Jason a Metallicáról: „Elég bátor voltam meghozni egy döntést, ami mindannyiunkat megmentett”
Jason Newsted a mai napig élete egyik legjobb döntésének tartja, hogy kilépett a Metallicából. A basszusgitáros hosszas kihagyás után, nyáron ismét turnézni fog Észak-Amerikában.
CD kritika
Anubis Gate: A Perfect Forever
Dániából származnak Anubis isten lelkes követői. A Jesper M. Jensen gityós-billentyűs, illetve Morten Sorensen dobos által összeverbuvált csoportosulás egy órát kitevő albuma vaskos alaptónusú, prog elemekkel támogatott, átlagban alig középtempós power metalt tartalmaz.
Antithesis: Dying For Life
Amerikai csapat, jelen lemezüket 2000-ben hozták ki odaát, Európában 2001-ben, hozzánk viszont csak most jutott el nem oly rég, így most ismerkedhetünk meg velük. Érdemes. Ránézésre veteránabb arcokból áll a banda - egyik-másik tagnak borzalmas a frizurája - a zenét hallva is sejteni lehet, hogy nem ma kezdték a zenélést, és itt a stílusra gondolok, ezt a fajta progresszív/power komplexebb zenét ma már ritkán hallani.
Antiquus: Ramayana
Kanadából érkezett a csapat bemutatkozó anyaga, melyet a valószínűleg magyar elődökkel is rendelkező Andrew Bak bőgős küldött el. A honlapot meglátogatva megtaláltam a tagokra hatással bíró zenekarok listáját, de közben már egy ideje pörgött a cd, ezért nem ért meglepetésként az Iron Maiden, az Iced Earth vagy a Shadows Fall felemlegetése.
Amerikában nagyon mély undergroundnak számít a klasszikus heavy metal, márpedig az Antiquus az emlegetett csapatok által kijelölt rögös utat választotta.
Anti Fitness Club: Anti Fitness Club
Az Anti Fitness Clubból amolyan ügyeletes magyar szenzációt akar kreálni a háttérben dohogó gépezet, kihasználva a tőlünk nyugatra már enyhe csitulásnak indult emo-lázat. A tinédzsermagazinok oldalain és a zenetévék villantós műsoraiban pózoló négy fiatal srácot úgy igyekeznek eladni, mint akik a füstös klubok színpadairól, tökös rockcsapatként kerültek hirtelen a nagy reflektorfénybe, de ha ehhez hozzávesszük, hogy a bandának a jelenlegi felállásban az utóbbi egy évben egy kézen megszámolható mennyiségű koncertje volt, egyből képet kapunk arról, mi is az ábra valójában.
Anthrax: The Greater Of Two Evils
Kissé megkésve, és emiatt meglehetősen skizofrén helyzetben kell írnom erről a tavaly év végén kiadott speciális lemezről. Már értve ezalatt, hogy hiába vettek újra Scott Ianék egy rakás régi, még Joey Belladonnával rögzített klasszikus Anthrax nótát John Bush énekessel, jelenleg csupán annyi tűnik csak bizonyosnak, hogy a nyári fesztiválok a zenekar legsikeresebb, 1984 és 1992 között aktív felállását látják majd vendégül, Belladonnástól, Dan Spitzestől. Eredetileg csak arról volt szó, hogy a Hollandiában rendezendő 25 éves jubileumi koncerten Joey is felbukkan majd, de viszonylag hamar kiderült: Sharon Osbourne is szeretné megkaparintani a csapatot az idei OzzFestre, ellenben csakis a klasszikus felállással hajlandó tárgyalni.
Anthenora: The Last Command
Egészen rendkívüli módon, jelen banda Itáliából származik! A honlapjukon olvasható biográfia szerint már 1989 (!) óta mocorognak, 1991 óta demózgatnak, mégis ez az első komplett albumuk. (Hogy időközben mi az ördögöt műveltek, arról lehet tanakodni...) Az öt fickó hatalmas Maiden fanatikus. Ami az imidzsüket illeti, ha jól emlékszem, amolyan bőrjakós, majdhogynem cicanacis alakok.
Anterior: This Age Of Silence
Az Anterior kapcsán a 3 Inches Of Bloodos Brian Redmant emlegetik nagyon, aki miután látta a bandát egy bulin, igen lelkesen méltatta a csapatot. Ez az együttesnek is igen jól esett, meg a kiadójuknak is. Hogy Redman olyan lelkes volt, annak oka van. Amit ugyanis az amerikai srácok játszanak, az olyan nagyon nem is áll messze a 3 Inches Of Booldtól.
