CD kritika

Nem nagyon szeretem, ha „lélektelenségről" beszélnek egyik-másik zene kapcsán, de az igazság az, hogy a Masterplan kapcsán valahogy nekem is mindig ez jutott eszembe. Egyszerűen nem bírtam rákattanni a bandára, hiába vagyok óriási Jorn rajongó és hiába a Grapow-Kusch éra Helloween lemezei a kedvenceim a tökfejes csapattól. Óriási zenészek, óriási zene, de valahogy nem tudott úgy megfogni, ahogy az érintettek más produktumai – koncerten sem.

Kellemes riffel indul a Bearfood cd-je, mondjuk annak idején demójuk sem volt vészes zeneileg egyáltalán. 2003 tavaszán felrántották ezt az EP-t, melyen 6 dal található. Házilag gyártott szerzői kiadás, na jó, a borító nyomdai, ami dicséretes, ha azt vesszük, hogy mostanában "albumokat" képesek kiadni zenekarok házi nyomtatóval. Mondjuk hihetetlen színt bírtak találni a borítóhoz, valami piszkosrózsaszínes, barnás keveréket, jujj. Maga a merő rémület.

A svéd Beardfish a hetvenes évek progrockját újítja fel úgy, hogy nem modernizálja teljesen, hanem a régi értékekből rakosgatnak össze új dalokat, ráadásul a meghökkentő ötletek miatt egyfajta zenebohócként is funkcionálnak. Ötödik lemezük, a Destined Solitaire gyakorlatilag a jól ismert ösvényen halad tovább, nem hiszem, hogy bárkinek meglepetést tudnának okozni, aki eddig meghallgatta bármelyik albumukat.

Mit ne mondjak, egyáltalán nem ilyen zenére számítottam a borítókép alapján. Hősies true metal helyett dallamos deathet játszik a feltehetően német nemzetiségű csapat. Az infólap német sorokat tartalmaz, amiből nem sokat értek, de nincs is túl sok infó rajta, szóval nem vesztettem semmit, annyit azért ki tudtam bogozni, hogy '99-ben alakultak, tagcserékkel küzdöttek az elején, 2001-ben demót csináltak, aztán két dalt erről felraktak a netre, hogy terjedjen jól.

Egyre-másra rajzanak a csapatok Göröghon irányából. Épp az imént vettem ki a lejátszóból a Wolfcry korongját s máris itt tülekednek a földijeik. A Battleroar zenekar aránylag ifjú még, az öt fiú mindössze a második album kiadásánál tart. A vitézek Itáliába ruccantak át, hogy a számukra legmegfelelőbb stúdióba vackolják be magukat a felvételek idejére. A munkálatokhoz segítséget is hívtak, például Mark Sheltont a Manilla Roadból, vagy Bob Katsionis billentyűst, aki egyéb munkái mellett a Firewindnél is hadrendbe állt már.

Aki az album címe alapján holmi kardcsattogtatós, vértes-vitézes true metal galoppra számít, az biz' téved. A skandi ifjak tábora - egy ismertető szerint öt lovag, illetve két hölgyemény, továbbá számos vendég muzsikus - nem ebben a vízben evez.

Egy ízben róttam már eme északi zenekarról, méltatva fantasy világban mozgó énekes meséiket. Nos, úgy tűnik, a Battlelore örök életre szóló kötelékkel láncolta magát ehhez a témához - ami egyáltalán nem baj. Valószínűleg a lelkük mélyéig be vannak oltva Tolkien nagyszerű történeteivel, amit jelenlegi, friss albumukon is igen beszédes címek jeleznek, mint pl. Ghân of the Woods, Trollshaws, Of Orcs and Elves, vagy épp Gollum's Cry.

