CD kritika

Kétszámos lemezelőzetes maxi-cd, extraként megtalálható rajta a címadó The Times... klipje is. Egy Bob Dylan dalról van szó, de Ritchie Blackmore gitáros és felesége, Candice Night énekesnő ebből is egészen pofás, táncolható nótát faragott, a Blackmore's Night lemezeken megszokott középkori zenei köntösbe bújtatva a számot.

Ez az a varázsos mesevilág, amelyet ha valaki ismer, akkor tudja, milyen és rajong érte. Ha azonban még nem hallotta, aligha lehet leírni neki. Mert ahhoz legalábbis költőnek, festőnek és zenésznek kellene lenni egyszerre. A Beyond the Sunset egy lírai, romantikus dalokból álló válogatás, mely dvd változatban is a boltokba kerül.

Ez klasszikus "póver" lesz, már a borítóról látszik! Mert milyen is? Hát, elsősorban lila. De nagyon. Fénykardot szorongató, sanda pillantású, köpönyeges női harcost ábrázol, akinek vitézi gúnyája rovarszerűen randa.

1988-ban a No Rest For The Wicked lemezen egy világ figyelt fel Ozzy új gitáros felfedezettjére, Zakk Wylde-ra, aki akkoriban még talán 20 éves sem volt. A fiú kezében ott volt minden, amit a gitárról tanítani lehet: a 70-es évek rockjában és bluesában gyökeredző feeling, a Randy Rhoads-féle neoklasszicizmus, és hangzása olyan egyedien modern és brutális volt, ami már szinte kitaposta az utat a Pantera stílusa előtt.

Felettébb kellemes, nyugis zenét rejt a Blackfield projekt CD-je. Steven Wilson (Porcupine Tree főnök és Opeth producer) Aviv Geffen izraeli énekes-multihangszeressel karöltve írt pár dalt, amik távolabb esnek az anyabanda terjengős, prog-rockos elképzelésétől. Bár nem hinném, hogy az ilyen jellegű rövidebb dalok nagyon kilógtak volna egy-egy Porcupine sorlemezről, hisz igényességüket és melankóliába hajló dallamaikat tekintve méltó részei a wilsoni életműnek.

EP-t vett fel 2003-ban a gótikus metalos Black Fever, mely 2004 decemberében jutott el hozzánk, és most sikerült írni róla - egyikünk sem siette el a dolgokat, no, sebaj. Aki nem tudná, a csapatban két leányzat is zenél, egyikük hegedűn, másikuk a hangjával. Borbás Judit sokat fejlődött az évek alatt, de egészen egyszerűen nincs adottsága ahhoz, hogy jó énekesnő váljék belőle.

A The Black Dahlia Murder a másik csapat az Az I Lay Dying mellett, amelyik kimaradt az életemből eddigelé. Vagyis a TBDM-et fél füllel hallottam ugyan, és annyi átjött, hogy ultrabrutál módon közelítik meg a zenélést, persze néhány stílust összekeverve.

Egyfajta tendencia a zenei életben, hogy időről-időre divatossá válik művelni egy bizonyos stílust, manapság a metalcore lett ilyen, ami előidézte azt, hogy Dunát lehet rekeszteni az ilyen bandákkal. Mikor először hallgattam The Black Dahlia Murdert, csodálkoztam, mi a tényleges haszna egy újabb metalcore csapatnak, aztán sokadik hallgatásra kezdtem rájönni arra, hogy azért ez a csapat messze több mint egy „átlag" zenekar, ami ebben a közegben mozog, így tulajdonképpen örültem, mikor elérhetővé vált a harmadik stúdiólemez, ami a keresztségben a Nocturnal címet kapta.

Soha nem értettem a michigani The Black Dahlia Murder körüli zajos hozsannázás miértjét. Adva van egy idestova kilenc éve működő deathcore brigád, akik gyakorlatilag indulásuk óta játsszák ugyanazokat az unalomig ismételt death/metalcore sablonokat, amelyek az évezredfordulón még újdonságnak számíthattak.

A Black Crowes azon csapatok közé tartozik, akiket tizenpár éve nagyon tudtam szeretni, korai lemezeik (leginkább az első három, mert a Three Snakes azért már nem volt akkora telitalálat) heti rendszerességgel előkerültek. Aztán szép lassan elhidegültünk egymástól, én mentem jobbra, ők meg balra, és ha nagy ritkán mégis összefutottunk valahol, elismerően hümmögve állapítottam meg ugyan, hogy milyen fasza kis banda is volt ez, de ennyi.

Bevallom, bajban voltam ezen album értékelése kapcsán. Már a klisés borító sem ígért semmi újat, vagy éppen egyedit. Aztán böngésztem egy kicsit a Biss zenekar történetében is, és az sem jelentett túl sok jót, hogy a 2002-ben alakult zenekar immár harmadik lemezét adja ki - a harmadik énekessel...

Úgy látszik, a Krokus zenéje valahogy nem akar eljutni hozzám. Tavaly bizony sikerült kihagyni bulijukat a Bang Your Head feszten és a lemezeik sem találtak még el eddig hozzám. Ellenben Mark Storacre régi-új énekesnek ez már a második project-munkája, ami az utamba akad.

Retro lemez ez a javából sok jó és pár rossz értelemben. A jó egyértelműen a zene maga: A Lethal, Crimson Glory, korai Queensryche és némi Judas Priest egyveleg a nyolcvanas évek végére repít vissza, amikor a legendás Transcendence vagy Programmed lemez csendben megteremtett egy új stílust. Akkoriban még ugyan techno-metalnak vagy techno-thrashnek hívták az ilyesmit, de tulképp mára progresszív power metalnak nevezik ezt a kiváló irányzatot.

