesen tér vissza a '80-as, valamint a '90-es évek ma már old schoolnak nevezett zenei világa.

A rockzenészek tudvalevőleg fajtájuknál fogva imádnak újjáalakulni / visszatérni / kibékülni, de még ennek fényében is csak nagyon kevesen reszkíroznának meg olyan rizikós lépést, mint az Alice In Chains. Layne Staley 2002-ben bekövetkezett tragikus halála után biztosnak tűnt, hogy a világszerte milliók által várt folytatás örökre elmarad, a heroin rabszolgájaként tengődő énekes ugyanis tényleg a pótolhatatlan zsenik körét gyarapította.

Alice Cooper számomra Ozzy után a legmegbízhatóbb rocklegenda. Azt hiszem eme állításomat a Dragontown után is tartom, igaz, kezdeti lelkesedésem az új lemez iránt mára már alábbhagyott. Picit langyos és lapos.

Valahol zsibbasztó belegondolni, hogy Vincent Furnier – ismertebb nevén Alice Cooper – idén februárban ünnepelte 60. születésnapját, az Along Came A Spider pedig már a huszonötödik sorlemez, amin elénk tárja jellegzetes gondolatait.

Ettől a névtől felvettem az értetlen arcot, majd a Dark Clouds vokalistája, Tauszik Viktor felhomályosított, hogy valószínűleg egy focistáról (!) van szó, aki szabad idejében zenélget. Hogy hősünk-e a dalszerző is vagy csak énekel (?), gitározik (?) az titok maradt, mert a promóborítón még a számcímek sincsenek rajta.

Az olasz Aleph épp egy évtizede, 1998-ban indult, és egy demó, illetve promo cd meg számos tagcsere után 2006-ban jutottak el az első nagylemezig, mely a Fuel Recordsnál látott napvilágot. Az In Tenebra meglehetősen nehezen kategorizálható muzsikát rejt. Nem is tudom, milyen ez a zene, van benne a Venom stílusú ős-thrashtől az elszállós, lebegős hangulatokig sok minden, de némi kis szimfo-black metal, illetve funeral doom hatás is akad.

Svájcból nem túl sok zenekart ismerünk, én speciel a Samaelen, a hajdanvolt Coroneren és az Alastison kívül egy mákszemnyit sem (legalábbis most nem ugrik be más). A Samael most ücsörög a babérjain, ezért az Alastis kapott szárnyra, kitölteni az űrt, hogy az éteri, gótikus, szintis, hörgős, dark metalos fekete sereg fülébe valami kis mannát csepegtessen.