Igazi military mániások lehetnek a belga Battalion tagjai. Nem elég a zenekarnév és az album címe, még a borítón is – ha jól látom – amerikai katonák vonszolják sebesült társukat egy tank felé a nagy tél kellős közepén. A szövegek hátteréül is fegyverek tervrajza szolgál, sőt a bookletben is pici töltények jelölik az egyes nótákat – hát nem édes?! – amik olyan címekre hallgatnak, mint például Bombenkrieg, Warfiend, Ghost of War vagy Nuclear Devastation. Mi más is lehetne a muzsika mindezek után, mint brutális death metal?!

A belga Battalion Winter Campaign című bemutatkozó lemezéről szintén nekem volt szerencsém írni, így régi kedves ismerősömként köszönthettem a belga srácokat, akik Welcome to the Warzone című tavalyi lemezükkel másodszor támadnak.

Na már most, ha egy zenekart Fürdőkádba Szaró névvel illetnek, akiket a Szarlekvár kiadó "gondoz", nagyjából beskatulyázható az első hang meghallgatása előtt is, miben lesz részünk. És nem! Ez rosszabb. A cím alapján ugyebár grindcore zenére asszociálna a földi halandó, de ez a japán produkció inkább amolyan bénán elfrüttyögött Motörhead. Persze először intró, ami valami C64-es időket idéző prity prüty, aminek valami teljesen nem létező helyen vége szakad, és megszólal a Muzsika.

A legendás Bathory visszatért, azaz Quorthon ismét megörvendezteti a rajongókat egy szokásosan szar dobozhangzású lemezzel. A nyitó Lake Of Fire az epikus időket idézi, már csak a tenger morajlása hiányzik. A második, egyben címadó tételnél még marad az előző hangulat, bár a vokál hangzása elég gyér, még a többihez képest is.

A csúfosan megbukott visszatérő lemez, a Destroyer Of Worlds után Quorthon nem nyugodott bele, hogy eljárt felette az idő, és jobb lenne a világnak inkább nosztalgikusan felidézni a nevét, hanem belevágott a Nordland I-be. Jajj.

A Basement egy osztrák progrock csapat. Már ezzel sok dolgot elmondtam, úgy érzem. Sajnos a biográfiájukat német nyelven küldték el - ezzel is elmondtam pár dolgot... így aknamunkával kellett (volna) információt találnom róluk. A zenekar tagjai között ránézésre van néhány idősebb tag - ezzel még többet mondtam el róluk – kell egyáltalán kritikát írnom?...

Titkos argentin-finn fémszövetség. Az biz a'. Mert itt van ez az Adrián Barilari nevű énekmondó, aki a távoli Argentínában tengeti napjait, mígnem egyszer csak gondol egyet és letelefonál az ideát, Finnországban láblógató Nightwish-fiúknak: Ti, öcsik, mi lenne, ha közösen bazseválnánk végre valamit?

Mivel nem vagyok igazán képben az európai HC-színteret illetően, a dán Barcode-ról most hallottam először, pedig ez már a negyedik lemezük - igaz, az első, amit a Nuclear Blast gondoz. Szerződtetésük alighanem a hardcore-alapú muzsikák újonnani előtérbe kerülésének köszönhető, azon belül is elsősorban a Hatebreed világméretű sikerének.

Na, akkor lássuk a medvét! Izé, a medvéket. Merthogy ezekre a vendéglátóipari műintézményeket igencsak kedvelő mackókra érdemes lesz odafigyelni. Ugyan az EP már több mint egy éves, ám csak nemrégen sikerült ráemelnem a mancsomat, és mindenképp megéri néhány bekezdést áldozni rá.

Ki látta a Szörnyecskéket? No, pont olyan a Barathrum nevű finn death/black banda kb. kilencedik albumának intrója, mint mikor a sok kis szőrmók éjfél után zabbantva kikelt gennyes burkából és bulit rendeztek. Csak itt "Megdöglesz, Gizmó!" helyett "Antichristus Neutronstar"-t üvöltenek.