A legutóbbi elég harmatosra sikerült lemez után nem szórakoztak sokat a srácok, összehoztak egy olyan kellemes kis ütőképes metalcore albumot, ami elismerésre késztetett mindenkit. Nem görcsölnek, nem topognak a trendek nyomában, lazán és erőlködés nélkül ledarálnak e 14 nótában.

Új kiadónál a sokat megélt Biohazard, a multit otthagyták, valószínűleg nem foglalkoztak velük annyit, mint illett volna, pedig a New World Disorder megérdemelte volna. Itt az új album, mármint csak egy kis ízelítő, a Nuclear Blast után a többi kiadó is kezdi felfedezni a "keverjük le a számokat a legjobb résznél, főleg a kibontakozás előtt" című újfajta, felettébb népszerű játékot, hála a világhálónak, fosik mindenki, hogy jóval megjelenés előtt kering az album szerteszét.

Az utóbbi évek kicsit metalosabb Biohazardja tetszett. Reméltem, a Kill Or Be Killed sem vándorol a keveset hallgatott cd-k közé. Nos, az intro utáni első dal után még nem tudtam, hogy mégis oda fog, kaotikus a dal, bár van benne húzás, a másodiknál kicsit csodálkoztam a mélyre hangolt lassú riffen, jaj, átmentek doomba, vagy mi van?

Nyilván nem véletlen döntöttek úgy Evan Seinfeldék, hogy Means To An Endre keresztelik friss, sorrendben nyolcadik stúdióalbumukat, hiszen ők már tudták, amit pár hete mi is tudunk: ez itt az utolsó Biohazard opusz. Sajnálom a brooklyni keménykötésűek döntését, mert nemcsak az előző évtized egyik emblematikus zenekaráról van szó, hanem tinédzserkori nagy kedvencekről is, de megértem őket.

Aki esetleg nem látna hátrébb az időben a Limp Bizkitnél, annak elárulom, hogy Bill Wyman egy The Rolling Stones nevezetű picikét meghatározó együttesben volt basszusgitáros anno. Oké, nem ma volt. Nem is tegnap. Éppen ezért senki se várja, hogy ezen a lemezen is iszonyatos tekerésekkel telepakolt zúzdametal szaggatja le az útjába akadó arcokat.

Változnak az idők. Manapság már egy otthoni nyomtató, valamint cd író segítségével is lehet albumot kiadni, aminek színes a borítója, és van rajta tizenakármennyi dal. De ettől mindez még nem lesz ALBUM.

A Billog zenekar előző anyagáról írt kritikájába akár bemásolhattam volna, amit anno a demóról írtam, most pedig ide akár bemásolhatnám, amit abban a kritikában írtam. Na jó, némi fejlődés érezhető, de az alapvető hibák még mindig ott figyelnek: gyakorlatilag még mindig teljesen alap témákat tologatnak ide-oda.

Tulajdonképpen avégett, hogy Jorn Lande énekelte fel a Beyond Twilight első lemezét, és ez pont 2001 vége felé jelent meg, amikor a norvég hangszálisten éppen kezdett igazán ismertté válni, valamint abból a tényből kifolyólag, hogy Finn Zierler billentyűs személyében egyszemélyes vezetése van a bandának, eléggé adta magát az a megállapítás, hogy a Devil's Hall Of Fame lemez egyszeri projekt volt és lecsengésével mindenki megy a dolgára.

Kicsit meglepett, hogy alig egy évvel a Section X után máris itt az új Beyond Twilight lemez, de mivel korunk elmebeteg zongoristája, a dán Finn Zierler kétszer már meggyőzött zsenialitásáról, nem nagyon aggódtam amiatt, hogy esetleg rossz lemezt készít. Később kiderült: nemhogy nem rossz a lemez, de ez lett a Beyond Twilight zenekar (mert Finn bizony zenekarnak tekinti projektjét) legjobb, legmonumentálisabb, legkomplexebb munkája, etalon a következő évek prog metaljára nézve.

Zongoraszóval indul a lemez, ebből még akármi is lehet, love metal is. Bár azt azért kétlem, a Lifeforce kiadó arra nem vetemedne érzésem szerint. Aztán rövid idő múlva - épp kezdtem elandalodni - felráznak a riffek azonnal. Bostoni zenekar, dallamos death metalt játszanak, mindenféle európai - főleg svéd - csapatra hivatkoznak, hogy.

Érdekes egy formáció a Beyond the Sixth Seal! Leginkább talán laza, stoner rockmuzsikaként lehetne jellemezni a zenéjüket, viszont az énekesi posztot egy igazi halálhörgő tölti be. Elég komoly a kontraszt az alapvetően könnyed, beleszarós stoner muzsika - melynek aztán tényleg az ég adta egy világon semmi köze a death metalhoz - és a rá érkező hörgés között.

Hahh, három másodperc után simán be lehet azonosítani a zenekar stílusát: svéd dallamos death metal, (In Flames, Soilwork módra), halvány heavy metal hatással (Iron Maiden). Három gitárossal, akik folyamatosan párbajoznak egymással. Hoppá. Egy kezemen meg tudom számolni, hány zenekarban játszik három gitáros, az más kérdés, hogy valóban szükség van-e ennyire.

CD megérkezik, zenekarnevet megnéz, lejátszóba berak, elindít, tíz másodperc múlva zenekarnevet megnéz még egyszer, cd-t kivesz, tényleg ugyanarról a zenekarról van szó, amit pár éve már volt szerencsém megismerni? Elvileg igen. Nem hiszek a fülemnek.