Annihilator: Carnival Diablos
Jeff Waters körül sosem áll meg az élet, Randy Rampage után most Joe Comeau az új torok, aki a Liege Lord és az Overkill miatt ismerős, utóbbiban gitározott ugye. Hangja van a fickónak, a rekedt üvöltéstől a Halfordos sikolyokig tud mindent, illik is az Annihilatorba nagyon. Sz'al ez jó pont, hogy sikerült egy megbízhatónak tűnő arcot beszervezni végre a csapatba.
Annihilator: Waking The Fury
Úgy tűnik, bevált Joe Comeau az Annihilator énekeseként, habár a többi zenész az utolsó lemez óta is nagy gyakorisággal cserélődött Jeff Waters nagyfőnök körül - úgy látszik, nem jött be az ősfelállás ötlete. Megpróbálom dokumentálni, tehát: Ray Hartmann helyére Randy Black érkezett, akit ismerősként üdvözölhetnek a zenekar rajongói, '93 és '97 között ült a dobok mögött. Dave Scott Davis egészségügyi problémák miatt kénytelen volt otthagyni a csapatot, őt az ex-Nevermore gitáros Curran Murphy pótolja. Curran jó gitáros, de problémás arc, nem jósolok nagy jövőt neki az Annihilatorben sem, de egyelőre ő reszel Jeff mellett. Huhh, ezen sikeresen túljutottam.
Annihilator: újrakiadások
A kiadó "SuPer Value" sorozatában ilyen-olyan bónuszokkal újra megjelentetett három Annihilator album, hogy úgy mondjam, nem éppen a csapat legfényesebb korszakában született, valamit azonban így is elmond a tény, hogy a bulikon a mai napig fel-felcsendül ezekről néhány szám.
Annihilator: All For You
Jeff Waters mellől az Annihilator működése alatt kb. huszonöt zenekarnyi tag hullott ki. Sajnáltam, mikor Joe Comeau kikerült a csapatból - ráadásul az előző kritikában azt írtam, hogy úgy látszik bevált, mint énekes, hehe - aztán igazából el is vesztettem a fonalat, hogy mi történt a csapattal. Mikor megjelent a lemez, nem találtam sehol, és csak most jutott el hozzánk.
Annihilator: Schizo Deluxe
Nehezemre esik objektíven írni az Annihilatorről. Vagyis régebben nagyon nehezemre esett volna, ma már sokkalta könnyebb. Hosszú időn át ugyanis abszolút az egyik legnagyobb kedvencem volt Jeff Waters bandája. Bármit csináltak, nagykanállal faltam, lett légyen szó akár a Remains rideg, gépies hangzásáról vagy akár a nyíltan visszakanyarodó, valójában a stagnálás első jeleit mutató Criteria lemezről.
Annihilator: Metal
Az igazat megvallva közel sem vagyok elragadtatva az Annihilator utóbbi években nyújtott teljesítményétől. Ennek legfőbb oka az általam - leginkább jellegtelensége miatt - mélységes antipátiával figyelt énekes, Dave Padden ténykedése, akinek acsarkodó, jellegtelen stílusa kb. annyira illik az Annihilator klasszikus thrash muzsikájához, mint Nagy Feró gomblyukába a veres szegfű. Mindazonáltal az objektivitás jegyében nem lehet Dave nyakába varrni az All for You és Schizo Deluxe című gyengébb eresztéseket, azt is el kell ismerni, hogy a jó öreg riffgyáros, Jeff Waters is mintha kreativitásának mélypontján lett volna az elmúlt években.
Annihilator: Annihilator
Három év telt el a legutóbbi Annihilator lemez megjelenése óta, Jeff Waters pedig ismét támad. Úgy látszik, a mestert ezúttal sem szállta meg az ihlet, már ami a lemezcímeket illeti, a legutóbb igen fantáziadúsan Metalra keresztelt korongot ugyanis most a még meghökkentőbb című Annihilator lemez követi. Ráadásul azt sem mondhatjuk, hogy ez egy definitív lemez Jefftől, ami összefoglalja mindazt, amit az Annihilator több mint két évtizede jelent, de erről majd később.
Ankou: Majd kiderül
Erőteljesen slágeres irányt követ az Ankou nevű csapatocska, akik egy Nyershez hasonló punkba hajló elegyet alkottak. Hangulatos, bulis zenét tartalmaz a 11 nóta, nem ritkán slágergyanús szerzeményekkel.
Angra: Rebirth
A brazil Angra eddigi munkáira se nagyon lehetett panasz (ha nem Max Cavalera szemszögéből nézzük a dolgot...) és a Rebirth lemezzel megint beletrafáltak. Pedig nagy kérdés volt, hogyan tudják pótolni a jellegzetes hangú André Matost. Viszont az új torok, Eduardo Falaschi sem akárki. Inkább énekel "bikából", mint André, de szintén remek adottságai és király dallamai vannak.