Bár tavalyi albumról van szó, azért mégis érdemes néhány szót áldozni a New Jersey-i The Banner harmadik lemezére, amely a stílus szerelmeseinek okozhat kellemes perceket. És hogy mi is ez a stílus? Nos, a The Banner legénysége igen progresszív felfogásban játssza a hardcore / metalcore / punk / post-rock és még sok más irányzatból összegyúrt, igen furcsa és érdekes muzsikát. Mocskos, kemény riffek, gyakori váltások, cséplések, masszívan döngető reszelések és elmebeteg üvöltözés; nagyjából így lehetne jellemezni az amerikaiak zenéjét.

Egyik oldalról a Bang Tango 2004-ben már teljesen más, mint a korai kilencvenes években, amikor még a glam-sleaze mainstream utolsó hullámának tetején szörföztek. Ma már csak az énekes Joe Leste az egyetlen kapocs a klasszikusnak számító Dancin' On Coals felállással, amit már csak egy üllőként süllyedő Love After Death lemez követett, meg egy "kötelező" válogatás.

Ezt a bagázst többnyire olyan arcok alkotják, akik már megjárták a hadak útját. Különösképp igaz ez az énekes-gityós Tom Gattisra, akinek nevéhez olyan bandák fűződnek, mint a Deuce, a Tension vagy a Wardog. Ebből adódóan tán nem éri a kedves hallgatót meglepetésként, ha az első zöngék felcsendültén rájön, miféle mjuzikra számíthat.

Lebabáztam. De nem csak úgy egyszerűen ám, hogy fájások, kitolási szakasz, miegymás. Rögtön ikreket szültem! Sőt, trikreket! Ehhez csupán annyi kellett, hogy meghallgassam az új B.O.P. albumot. Színtiszta, tömény, kőkemény, komplex power az első hangtól az utolsóig. Ezzel voltaképp mindent el is mondtam róla.

"Hogy is van ez, hogy brit létére a Balance Of Power saját hazájában szinte teljesen ismeretlen?" - teszi fel a költői kérdést a booklet írója. Hát, tényleg nehéz túllépni azon, hogy zenei ízlés tekintetében milyen mélyre süllyedt az az ország, ahonnan minden idők legnagyobb rockbandái származnak.

Ha valami hiánypótló, hát ez a baráti árú tripla digipack cd mindenképpen az. A Bad Moon Rising egy igazi underground hard rock legenda a '80-as és '90-es évek fordulójáról; a csapat magját Kal Swan énekes és Doug Aldrich gitáros adták, akik a jobb sorsra érdemes Lion zenekar földbeállását követően hozták össze ezt az új formációt, ám valahogy semmi sem jött össze nekik Japánon kívül.

Amikor a Backyard Babiest a tényleg zseniális Total 13 lemez után kikiáltották az ezredforduló legjobb rock'n'roll bandájának, tiszta szívemből reménykedtem benne, hogy sikerül nekik a nagy mainstream áttörés, ami végül sajnos nem jött be, pedig nagyon-nagyon jót tett volna a világnak ez az izzadt, tetovált, ápolatlan, whiskeyvedelő bagázs.

Ha egy banda saját magáról nevezi el a legújabb lemezét, amit ráadásul az általuk életre hívott label dob piacra, mindenki arra gondol, hogy itten most nagy változások lesznek, akárki meglássa. Hát, ez Dregen és bűntársai esetében – hála az égnek – elmaradt.

Húha, ez nagyon komoly! Vastag, sűrűn teleírt, igényes kiállítású booklet, komoly keresztényi és társadalomkritikai éllel bíró mondanivaló – tipikusan amerikai produkció. Mindez pedig egyetlen ember nevéhez fűződik: a BMO Sidney Allen Jones egyszemélyes projektje, mindent saját maga írt és ad elő a csaknem 60 perces lemezen, amelyet afféle koncepciózus rockoperának szánhatott.