Angra: Hunters And Prey
Nyolc tételes, csaknem negyven perces EP a szimfonikus hangzásokat kedvelő brazil metalosoktól. Az új számokban az Angra stílus minden alkotóeleme felfedezhető.
Angra: Temple Of Shadows
Ötödik albumát préselte ki magából a brazilok egyik fémes üdvöskéje, mégpedig egy olyan albumot, melyhez mesélős történet kapcsolódik. Meg sem állunk a XI. századig, ahol egy Árnyékvadász nevű bátor vitéz hadakozik a számára fontos eszmékért. Szövegkönyvem nincs, így csupán ennyit, mogyihéjban...
Angra: Aurora Consurgens
Érdekesek ezek a fickók, akik brazil létükre folyvást Németországban ügyködnek és olyan arcokkal cimborálnak, mint Hansi Kürsch és Kai Hansen. Újdonás albumukat is részben itt rögzítették (dobok), majd a többi hangszer, illetve a vokális részek felvétele Brazíliában történt, hogy utána az anyag ismét visszakerüljön Európába, ahol végül Mika Jussila birodalmának falai közt kötött ki. Ennyi lótás-futás egy CD miatt!...
Angertea: Rushing Towards The Hateline
2001 őszét koptattuk, amikor először kortyoltam bele a Dühteába. Egy Hangya becenévre hallgató barátomnak köszönhettem a dolgot, aki volt olyan rendes, és átpasszolta nekem a Vol.10 névre hallgató fanzine-t, valamint annak CD mellékletét, rajta 3 csészényi dallal (Halálba hív / Az élettelen ág / Tekints a fénybe).
Angertea: Twenty-Eight Ways To Bleed
Srácok a szomszédból. Ugyan személyesen nem ismerem a nagymágocsi trió egyetlen tagját sem, koncertjeiket látva, velük készült interjúkat olvasva, vagy éppen lemezeiket hallgatva, rendre ez az érzés kerít hatalmába. Egyszerű, hétköznapi emberek, bárminemű arcoskodás, vagy extravagancia nélkül, akik idestova tizenhárom éve művelik kitartóan jobb híján experimentálisnak nevezhető, nehéz, fullasztó muzsikájukat, a rétegzene rétegzenéjét, amely nem szólhat bármikor, és pláne nem szólhat bárkihez.
Angelus: Halhatatlanítás
Az Angelus zenekar 2001-ben alakult, 2007-ig pedig a jelenlegi dobos, Kolos csatlakozásáig kizárólag lányok alkották. Két demó után, tavaly rögzítették első lemezüket Halhatatlanítás címmel, mely finoman szólva sem rejt nőies muzsikát.
The Angelic Process: Weighing Souls With Sand
Az élet nem a születéssel kezdődik. Nincs igazi kezdet, csak egy pont, ahol részese leszel egy titokzatos világnak, az élet misztériumának. Talán nem emlékszel az igazi otthonra, de mióta elhagytad, időnként vissza-visszatér az emlék a melegről, a nyugalomról, a békéről, az anyaméhről. A belső hangot elnyomhatja a világ zaja, de mindig hallod, mindig érzed, mélyen belül ott van valahol.
Angel Dust: Border Of Reality
Német hard/heavy metal. úgy az első két dal erejéig. Most úgyis divatos lett ez a vonal, erőre kaphatnak a germán csapatok újra, például az Angel Dust is felfrissült alaposan. (Merthogy ők sem mai csirkék...)
Angel Dust: Of Human Bondage
Dallamos heavy rockjával a német Angel Dust valahogy mindig leragadt a középmezőnyben, pedig rengeteg, náluk mérföldekkel gyengébb csapat könyvelhet el magának nagyobb sikereket. Ki tudja miért. Talán mert az Angel Dust nem elég epikus, talán mert nem ijednek meg, ha lejjebb csúszik a húrok hangolása, amit ki is használnak egy-egy jófajta egyszerű döngölés erejéig - jelen korongon az Unreal Soulban mondjuk - és néha a billentyűs hangszereket nem csak aláfestésnek használják, hanem modernebb köntöst próbálnak varázsolni a dalokra.
Angel Crew: One Life, One Sentence
A belga Angel Crew nem egy nyeretlen kétévesekből álló banda, hiszen az európai hardcore-színtér olyan ismertebb zenekarainak egykori tagjait tömöríti, mint a Backfire! vagy a Length Of Time. A One Life One Sentence a második lemezük, az első Another Day Living In Hatred címmel jelent meg 2001-ben.
Angel Blake: Angel Blake
A svéd Angel Blake az egykori The Crown és Impious gitáros Marko Tervonen új zenekara, de aki valami sörvedelő death'n'rollra, netán death metalra számít, az rossz helyen keresgél, a Metal Blade új szerzeménye ugyanis ezeknél jóval középutasabb muzsikában utazik.
229. oldal / 234